Magyar kánon a Balaton-parton
A balatonfüredi Vaszary Galériát minden évben érdemes felkeresni. Az egykori hercegprímási nyaraló kiállítótereibe idén tavasszal Rippl-Rónai Józseftől Maurer Dóráig magyar művészek meghatározó alkotásai költöztek.
Nem véletlenül választottam e recenzió címének egy olyan mondatot, amely utal Orbán Ottó 1999-es kötetére: akárcsak a Lakik a házunkban egy költő, Tóth Erzsébet Kínai legyezője is kíméletlen önelemzést végez el, nem megkerülve a közéleti kérdéseket sem. Sőt ez utóbbiaknak a privát szférában való lecsapódása érdekli, miközben – a pályatársak megidézésével megtámogatva – folyton napirenden tartja annak kérdését, hogy mit is jelent ma magyar írónak lenni a hétköznapokban.
A Kínai legyező közéleti szólama meglehetősen paradox képet mutat, ugyanis a hazához való odatartozás meghatározó motívumaként egy régimódinak mondható toposzt használ: a vért. A Hol vannak a zászlók egy nagyon egyszerű megfigyelésből indul ki, abból, hogy a nemzeti ünnepeken már nem divat kirakni a trikolórt, az új építésű házakról pedig egyenesen lehagyják a zászlótartó rudat. Azonban az elégedetlenség gerjesztette önfeláldozás hevét („Ha lenne merszem felvágni az ereimet, / és biztos lehetnék benne, / hogy piros, fehér, zöld vér csöpögne onnan, / felajánlanám a zászlógyártónak, fessék be vele a vásznakat”) lehűti a verszárlat: a hazáért halás romantikus ideálját a racionalitás („Félek, hogy csuklómból is csak vérszín vér csorogna”) és a test önzése („és szükségem van a véremre”) semlegesíti.
A vér és a haza ilyesfajta összekapcsolása már a kötetnyitó darabban megtörténik az 1989-es vértelen rendszerváltás konnotációit kibontva. Az egész versben kitartott ironikus hangvétel („A bársonyos forradalomból / csak bársonyszékek maradtak”; „Akkor az ügynöklisták is előkerültek volna / véresen, ahogy illik”) viszont nemcsak a jelen állapot dicstelenségét ostorozza, de magának az elmaradt forradalomnak tulajdonított pátoszt is leépíti. A romantikus ábrándokkal való leszámolás pedig maga után vonja a reflexiót az alkotás körülményeire is, egyrészt az irodalmi trendekre („azt se tudtuk, kiáltványt írunk-e vagy verset”), másrészt az irodalom intézményességére („Ültünk az ilyen-olyan asztaloknál / árulókkal, ügynökökkel, gyilkosokkal”). Arra is reflektál ez a beszédmód, ahogy a vers kiáltványszerűsége, neoavantgárd aktivizmusa aztán a rendszerváltás utáni magyar irodalomban átfordult egy mindenről beszélő, a saját élet kitárulkozását a politikai történésekkel kölcsönös függésben megvalósító költészetbe. Tóthnál ez legtöbbször időszembesítő módon történik, például a Féknyúzban, amely a mostani úgynevezett véleményvezérek előképét azonosítja a diktatúra évtizedei alatt.
Tóth Erzsébet 1951-ben született Tatabányán. József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő, író. Közgazdász végzettsége ellenére hamar az irodalom felé fordult, volt a FIJAK (a József Attila Kör elődje) vezetőségi tagja, szerkesztette az ÉS versrovatát, és saját rovattal is rendelkezett a Magyar Nemzetben és a Magyar Hírlapban. 2013-tól az MMA rendes tagja. Főbb művei: Gyertyaszentelő (1982), A lisszaboni járat (2000), Szívhangok (2008), Aliz már nem lakik itt (2011), Kőrózsa (2012)
Ez a kultúrkritikai szólamokra építő, a jelenkori történelem évtizedeiben a privát és a közös ügyeket szándékosan együtt bemutató – ezzel a valamikori kádári tabut újra s újra megtörő – beszédmód megint divatba jött a fiatal lírában (friss példa rá Vida Kamilla Konstruktív bizalmatlansági indítvány című kötete). És ha Kukorelly Endre neve a legújabb költőgenerációban többször hangzik is el ezzel kapcsolatban, mint Tóth Erzsébeté, tagadhatatlan, hogy a Kínai legyező a maga kemény szabadverseivel is része ennek a hagyománytörténésnek.
