Milyen tanár volt Szabó Magda?
Rendkívüli. A budapesti Horváth Mihály téri általános iskolába jártam, itt tanított minket magyarra hetedik-nyolcadik osztályban. Azt tudni kell, hogy ő 1949-ben költőként megkapta a Baumgarten-díjat, de még aznap politikai okokból vissza is vonták tőle, egészen 1958-ig nem is publikálhatott. Az írást természetesen folytatta, és hogy valamilyen visszajelzést kapjon a munkájáról, az osztály legjobb diákjait, akik közel álltak hozzá, meghívta kakaópartira, és ott fölolvasta nekünk a verseit.
Ezek szerint az első olvasók között volt?
Így van. Apró termetű, gyönyörű, vonzó nő volt, mi, kamaszok lelkesedtünk érte. Megtalálta velünk a megfelelő hangot, és ez nagyon fontos dolog. Ma sokkal nehezebb a kapcsolatteremtés. Nekünk Szabó Magda példakép volt, el voltunk ragadtatva tőle, de egy laptopért hogyan tud lelkesedni egy diák? Kikapcsolja, bekapcsolja, nincs az a személyesség, amit egy tanár meg tud adni. Hogy például meghív magához. Ő meghívott, sőt nekem még darabot is írt.
Komolyan?
Balassi Bálint fiatalságának egy epizódját dolgozta fel egy félórás kis játékban, nyolcadikosként én játszottam a költőt. Akkor már egy másik érdekes előadásnak is voltam főszereplője. Erdélyi rendező jött Magyarországra, és Kacsóh Pongrác János vitézét rendezte a MÁVAG-kultúrotthonban. Abban az időben ez nagy dolog volt.
Melyik évben járunk?
1954-1955. Engem választottak Kukorica Jancsi szerepére. Kimentem a magyar zászlóval, énekeltem, fölállt a közönség, és tapsorkánban tört ki. Gondoltam, hát ha én ilyen tehetséges vagyok, nekem itt a helyem a pályán. Fogalmam sem volt, hogy az ünneplés a Rákosi-címer nélküli magyar zászlónak szólt, amit Kukorica Jancsi a francia király udvarában lobogtatott. Szabó Magda mindenesetre engem választott, hogy a darabjában szerepeljek.
Később is követte az írónő pályáját?
Annyira, hogy a férje tanárom volt az egyetemen, harmadéven. Angol irodalmat tanított, félévkor Shakespeare-ből mentem hozzá vizsgázni. Beléptem, azt mondta: „Én magát már láttam valahol.” Mondtam, hogy a felesége tanított. Fölcsillant a szeme, és tudtam, most végem van, mert akkor neki nehéz kérdéseket kell feltennie, hogy kiderüljön, méltó vagyok-e arra, hogy a Magdi néni tanított engem.
Lépjünk kissé vissza az időben. Milyen családi háttérből érkezett?
A nagyapám tanulatlan parasztember volt, aki állatokat legeltetett a mezőn a Jászságban. Aztán beállt szűcsinasnak, szűcsmester vált belőle, és lett egy világraszóló találmánya, ami jelentős anyagi előnyhöz juttatta. Saját szűcs- és szőrmeárugyárat nyitott, az édesapám volt a gyár üzletkötője. Az édesanyám háziasszony volt. A Rákosi-korszakban elvettek mindent, édesanyám kalauz lett, édesapám nyomdába ment munkásnak. Nem tudom, hogy minek lehet ezt mondani, polgárinak vagy sem. De annyit elmondhatok, hogy a zene és az irodalom mindig is közel állt hozzánk. Az édesanyám vonalán evangélikus pap is volt a rokonságban, templomba gyakran jártunk. Biztos, hogy egy héten egyszer elmentünk az Erkel Színházba vagy a Nemzetibe a kakasülőről színdarabot nézni, zenét hallgatni.
A középiskolában folytatódott a szereplés?
Akkor már csak verseket mondtam, országos szavalóversenyt nyertem, amivel a televízióban is szerepeltem. Innentől a versmondás lett a mindenem. Hivatásos előadóművészként több mint negyven éven át jártam az országot, közben meg már televíziós is voltam, tehát a kettő egymás mellett futott. Föl tudtam használni a televíziós népszerűségemet az irodalomhoz, úgy hallgattak, mint egy ismerőst, így kicsit többet tudtam nekik nyújtani, mint ha egy ismeretlen versmondó beszélt volna hozzájuk. Élmény volt a kortárs irodalmat prezentálni, Simon Istvánt, Váci Mihályt, Garai Gábort, Baranyi Ferencet, Rab Zsuzsát. Szabó Magdát nem mondtam soha.
