Ez a kultúrkritikai szólamokra építő, a jelenkori történelem évtizedeiben a privát és a közös ügyeket szándékosan együtt bemutató – ezzel a valamikori kádári tabut újra s újra megtörő – beszédmód megint divatba jött a fiatal lírában (friss példa rá Vida Kamilla Konstruktív bizalmatlansági indítvány című kötete). És ha Kukorelly Endre neve a legújabb költőgenerációban többször hangzik is el ezzel kapcsolatban, mint Tóth Erzsébeté, tagadhatatlan, hogy a Kínai legyező a maga kemény szabadverseivel is része ennek a hagyománytörténésnek.

Miből fakad ez a keménység? Elsősorban abból, hogy a kötet végig fenntartja a direkt megszólalás irodalmi beszédmódját, és a kényelmetlenebb témáknál, mint amilyen az ideggyengeség (Betegutak), az alkoholizmus (Valaki szomjazik) vagy a hajadonlét (Férjek), sem vált át ez a líra szerepjátékba. Az egyetlen téma, amelyet a megszólalások látványosan megpróbálnak elkomolytalankodni, a beszélőnek az anyjával való viszonya (Bolondóra, Emberi számítás), és ehhez kötődik az az abszurd, de egyáltalán nem életidegen helycsere is, amikor az anya öregségére gyerekké válik, akinek a tényleges gyereke kénytelen gondját viselni: „testem nehéz lett / mintha szültem volna / gyerekem nem lett / hát anyát szültem” (Gyerekségek). Tóth csavar is egyet a vallomásos hangvételen, mivel a versekben az nem az érzelemkifejezést szolgálja, hovatovább le is leplezi az élethelyzetek irodalmi megkonstruáltságát az olyan versekkel, mint a Lesz egy reggel („nincsenek tapasztalataim a boldogságról, / talán ilyesmi lehetne”), ezzel pedig gátat emel az előtt, hogy mindent, amit a beszélője mond, visszaolvassuk rá mint szerzőre. A szövegek többsége ugyanis a vallomásosságot számbavételként érti, és ez különösen szembetűnő az olyan daraboknál, amelyek a halott pályatársakat sorolják (Egy szál szegfű, Ha még élek).

A versjegyzőkönyvekből a költői létmód egyfajta vegetatív létezésként olvasható ki, amelyet könyvek és szobanövények szegélyeznek – utóbbiak esetében a Nemes Nagy Ágnes-i „tanulni kell a téli fákat” értelmeződik át több költeményben is (Nincs többé, Sziromszárnyakon), ugyanis a megszólaló élni tanul a fikuszától, annak kitartásáról, szívósságáról vesz példát: „A Rókatündér fikusz, és már többször készült / elhagyni, de mindig megesett rajtam a szíve, / olyankor kárpótlásul sokkal nagyobbra nőtt” (Lassú virág). Tulajdonképpen a költő a növénylét miatt képes felkészülni váratlan eseményekre, és túlélni olyan tragédiákat, mint amilyen a koronavírus-járvány (Álomveszély). Tóth Erzsébet Kínai legyezőjének versei így válnak életgyakorlatokká, amelyeket egy mai magyar költő tud kínálni az olvasóinak.

Tóth Erzsébet: Kínai legyező. Nap Kiadó, Budapest, 2021