Miből fakad ez a keménység? Elsősorban abból, hogy a kötet végig fenntartja a direkt megszólalás irodalmi beszédmódját, és a kényelmetlenebb témáknál, mint amilyen az ideggyengeség (Betegutak), az alkoholizmus (Valaki szomjazik) vagy a hajadonlét (Férjek), sem vált át ez a líra szerepjátékba. Az egyetlen téma, amelyet a megszólalások látványosan megpróbálnak elkomolytalankodni, a beszélőnek az anyjával való viszonya (Bolondóra, Emberi számítás), és ehhez kötődik az az abszurd, de egyáltalán nem életidegen helycsere is, amikor az anya öregségére gyerekké válik, akinek a tényleges gyereke kénytelen gondját viselni: „testem nehéz lett / mintha szültem volna / gyerekem nem lett / hát anyát szültem” (Gyerekségek). Tóth csavar is egyet a vallomásos hangvételen, mivel a versekben az nem az érzelemkifejezést szolgálja, hovatovább le is leplezi az élethelyzetek irodalmi megkonstruáltságát az olyan versekkel, mint a Lesz egy reggel („nincsenek tapasztalataim a boldogságról, / talán ilyesmi lehetne”), ezzel pedig gátat emel az előtt, hogy mindent, amit a beszélője mond, visszaolvassuk rá mint szerzőre. A szövegek többsége ugyanis a vallomásosságot számbavételként érti, és ez különösen szembetűnő az olyan daraboknál, amelyek a halott pályatársakat sorolják (Egy szál szegfű, Ha még élek).
A versjegyzőkönyvekből a költői létmód egyfajta vegetatív létezésként olvasható ki, amelyet könyvek és szobanövények szegélyeznek – utóbbiak esetében a Nemes Nagy Ágnes-i „tanulni kell a téli fákat” értelmeződik át több költeményben is (Nincs többé, Sziromszárnyakon), ugyanis a megszólaló élni tanul a fikuszától, annak kitartásáról, szívósságáról vesz példát: „A Rókatündér fikusz, és már többször készült / elhagyni, de mindig megesett rajtam a szíve, / olyankor kárpótlásul sokkal nagyobbra nőtt” (Lassú virág). Tulajdonképpen a költő a növénylét miatt képes felkészülni váratlan eseményekre, és túlélni olyan tragédiákat, mint amilyen a koronavírus-járvány (Álomveszély). Tóth Erzsébet Kínai legyezőjének versei így válnak életgyakorlatokká, amelyeket egy mai magyar költő tud kínálni az olvasóinak.
Tóth Erzsébet: Kínai legyező. Nap Kiadó, Budapest, 2021
A balatonfüredi Vaszary Galériát minden évben érdemes felkeresni. Az egykori hercegprímási nyaraló kiállítótereibe idén tavasszal Rippl-Rónai Józseftől Maurer Dóráig magyar művészek meghatározó alkotásai költöztek.
Családi portréktól sajátos személyes mitológiát építő talált tárgyakig terjed Fejér János fotográfus írásunkhoz válogatott anyaga.
Murányi Kristóf nem enged a csábításnak, és a könnyebb út helyett csavar egyet a retróérzés kollektív élményén. Dekoratív grafikáin úgy elevenedik meg a jelenünkbe mutató félmúltunk rögvalósága, hogy nevetni támad kedvünk saját – szerethető – esendőségünkön.
Bencsik Gábor regényében Lavotta János zeneszerző történetén keresztül mesél arról, milyen meghatározó tulajdonságok és találkozások alakítják egy ember útját.
Falusi Márton verseskötetének második ciklusa egy Esti Kornél-féle alteregót tár elénk, Zuglischer Manót.
Betűbe zárva címmel az idei könyvhét szenzációjaként a Helikon Kiadó gondozásában megjelent Márai Ilona 1948 és 1979 között írt naplója. Két vastag kötetben egy különleges házasság, az írói munka és az emigránslét bonyolult érzelmi háttere rajzolódik fel.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
