„A magyar kultúra egyszerre jelenti a közös szellemi kincsünket, hagyományainkat és szokásainkat, gyökereinket, múltunk megidézését, nemzedékek egybekapcsolódását. Az irodalom jelenünk, napi szükségletünk és a jövőnk, védőburok, amelyen belül felépíthetjük a saját világunkat” – mondta Lackfi János a PajtaKult stábjának. A stáb arról kérdezte, hogy mit jelent számára a kultúra. A József Attila-díjas költő, író, műfordító, tanár felidézte, milyen nehéz döntés volt, amikor úgy határozott, hogy lemond az egyetemi tanításról, hogy a regényei megírására összpontosíthasson.
Amikor eltökéltem, hogy meg akarom írni a regényeimet, amik bennem vannak, tudtam, hogy ehhez időre lesz szükségem, és ehhez választanom kellett, hogy az életem léghajójából melyik homokzsákot dobjam ki. Amikor eldöntöttem, hogy az egyetem lesz az, az egyik szemem sírt, a másik nevetett.
Az író számára az irodalom, a kultúra „nem az élettől elkülönült valami”, hanem éppen arról szól: „párbeszéd a vershagyománnyal, a minden korok íróival, a saját korunkkal, a jelenben élők gondolataival”. Paár Julcsi, a PajtaKult nagykövete szerint a költő egyszerre élteti és éli az irodalmat és a mindennapokat, és írásainak hatására olvasói is meg merik élni és ki merik fejezni az érzelmeiket. Az író a mindennapokból merít, bármi, ami szembejön vele, megragadhatja annyira, hogy alapanyaggá váljon, de hogy „miből lesz végül tényleg az, annak van egy kis rejtelmessége”. Ha aktualitásra reagál, humorral oldja a témát és nagyobb távlatba helyezi.
Lackfi János hatgyermekes édesapa, már öt unokája is van – számára a család fontos és állandó téma. Korábbi cikkeinkben felidézte, hogyan váltak Bárdos Júliával házaspárrá, majd szülőkké:
A lány, akinek eszement álmaimmal tömtem a fejét, mindent meg akartam fejteni a világban, történelmet, művészetet, mások életét, strangot, gangot, strandot, fregolikat, postásokat, parfümmintákat meg síncsiszolókat, tetszhalottakat meg tetszélőket.
– mesélte. Így folytatta: „Beleálltunk az esküvőbe, mint a tornász a tízpontos gyakorlatba, teli talppal és lélekkel, a templomba eljött az egész egyetem, lássa, ez a két őrült tizennyolc-húsz évesen életre-halálra, örök életre… Suhognak az időben lakásaink, cipelünk bútort, ruhával teli zsákokat, cókmókkal teli papírdobozokat. Sosincs pénzünk, kérdőíveket értékelünk, takarítjuk a lépcsőházat, cselgáncsedzéseket tartok, spórolunk a családi pótlékkal, az az asszony semmiből főz csodákat. Mindig lehullanak a mennyei segélycsomagok, és továbbléphetünk.”
Magadat adtad | Magyar Krónika
„Gömbölyödő pocakok kosárlabdái, elsőtől hatodikig, hó hull, eső susog, szél nyargal, hőség fülled, fogy a lélegzet, vizesedik a boka, nézd, hogy forgolódik, ökle, hegyes kis könyöke, dünnyögj, dúdolj neki…” – Lackfi János írása az anyaságról.
Bárdos Júlia korábbi interjúnkban szintén felidézte ezt az időszakot: „Tizennyolc éves voltam, Jani húsz, amikor összeházasodtunk. Első közös otthonunk az ő nagymamája lakása volt. Azok közt az omladozó pasaréti falak közt kezdtük el tanulni az életet és egymást. Kezdetben glettelés, vakolás, aztán jöttek a gyerekek. Emlékszem, háború előtti, öntöttvas gázkazánunkat többször is körbejárta a szerelő, mert csak múzeumban látott hasonlót. A következő, zuglói lakásunkban pedig minden nap „lábnap” volt. A negyediken laktunk ugyanis, lift nélkül. Noha az erkélyünk a fák lombjai közé nyílott, a stresszes városi mindennapokért ez sem tudott minket sokáig kárpótolni. Amikor Jani kapott egy belga fordítói nagydíjat, a pénzjutalomból visszafizettük a kölcsönünket, és magunk mögött hagytuk a fővárost.”
Mindig van, aki felemel | Magyar Krónika
Sok játék és az élet próbáit szolgáló szeretettel vállalni – Bárdos Júlia művészettörténész, bútorfestő szerint ez a teljes élet kulcsa. Lackfi János feleségével, hat gyermek édesanyjával boldogságról, gyógyulásról és egy elrendelt összetartozásról beszélgettünk.
Lackfi János Egy dal című sorozatunkban arról is mesélt, hogy milyen dalt énekelt először újszülött gyermekinek, és hogyan vált számára egy eredetileg szerelmes dalból az élet adományáért való hála zsoltára.
Egy dal: Talpig nehéz hűségben | Magyar Krónika
Lackfi János a Sebő együttes 1972-es versfeldolgozásáról.
