Amikor ezt a lapot postára adták, Máramaros vármegye határtelepülése volt Galícia felé ez a népes, mér akkor is közel tízezer lakost számláló nagyközség. A Kárpátalján a magyarok és a ruténok, akkor használt nevükön huculok között határozott nyelvhatárt megvonni nem lehetett, de azért Kőrösmező már a hucul vidékhez tartozott, a lakosok kétharmada volt hucul.
A következő évtizedekben súlyosan nehezedett rá a történelem a településre, aki utána keres, bőven olvashat róla, hogy miképpen. Mi most a békeévek korában járunk, amikor az itt élők és az ide vendégségbe érkezők még mit sem tudtak arról, mi közeledik, hanem élték a kisebb és nagyobb örömökkel és bánatokkal tarkázott mindennapi életüket, leveleket küldtek az ismerőseiknek, és válasz leveleket vártak tőlük.
Akár csak a mostani lapunknak sajnos olvashatatlan aláírású szerzője, aki Czékus Gabriella úrleánynak küldte Abaújszántóra, az alábbi szöveggel:
„Édes Gabóckám! Ma kaptam meg k. leveled, de már itt. U(gyan)i(s) meggondoltam a dolgot, és ide buszoztam szórakozni. Ugye megbocsátsz, ha csak lapon válaszolok, de mint vendég, csak így tehetem, ha azonban még szeretsz, hát erre is rá (olvashatatlan). A bizonyos huszti kisasszonyt nem is sejtem … nagyszerű valami! Írd le édesem a kinézetet a fényképen. Hogy mulatsz különben? Itt folyton esik az eső, mi iszonyú bosszúság, mert nem kirándulhatunk ki a gyönyörű helyekre. (Az első oldalon folytatódik) Írj azután hamar! – Itt egy pár hétig leszek, addig várom leveled! Címem: Schmid Imre dr. úrnál, Kőrösmező. Szervusz! Sok csók: (aláírás)
Sorozatunk előző része itt olvasható:
