Ha nem rendezőként írja be nevét a filmtörténetbe, akkor bizonyára íróként vagy képzőművészként hagy nyomot. Kilencven éve született a magyar és egyetemes filmművészet sajátos hangvételű alkotója, Huszárik Zoltán.
Két meghatározó pillanat volt a 20. század során, amikor a krúdyzmus életérzése elementáris erővel tört rá a magyar társadalomra. Az elsőre, ahogyan azt Márai Sándor Föld, föld!… című kötetében olvashatjuk, 1945 tavaszán került sor. Az ostrom során szétlőtt főváros pincéiből felmerészkedő, testileg-lelkileg meggyötört emberek Óbuda ódon földszintes házai között és az akkor már közpark Tabán aknagránátok lyuggatta lankáin keresték és vélték megtalálni azt a talán sosem volt éteri múltat, amit Krúdy Gyula 1933-ban bekövetkező haláláig évtizedeken át énekelt meg az írásaiban. A krúdyzmus második hullámára egy emberöltőt kellett várni. Egészen 1971 őszéig, amikor a hazai mozik bemutatták Huszárik Zoltán első nagyjátékfilmjét, a Krúdy-prózák nyomán született Szindbádot. Bár a Latinovits Zoltán címszereplésével készült film nem követi a narratív történetmesélés bevett struktúráit, a lenyűgöző képi világ és az utómunka – az operatőr Sára Sándor, a vágó az eredetileg szobrásznak tanuló Morell Mihály volt – mindenen átsegíti, sőt észrevétlenül magával ragadja a nézőt. Huszárik összművészeti alkotásként is felfogható Krúdy-adaptációja, amelyben az irodalom, a képzőművészet, a mozgókép, a színészi játék, valamint a zenék, zörejek és hangok kéz a kézben járnak, szubjektív és alternatív világba repítette a közönséget. Ennek következményeként a könyvesboltokból, antikváriumokból és a könyvtárak polcairól napok alatt elfogytak a Krúdy-kötetek, a rendező pedig széles körben elismertté vált.
Huszárik Zoltán (jobbra) és Ichak Finci a Csontváry forgatásán
Huszárik Zoltán a hazai és külföldi díjak sorát elnyerő kísérleti rövidfilmjeivel – többek között az Elégiával, az Amerigo Tottal, a Capriccióval – a háta mögött negyvenéves volt a Szindbád premierjekor. Hogy ennyit kellett várni az első nagyjátékfilmes közönségsikerére, a kor és benne legfőképpen a rendszer természetét mutatja.
Az 1931. május 14-én született Huszárik paraszti környezetben nőtt fel a Galga menti Domonyban, és már négyévesen kitűnt rajzkészségével. Gimnáziumi tanulmányait a közeli Aszódon folytatta, ahol ifjú rajztanára, az akkor pályakezdő festőművész, Schéner Mihály ismerte fel kimagasló tehetségét. Végül saját képességeinek és a „fényes szelek” nemzedékét útjára bocsátó népi kollégiumi hálózatnak köszönhetően jutott be 1950-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakára. Bár ugyanekkor felvették a Magyar Képzőművészeti Főiskolára és a szegedi egyetem orvosi karára is, végül, felismerve talán a műfaj interdiszciplináris, a társművészetek mindegyikére kiterjedő lehetőségeit, a film mellett döntött. 1951-ben azonban a családját kuláklistára tették, ezzel párhuzamosan rendszeridegenként őt is eltávolították a főiskoláról, és csak 1959-ben folytathatta tanulmányait.
A köztes években volt földműves, olajmunkás és filmgyári világosító, és ekkor kezdett komolyabban, nemegyszer egzisztenciális okból rajzolással, könyvek illusztrálásával foglalkozni. A rajzolás aztán az egész életét végigkísérte: filmterveken való ötletelés közben, utazások alatt, unalmas félórákban vagy egy-egy Mészöly-, Hajnóczy-, Ottlik- és Galgóczi Erzsébet-kötet illusztrálásakor születtek meg ezek a munkák. „Lehettem volna költő, képzőművész, zenész” – állította magáról. Rajzait és grafikáit látva egyetérthetünk ezzel az önvallomással, legyen szó japán papírra vetett tusrajzairól, litográfiáiról vagy az éttermi számolócédulákra és újságlapok kolumnáira mesterien vetett foltok és vonalak rendszeréről. Huszárik stílusa nem sűríthető egyetlen műfajba, munkái hol Kondor Béla rajzművészetére, hol a német expresszionista fametszetekre (lásd Mészöly Miklós első kiadású Saulusának borítóját), hol Krúdy Gyula szecesszióba hajló álomképeire emlékeztetnek. Máskor saját jogon, a pont, a vonal és a folt vibráló használatával, a lehető legkevesebb sallanggal mutatják meg a legtöbbet az alkotójuk teremtette világból. Témái között az elmaradhatatlan lovak mellett a tájak, felvidéki városok vagy távoli országok archaikus atmoszférája egyaránt megjelenik, ahogyan folytonosan visszatérő nőalakjaival is rendre találkozunk.
Huszárik Zoltán képzőművészi énje és gondolkodásmódja elválaszthatatlan filmjei struktúrájától. Ez a gesztus végigvonul a teljes életművön, sőt utolsó filmjében, a Csontváryban már a művészet és az egzisztencializmus összefüggéseit boncolgatja. Egykori főiskolai osztálytársa, Gyöngyössy Imre filmrendező így emlékezett pályatársáról néhány évtizede: „Sokszor voltam jelen, amikor filmjei születtek, hallgattam leíratlan zsoltárait. Ma is látom, ahogy jobbfelé dűlő ujjal, tőben tartott ceruzája fut a papíron. […] Rajzai számomra szeretetröplapok.”
A szülei példája is inspirálta Losonczi Dávid Európa- és világbajnok birkózót, hogy az éves jutalmait jótékony célra fordítsa: tavaly a XX. kerületi Árpád-házi Szent Erzsébet-templom felújítását segítette. Történet egy huszonöt éves fiatalemberről, aki nem fél a kemény munkától, hisz az isteni jóságban, és tudja, hogy nincs fontosabb, mint hogy az ember boldog legyen.
Budapestről rózsaszín lányregénybe illő körülmények között került Athénba Zerkovitz Szidónia, de ennek a lányregénynek igencsak zordan alakult a befejezése. Bécsbe költözvén aztán erotikus versek szerzőjeként és a női emancipáció harcosaként vált ismertté.
A dorogi bányászhagyományt őrzi a 2020-ban megnyitott, különleges atmoszférájú Reimann Bányászattörténeti Miniverzum, amelyben interaktív megoldásokkal teszik élményszerűvé a környék múltjának megismerését.
Jász Attila a kortárs magyar irodalom karakteres alakja: költő, szerkesztő, esszéíró. Évtizedek óta ismerjük egymást, ezért is tegeződünk alább. Többször beszélgettünk már interjúformában is, ez alkalommal a baji szőlőhegyen álló házának hátsó teraszán ültünk le egy pohár somlói borral, hogy a mediterrán világról, a tengerről és az utazás misztériumáról merengjünk.
Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját irodalomtörténeti konszenzus szerint Zerkovitz Szidónia ihlette. A csehországi zsidó családban született lány Budapesten próbált szerencsét, s bár a nyelvünket csak itt tanulta meg, magyar irodalomtörténetet és verseket írt – hogy aztán egy görög herceggel kössön botrányosan véget érő házasságot.
