Nemcsak a közeli műemlék épületek őrzik Hortobágyon a pusztai hagyományokat, a vidékhez elválaszthatatlanul kapcsolódnak a vadmadarak is. Nem véletlenül terül el épp a Kilenclyukú híd közelében, a csárda és a pásztormúzeum szomszédságában a Madárkórház Alapítvány parkja. Amikor 1999-ben Déri János állatorvos és társai létrehozták a madárkórházat, hazánkban egészen új kezdeményezés volt a vadmadarak gyógyításával foglalkozó egészségügyi létesítmény.
A kórház épületébe lépve halljuk, hogy csörög a telefon a recepción, majd a diszpécser elmondja a hívónak, hol találja a legközelebbi madármentőt. „Az egész országból hívnak minket, ha sérült madarat találnak, mert a teljes Magyarországot lefedő adatbázisból dolgozunk” – magyarázza Konyhás István igazgatóhelyettes. Ő vezet körbe minket az intézményben. Itt, a recepción zajlik a madarak felvétele, a mentők vagy a megtalálók által behozott sérült állatról kórlap készül, amit az adatbázisban is rögzítenek. Ez nemcsak a hatóságoknak tett jelentések miatt fontos, hanem azért is, mert sokszor olyan állatorvosok, biológusok, természetvédelmi mérnökök keresik meg az alapítványt, akik egy adott betegséget vagy sérüléstípust kutatnak.
Leggyakrabban vörös vércse, egerészölyv és fehér gólya kerül az intézménybe, tudjuk meg. Az ok főleg mérgezés, országúti baleset vagy áramütés – sorolja István, miközben elindulunk a látogatóközpontban. A hazai gólyaállomány majd száz százaléka lakott területen költ, szem előtt van, így az emberek azonnal jelzik, ha sérült példányt látnak. Nemritkán középfeszültségű vezetékeken költenek, és bár jelentős előrelépések történtek a gólyavédelemben, s a kórház és az áramszolgáltatók együttműködése jó, a vezetékek továbbra is veszélyes helyek, sok madár esik nekik áldozatul.
Szárnyaszegett holló, vak kerecsensólyom és sérült páncélú teknős
A látogatótérből jutunk át magába a madárkórházba. A folyosó mindkét oldalán kórtermek nyílnak, amelyekbe detektívüvegen nézhetünk be, csak egyik irányban lehet átlátni rajta, így a madarakat nem zavarja, ha figyelik őket.
Az első kórterem lakója egy holló. Láthatóan húzza a bal szárnyát. Bár már túl van egy antibiotikumos és egy szteroidos kezelésen, még mindig nem múlt el a gyulladás. Amíg nem ismerik fel a kiváltó okot, és nem gyógyul meg a szárnya, nem engedik szabadon.
„Úgy kell elképzelni őket, mint a Formula 1-es autókat: a legkisebb meghibásodás miatt kiesnek a versenyből – fejti ki István. – A holló agresszív állat, úgy is megvédené magát, hogy nem tud repülni, és képes lenne a földön is táplálkozni, de tíz napnál többet nem élne túl.”
A többi kórteremben is a hollóhoz hasonlóan folyamatos kezelés alatt álló madarak gyógyulnak, amelyek a kültéri röpdékben esős időben eláznának, a hidegben pedig kihűlnének. Itt állandóan szem előtt vannak, és olyan kezelést kapnak, hogy közben a lehető legkevesebb stresszt éljék át. A madaraknak kezdetben súlyos fájdalmaik vannak, ezért minden érintés ellen védekezni próbálnak, pár nap után azonban, ahogy enyhül a fájdalmuk, és jobban tudnak mozogni, már jóval kevésbé tiltakoznak a kezek ellen, mert a javulást összekapcsolják az őket megfogó munkatársakkal. „Ezzel azonban vigyázni kell, hiszen a cél nem az, hogy megszelídüljön a madár” – hangsúlyozza az igazgatóhelyettes.
