A hatvanas évek elején Gobbi Hilda a Merénylet című szovjet darabban játszott. Az egyik jelenetben ültek az elvtársak az U alakú asztal körül, és rövidebb-hosszabb monológokat adtak elő. Gobbinak sokáig nem kellett megszólalnia, szerepe szerint csak ült és jegyzetelt. Kihasználva az időt, épülő szentgyörgypusztai villája költségeit összesítette. Asztalos, lakatos, villanyszerelő, írta szépen sorban egymás alá, majd összeadta a tételeket. Éppen végzett a számolással, amikor megkapta a végszót, fel kellett állnia, és elmondania a következő mondatot: „Elvtársak, ezt a kérdést vérontás nélkül kell megoldani.” Ám, valószínűleg a hatalmas végösszeg miatti dühből, a következőt mondta: „Elvtársak, ezt a kérdést tömeges vérontással meg tudnám oldani.”
Ha vérontás nem is kellett hozzá, az azért tudható, hogy a színésznő villájának építésére kiskatonákat is kivezényeltek annak idején. Mindenki tudta, hogy Gobbinak kiváló kapcsolatai voltak a párt és az állam vezetőihez, de ő volt az az ember, aki ezeket a kapcsolatokat sohasem a maga, csak a magyar színház, a színészek érdekében mozgósította.
Nincs olyan magyar színházi ember, aki ne lenne tisztában azzal, mit köszönhet a szakmája Gobbi Hildának. Színészmúzeum, színészotthon, színészház, lehetetlen felsorolni mindent. Szörényi Évától Udvaros Dorottyáig mindenkin segített, mindenkiért harcba szállt, minden követ megmozgatott. Hetvenedik születésnapján Ruttkai Évától Darvas Ivánon át Huszti Péterig a magyar színészek színe-java lépett fel a Katona József Színházban, ő meg csak ült a pótszéken, hol sírt, hol nevetett.
Egyvalamit nem tudott elérni, ez volt élete talán legnagyobb fájdalma. Azt, hogy ne robbantsák fel a Blaha Lujza téren álló Nemzeti Színházat. A teátrumot, ahol Bajor Gizi, Jávor Pál és Somlay Artúr játszott, és még ki mindenki. Hiába harcolt, érvelt, könyörgött vagy káromkodott, a metróépítésre hivatkozva megszületett a döntés: a színház nem maradhat.
1964. június 28-án tartották ott az utolsó előadást, a Lear királyt. Básti Lajossal, Sinkovits Imrével, Törőcsik Marival, Kálmán Györggyel. Gelley Kornél mondta ki az utolsó szavakat a legendás színpadon: „Nehéz idő sújt, itt engedni kell.” Engedni kellett, és éppen március 15-én (1965-ben) sor került az első robbantásra.
Gobbi Hilda vérző szívvel és feltűrt ingujjal szállt harcba megint. A színházi dokumentáció egy részét már kimentette, és a fotográfus Keleti Éva segítségével szállította el éppen a szentgyörgypusztai nyaralóba. Fiatal színészeket fogott be, kiskatonákkal üzletelt este a Corvin Áruház előtt, vitte, amit csak ért. Major Tamás igazgatói irodájának ajtaját, oszlopfőket, lámpákat, páholykorlátokat, székeket. Mentette a magyar színháztörténet darabjait. És amit csak lehetett, beépített a nyaralóba. Hiszen tudta, hogy nem magának építi… Minden földi java csak addig volt nála, míg meg nem találta, hol lenne a legjobb helyen, kinek adhatja tovább. A nyakában hordott láncon minden világvallás jelképe ott fityegett. Szépen megférnek egymás mellett, vallotta.
Így bánt pénzzel, és így az idejével is. Közben egyik cigarettát szívta a másik után, konyakozott, hallgatta a madarakat, káromkodott, veszekedett, bátorított, futott a halál elől. És persze játszott. Ő volt Aase anyó, Zsani néni, Mirigy, Szabó néni és Hullám Izabella. Drámai erővel és féktelen humorral rendelkezett. Nagy színésznő volt és nagy művész, hozzá csodálatos ember. Szabálytalanul csodálatos. „Ez bohóc szakma, kérem!” – mondta egy interjúban.
A most az érdeklődés központjába került nyaraló Visegrád szélén áll, a Duna felett. Eredetileg övé volt az egész domb, de telkeket választott le, és adott el belőle, hogy legyen pénze az építkezésre. Többek között Fónay Mártáék is tőle vették a telküket. A ház tervezésében Gobbi aktívan részt vett a maga spontán módján. A házhoz a köveket a visegrádi kőbányából szállították, a szekereket muraközi lovak húzták a meredek úton. Az ő patkóikat látta meg a bányánál, elkérte, azokból készült a kapu és a sok ablakrács. Több mint négyezer patkóból… Bent nappali és kis konyha volt a földszinten, Gobbi kolompgyűjteményével, öreg vasalókkal, régi képekkel. Fent a hálószobájában gyönyörű kék-fehér csempés népi cserépkályha, szőttesek és csergék. A kertbe fákat, bokrokat ültetett, szerette a rózsákat, és a kilátást a Dunára és a túlparti Kisoroszira. Volt nála évadzáró és évadnyitó buli, de nagy ritkán az is elfordult, hogy csak pihent. Ideig-óráig, mert akkor jött a hír, hogy átveheti Básti Lajos hegedűjét a múzeum számára, vagy lakást kell szerezni egy színészházaspárnak, és máris rohant.
Egy fiatal színésznőnek nagyobb összegű kölcsönt adott, papírt is írtak róla. Az állt rajta, hogy ha ő meghalna, mielőtt a kolléganő visszaadná a pénzt, az adós köteles a Színészmúzeum javára befizetni az összeget. Kitárt szárnyakkal lebegett a színészek felett, mint egy harcias védőangyal. Nem véletlenül búcsúzott tőle Cserhalmi György a gyászbeszédében így: „Drága öreg anyánk…!”
A nyitókép forrása: Fortepan / Szalay Zoltán