Miért?
A verseket nem mi állítottuk össze, abba mi nem tudtunk beleszólni. Mint televíziós találkoztam vele később, a költészet napján adott interjút.
Úgy tudom, középiskola után jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.
Egy évet jártam oda, de mivel a szüleim miatt osztályidegen voltam, Olthy Magda kirúgatott. Már félévkor közölték, hogy a származásom miatt év végén valamelyik tantárgyból meg fognak buktatni. Ádám Ottó volt az osztályfőnököm, ő vállalta, hogy színészmesterségből nem ad nekem jegyet. Mindenből színjeles voltam, csak színészmesterségből nem feleltem meg.
Hogy élte ezt meg?
Mi már 1956 előtt is a Szabad Európát hallgattuk, aztán meghallgattuk azt, amit hivatalból mondanak. Ez a kettősség beleivódott a lelkünkbe, nekem nem volt újdonság.
A főiskola révén került kapcsolatba a televízióval?
Fischer Sándor volt a beszédtechnika-tanárom, aki benne volt a szerveződő televízió gárdájában. Mikor állást hirdettek oda, biztatott, hogy jelentkezzek. Kétezer pályázó közül választottak ki. Akkor már nem számítottam osztályidegennek. Népművelőként az V. kerületi tanács Vörösmarty-kultúrotthonában voltam művelődési előadó, aztán később igazgató. Az egész kultúrotthon akkora volt, mint két szoba, de benne volt a személyazonosságimban, hogy „foglalkozása: igazgató”. Egy évig tanultunk, jött egy rostavizsga, utána megmaradtunk tízen. 1962. szeptembertől hivatalosan dolgozhattam, 1963-ban kaptam meg a munkaszerződést.
Az első adására emlékszik?
Csak arra, hogy fönt a Szabadság-hegyen, az Agancs úton, egy szálloda alagsorában volt berendezve az első stúdiónk. Iszonyatos nagy szovjet kamera volt előttünk hatalmas lámpákkal. A műsoros filmtekercseket kocsival hozták föl, onnan sugározták. A film néha elszakadt, és akkor le kellett állni. Akkor még gyerekcipőben járt a televízió. Az a negyven év, amit ott eltöltöttem, gyakorlatilag a mi szakmánk történelme. 1961–62-ben kezdtük a bemondói munkát, és 2002-re, amikor nyugdíjba mentem, meg is szűnt a munkaköröm.
Visszatekintve egyfajta aranygenerációnak tűnik az a csapat, amelynek tagja volt. Lénárd Judit, Tamási Eszter, Kudlik Júlia, Takács Marika, Varga József és ön bizonyos kor felett mindannyiunk számára kedves ismerős. Jóban voltak egymással?
Jóban, de felváltva dolgoztunk. Vagy az egyikünk volt bent, vagy a másikunk. Ez nem olyan, mint egy színház, ahol van olvasópróba, előadás, színházi büfé, együtt van a társulat. Julival azonos időben jártam egyetemre, vele jó kapcsolatom volt, de nem szerepeltünk közös műsorban. Akit aznapra beosztottak, odament háromkor, kisminkelték, beöltöztették, beült, elmondta, amit kellett, és hazament.
Annak idején önök valóságos sztárok voltak. Hogyan viseli az ember azt, hogy az utcán megnézik, megszólítják?
Velem mindig barátságosak voltak az emberek. Minket, idézőjelben mondom, szerettek. Talán azért, mert nem éltünk vissza ezzel a szereppel. Nem beszéltünk csúnyán, rendesen felöltöztünk, értelmes dolgokat mondtunk. Azt hiszem, talán Márai Sándor írta valahol, hogy a 20. század nagy ajándéka a rádió. Ezt váltotta aztán a televízió, nem tudom, hogy annak narkotikumával jól bánunk-e. De úgy érzem, mi abban a negyven évben, amíg bemondóként dolgoztunk, megpróbáltunk úgymond okostelevíziót csinálni, az okostelefonokat megelőzve. Igyekeztünk értelmesen elmondani, hogy mit kell tudni az adott műsorról, mit érdemes megnézni, vagy beszámoltunk a nap legfontosabb eseményeiről, híreiről. Hogy azoknak a politikai háttere milyen volt, az nem tőlünk függött.
Sokak hasznára élni – beszélgetés Kudlik Júliával | Magyar Krónika
Negyven éven át személyes ismerősünk volt, a képernyő közvetítésével valóságos családtagunk, akivel gyakrabban találkoztunk, mint a legtöbb rokonunkkal: Kudlik Júlia neve szorosan összefonódott a magyar televíziózás első évtizedeivel.