Fotógalériánk:
A következő teremnek több lakója is van. Az egerészölyveknek és a barna rétihéjáknak nem ugyanaz a táplálékuk, így nem bántják egymást. „Bezzeg ha a hollót betennénk ide, rátámadna az összes többire – mondja István. – Ezért is van szükség többféle kórteremre.” A következő helyiség lakója egy szintén erősen agresszív madár, egy uráli bagoly. „Még az embernek is képes nekimenni a fészkelőhelyén. Sőt, a saját fajtársaival sem lehet összerakni” – tudjuk meg. Szomszédja, a kerecsensólyom félig-meddig vak, rejtőzködik, a természetben sziklaüregekbe szeret húzódni, ezért itt is a kis terem egy vájatában lapul. Mellette baglyok tanyáznak, az erdei fülesbaglyok és a kuvikok jól megférnek egymással. A sasok termében egy sérült szárnyú példányt mutat a szakember. Csúnya törést szenvedett, biztos, hogy tartósan sérült lesz. Az a cél, hogy olyan állapotba kerüljön, hogy fájdalommentesen élhessen a kültéri röpdében.
Innen egy olyan helyiséghez érünk, amelyet a fiókaszezonra készítettek fel. „Két okból kerülhet be egy fióka a madárkórházba – magyarázza István –, vagy kiesik a fészekből, vagy elpusztulnak a szülei. Már most is van bent egy-két kis jószág. De ha beindul a szezon, annyi fióka érkezik, hogy bolondokháza lesz itt.” Szerencsére ilyenkor sok önkéntes áll be segíteni. Az első alapszabály, amit ilyenkor meg kell tanulniuk, hogy itt nincs babusgatás.
„Bejövünk, megetetjük őket, kimegyünk. Ne szokjanak hozzánk, mert nem tudjuk később elengedni őket” – hangsúlyozza.
Az önkéntesek segítsége mindig jól jön, emellett az intézményben folyamatosan van szakértői felügyelet. Déri János az állandó állatorvos, mellette helyettesítő orvosok, asszisztensek is dolgoznak, mert annyi a madár, hogy szinte minden napra jut kezelés. Közben belépünk a vizsgálóba, ahol sérült páncélú teknősök vonják magukra a figyelmünket. Elütötték őket, szerencsére jól lehetett rögzíteni a károsodott páncélt. Nem messze tőlük egy speciális dobozt látunk, sérült madarat hoztak benne. A jó hőszigetelő kartondoboz a legalkalmasabb erre. Fontos, hogy a szállítóeszköz a lehető legkisebb legyen, hiszen a szűk, sötét helyen – természetesen nem beszorítva – nyugton maradnak a madarak, így nem súlyosbítják félelmükben a sérülésüket.
A röntgenhelyiségben digitális műszer működik, hogy egyből elkészülhessen a kép. A műtéteket altatógéppel végzik, az altatógáz bejuttatásához szükséges maszkot, hogy megfelelő legyen a mérete, pillepalackból és gumikesztyűből saját kezűleg készítik. István megmutatja a rozsdamentes tűket is, melyeket a törött szárnycsontok rögzítésére használnak, a gipszelés ugyanis tönkretenné a madarak tollazatát. Az üreges csontokba bele lehet vezetni a különböző méretű tűket – a fecskéknél például a fecskendők tűjét használják –, melyek segítségével két-három hét alatt szépen össze is forr a törés.
A kis és a nagy röpde lakói
A kórtermeket magunk mögött hagyva kilépünk az épületből. Az első állomás a kis röpde, ahol a szabadon engedés előtt álló madarak vizsgáznak. Csak ha sikeres vadászatot tudnak maguk mögött, nyilvánítják alkalmassá őket a szabad életre. Az igazgatóhelyettes egy sérült gólyára mutat, amely pár hónap alatt meggyógyult, az elengedés azonban még várat magára. A kis röpdében tölti az időt, amíg izmai újra kellően feszesek, ízületei mozgékonyak lesznek. Addig is van mit tanulnia. A helyiségben egy imitált középfeszültségű vezeték is található, a természetben lévők hű mása, amely úgy működik, mint egy villanypásztor: ha rászáll a madár, megcsípi, hogy bevésődjön neki, a természetben az ilyen tárgyakat bizony kerülni kell.
