Három dal játszott igazán meghatározó szerepet az életemben. 1966-ban a Központi Sportiskolában teniszeztem, nagyon komolyan vettem az edzéseket, versenyzőnek készültem, azonban az egyik nyári nap vettünk a barátommal egy ifjúsági magazint, amelyben éppen az amerikai slágerlistákat vezető Scott McKenzie-ről írtak, és az énekes fényképe mellett leközölték a San Francisco című számának kottáját. A haverom nagyon jól tudott zongorázni, felmentünk a zuglói lakásába, mondtam, hogy szeretném dobbal kísérni, ezért összeszedtük az összes ehhez használható tárgyat, lekváros- és befőzőlábosokból, fedőkből egész jó szerkót építettünk, és miközben zongorázott, doboltam mellette. Korábban hallottuk néha ezt a dalt a Szabad Európa Rádióban, és a játékunk egészen hasonlított az eredetire. Teljesen euforikus állapotba kerültünk, olyannyira, hogy másnap bejelentettük az iskolában, nem szeretnénk tovább edzésekre járni, nem szeretnénk sportolók lenni, attól a naptól kezdve csakis a zenélés érdekelt. Ez a legemblematikusabb szám az egész életemben,
azóta is minden alkalommal, ha például meghallom a Sláger Rádióban, rögtön eszembe jut ennek a délutánnak minden pillanata, ahogyan a befőzőlábost a Thonet székre tettem, a két karfájára cintányér helyett fedőket erősítettem, de eszembe jutnak az olyan apró részletek is, mint hogy mi volt a zongoraasztalon, hova dobtuk le a teniszfelszerelést, érzem annak a nyárnak az illatát, ahogyan beáramlott az ablakon, az első akkordok hatására filmként játszódik le előttem ez a néhány óra.
Ugyanebben az évben Zorán elénekelte a Mi fáj? című dalt a Ki mit tud?-on, ami annyira megrázó volt, hogy felmentem a padlásra, lehoztam a nem sokkal korábban disszidált keresztapám gitárját, és aznap elkezdtem megtanulni játszani rajta autodidakta módon – az említett szerzemény volt az első, amit elsajátítottam. Úgy ösztönösen alkottam az akkordokat, ahogyan jól hangzott, és addig kísérleteztem, míg végül sikerült előadnom. Kicsit később a Szabad Európa Rádióban lejátszották a Hey Jude című Beatles-slágert, ennek hatására pedig zongorázni tanultam meg. Éppen azokban a napokban hallottuk, hogy az utcánkban egy idős hölgy meg szeretne válni a hangszerétől, édesanyám pedig megvette nekem, emlékszem, talicskával toltuk haza, kicsit olyan volt az egész, mint egy Kusturica-film jelenete.
De visszatérve a San Franciscóra: a hatvanas évek közepén már nagy Beatles-rajongó voltam, és nem is gondoltam volna, hogy egy Scott McKenzie-szám tetszeni fog, de miközben eljátszottuk, és ahogyan interpretáltuk, önmagunkból kivetkőzve megszállott állapotba kerültünk, és pontosan azt érte el nálunk a dal, amely a zene egészének a küldetése: érzelmeket zúdított ránk, és a lelkünk legmélyére hatolt. Ez volt az első alkalom, hogy egy szám ilyen hatást gyakorolt rám, olyan volt, mint egy szerelem első látásra, hatalmasat ütött, és annál is nagyobb lángon égett.
Ha kizárólag szakmailag kellene értékelnem a dalt, akkor azt tudnám mondani csupán, hogy egy nagyszerű szerzemény a hippikorszak elejéről. Egy egyszerű amerikai dalocska, amelyet öt perc alatt meg lehet írni, ha valaki képes rá, csakhogy ez akkor, a maga idejében született, amikor az általa megfogalmazott életérzés volt sokunk valósága – ma a legtöbb hallgatónak teljesen mást jelentene. Lehetne persze különböző szempontok alapján vesézgetni, mint egy focimeccset, de kézzelfogható érvekkel nem tudnánk megragadni a lényeget, a zene ugyanis érdek nélkül tetszik az embernek, nem lehet szavakba önteni azt az érzést, amit kivált, itt nincsen helye a racionalitásnak – bemegy a fülünkön és a lelkünk legapróbb darabkáját is megpendíti. Számomra
a mai napig sugározza magából a szabadságról szóló életérzést és mentalitást: azt, hogy jó élni, jó szerelmesnek lenni, szép a világ, szépek a lányok, jó hippinek lenni, felhúzni egy bohókás, csíkos nadrágot, hozzá egy pöttyös inget, feltenni egy hajpántot, felülni egy motorra és száguldani. Kora tizenévesen még nem sokat értettem a szövegéből, mégis átjött az üzenet, talán még azt sem tudtam, hogy San Francisco egy város, egyszerűen csak jól hangzott, ahogy McKenzie kiejti: szánfránsziszkó.
Ez a dal mindig is egy szent tehén volt számomra, soha nem akartam előadni élőben, nem is nagyon hallgattam, mert féltem, hogy ráunok, szerettem volna az emlékét így, ebben a formában megőrizni.
És külön érdekessége a dolognak, hogy San Francisco magyarul Szent Ferencet jelent, és én ennek a rendnek vagyok a világi tagja.
Kiemelt kép: Szikora Róbert. Forrás: Facebook