Hogyan jött el negyven év után a Magyar Televízióból?
Megkérdezték, nyugdíjba megyek vagy fölmondjanak. Lett volna lehetőségem átmenni kereskedelmi televízióhoz, de éreztem, hogy amit mi csináltunk, arra már nincs szükség. Ma ha a televízióknak van szabad idejük két műsor között, reklámmal töltik ki. Nem húzzák azzal az időt, hogy elmondják, milyen dokumentumfilm lesz este, és azt miért érdemes megnézni. Inkább betesznek reklámot kétszer tíz másodpercben, amiből milliókat vágnak zsebre. Abban maradtunk, hogy nem mondanak föl, inkább elmegyek nyugdíjba.
És a vers?
A vers érdekes dolog. Az Egyetemi Színpadon harminc évig mondtam verset. A nyitó előadáson is szerepeltem, mert oda jártam a bölcsészkarra, és a búcsúelőadáson is. Azon előttem Mensáros László mondta Arany János A tölgyek alatt című versét. Bottal ment ki, hatszáz ember ült a nézőtéren. Elszavalta, jött le a színpadról, „te jössz, ez már nem az én közönségem” – szólt oda. Én egy Illyés Gyulát szavaltam. Szép sikerem volt, nekem nem kellett azt mondanom, hogy nem az én közönségem. Mégis elfogadtam, hogy erre a műfajra már nem kíváncsiak az emberek. Most is vannak irodalmi estek, ahová tízen-húszan eljönnek, az igény megvan még, de olyan tömeg, mint annak idején, már nincs. Ma mutasson nekem olyan nagy formátumú színészt, mint Mensáros vagy Latinovits, aki kimegy, és hatszáz embernek verset mond. Nem nagyon talál. És nincs is hol mondani. Az Irodalmi Színpad színház lett, az Egyetemi Színpad megszűnt.
Nem hiányzik?
Piros Ildikóval töltöttem egy estét egy társaságban, azt kérte, hogy mondjam el ezt a mondatot: „a nyelvet ne bántsátok, különben Isten ledob a tenyeréből”. Van egy Szabó Magda-prózaestje, onnan van a mondat. Ő örömmel végzi ezt kamaraszínpadon ötven embernek. De az a fajta versmondás, amit mi csináltunk, már nem nagyon van. Ezt el lehet fogadni.
Kapcsolódó interjúnk:
Azóta új hangsúlyai vannak az életének: az étterem, a Balaton. Miért költözött oda?
Az étteremben a feleségem felelt a gazdasági ügyekért. Amikor ő elhunyt, egyedül maradtam a városban, a négy fal között egy kutyával, aki igényelte, hogy a természet a napjaink része legyen. Úgy döntöttem, akkor inkább kimegyek; Tihanyban van egy kicsi házunk, ott élek. Egyébként ötven éve hajózom.
Vitorlázik?
Most egy elektromos motorcsónakom van, mert a vitorlásomat, amit negyven évig használtam, odaadtam a fiamnak. Két gyereke van, megtanulták a versenyvitorlázást, ők használják. Nekem már nem kell, egyedül nagyon nehéz egy árbócos hajót kivinni a kikötőből, majd vissza, főleg ha nincs szél.
Hogyan telnek a napjai?
Mióta a kutyámat eltemettem, nehezebben. De azért van az a pici kert meg a szőlő meg a levelek, és van egy mókusom, van sündisznó, meg mit tudom én. Más világ, mint a városban, ahol ha bejövök a saját éttermünkbe, nem tudok leparkolni, mert nincs hely. Vagy nem tudok átmenni Pestről Budára, mert lezárták a Lánchidat. Szóval bonyolult. Amikor a fővárosba jövök, tudatosan jövök, egy eseményre, színházba, hangversenyre. Van egy szűkülő baráti köröm, velük szoktam összejönni. Idővel beszűkül az ember baráti, társasági köre is, de ebben a korban ez természetes. Nem kell félni tőle. Hadd zárjam ezt a beszélgetést Márai gondolatával. „Nem dráma az öregség, ne félj. Egy napon hírt kapsz, ennyi az egész. Felnézel a munkából és az életből, szórakozottan, s aztán készségesen mondod: »Igen, igen. Meg kell öregedni. Egy pillanat még, valamit akartam… Mit is? Igen, élni.«” Hát eljutott az ember egy olyan pontra, hogy már csak élni akar. Már nincs cél, nincs miért. De az ember akar élni, azért vagyunk itt, és köszönöm, hogy ti is itt voltatok.