Továbbsétálunk a nagy röpdéhez, ahol a tartós sérülés miatt maradásra kényszerülő, valamint az elengedés előtt álló nagyobb testű madarak laknak. Itt bőven van terük a biztonságos repülés gyakorlásához, a változatos nagyságú fákat, terepakadályokat könnyen ki tudják kerülni. Sőt, a röpde egy részébe még a látogatók is bejöhetnek. István egy féllábú gólyát mutat, amely a természetben nagy eséllyel elpusztulna, de itt állatkerti körülmények között élhet. Egy másik gólya épp fészket épít. A szárnya sérült, az elsőrendű evezők, a nagy, hosszú szárnytollak hiányoznak, mégis boldogul a feladattal. Nem tenyésztik a madarakat, a gólyák fészkelése természetes ösztön, és azt is jelzi, hogy az állatok biztonságban érzik magukat itt, ezért szaporodnak.
Most egy színes gyűrűvel jelölt fiatal darut mutat István. Nagyon szépen repül, manőverez, gyakorol, a napokban szabadon fogják engedni. Magyarországon – és itt a Hortobágyon – átnyaraló darvak is vannak, a közelben is él egy kis csapat, hozzá fog majd csatlakozni, így ezt az évet még vonulás nélkül, a Hortobágyon tölti. Ez azért jó, mert szem előtt marad, követni lehet, mi történik vele a szabadon engedés után. Legutóbb egy fekete gólyánál figyelhették meg, ahogy egyre nagyobb távokra merészkedik. A nemzetközi protokoll szerint alkalmazott színes gyűrűvel jelölt madarakat teleszkóppal messziről is nyomon követhetik. Több ezer madarat jelöltek már meg egyedi kóddal, hiszen a szabadon engedett állatokkal kapcsolatban minden adat fontos és hasznos.
Madárletargiára is van megoldás
A darvak közül sem tudják mindegyiket elengedni. István egy tartósan sérült példányra mutat, amely szeptember végén érkezett. Szárnytörést szenvedett, de későn találták meg, a rögzült törést már nem lehetett gyógyítani.
„Karakteres madár – jellemzi a szakember –, a rókától, kóbor kutyától is megvédi magát, még ilyen szárnnyal is, de a természetben késő ősszel már nem talált volna táplálékot.”
A daru társas lény, amíg egyedül volt a röpdében, letargiába zuhant. Most, hogy már van társasága, és vígan mozog, nehéz elképzelni, hogy a folyamatos kuporgástól bélgyulladása is lett. István további sérült madarakat mutat, amelyek végérvényesen a röpdében maradnak. A fél szemére vak egerészölyv nagyon jól megszokta a teret, magabiztosan repül, de mindig csak egy irányba, nem lehet elengedni. A félcsőrű gólya – felső csőrkávájából hiányzik egy darab – szintén nem boldogulna a természetben. Itt, a madárparkban biztonságban élhetnek.
A főállású alkalmazottak munkáját, mint már szó esett róla, önkéntesek segítik, akik képzésekben részesülnek. Az adatbázisba csak az kerülhet be, aki elvégezte a tanfolyamot, hiszen a madármentés és az elsősegélynyújtás hozzáértést igényel. Az intézményben gyerektáborokat is szerveznek, egész nyáron egymást váltják a turnusok. „Az önkénteshálózatunk tagjai közül sokan részt vettek gyerekként a madármentő táborban, iskolai közösségi szolgálat vagy nyári önkéntes munka keretében bekapcsolódtak a kórház munkájába. Később egyetemistaként pedig már a saját környezetükben alakították ki a kis madármentő helyüket, ahol meg tudnak fogni egy sérült madarat, hogy felmérhessék, mi a baja, eldönthessék, kell-e kezelni, és ha szükséges, elsősegélyben részesíthessék” – meséli még az igazgatóhelyettes, miközben kifelé sétálunk. A környezeti nevelés, a fiatalok érzékenyítése nem véletlenül vált Konyhás István szívügyévé. Gyerekként maga is sokszor volt természetvédelmi táborban. Az ott szerzett élmények az egész életét meghatározták, a természet szeretetébe nőtt bele. Búcsúzóul hangsúlyozza is: szeretné, ha ezt az élményt a mai gyerekek is megtapasztalhatnák, hiszen a legfogékonyabb korban kell kialakítani az életre szóló, szoros köteléket a természettel.
