Víkend (2015)
Mátyássy Áron annak a generációnak az egyik első tagja, amely már nem a vasfüggönyön inneni, hanem sokkal inkább hollywoodi produkciókon nevelkedett, mindez a Víkend esetében tökéletesen tetten érhető. A történetben három nagyvárosi yuppie vadászni indul Erdélybe, azonban véletlenül agyonlőnek egy férfit, és mivel nem szeretnék vállalni a felelősséget, hát még az egzisztenciájukat kockára tenni, megszabadulnak a holttesttől, és persze nem ússzák meg. Amerikában hasonló koncepcióból tucatszámra készülnek thrillerek és horrorok, és a rendező ügyesen fel is mondja a leckét, a feszültséget hatásosan fokozza, a főszerepekben Gryllus Dorka, Lengyel Tamás és Simon Kornél hármasa kiváló, és az akciójelenetek is korrektek (leszámítva egy számítógépes effektekkel kreált robbanást). Kár, hogy idővel az alkotók nem elégedtek meg egy sima zsánerfilmmel, és olyan valószerűtlen meglepetésnek szánt fordulatokkal élnek, amelyek megnehezítik, hogy komolyan vegyük a látottakat. Egyszeri szórakozásnak így is megteszi, de néhány évvel később – a korábbi összeállításunkban is méltatott – Valan – Az angyalok völgye jóval erőteljesebben és atmoszférikusabban aknázta ki az erdélyi havasok zord szépségét szintén egy bűnügyi történet vizuális aláfestésében.
Hurok (2016)
Nem kell sok nyilatkozatot meghallgatni Madarász Istitől ahhoz, hogy kiderüljön: az egyik legnagyobb filmrajongó. Ez a pályája alapján is szembetűnő, szinte nincs olyan műfaj, amelyben ne próbálta volna ki magát: készített Rejtő Jenő-adaptációt (A fekete múmia átka), romantikus komédiát (Egy szerelem gasztronómiája), horrorvígjátékot (Átjáróház) és fantasyt is (Tündérkert). A mozikban pedig először egy akció sci-fivel mutatkozott be, amely az Idétlen időkig időhurkos alapötletét variálta át igencsak érdekesen. A történetben egy piti bűnöző (Száraz Dénes) illegális szereket csempész külföldre, azonban egyszer csak úgy dönt, kiszáll a bizniszből, hogy barátnőjével (Martinovics Dorina) új életet kezdjen. Lenyúlja a főnöke (Anger Zsolt) cuccát, akciója végzetes következményekkel jár, viszont akármit tesz, mindig előbb-utóbb a balhé előtti reggelen találja magát. Hatalmas csodát nem szabad várni a Huroktól, de bőven tisztességes és üres járatok nélkül zakatoló thriller, amely a mai napig élvezetes, 2016-ban pedig különösen üdítően hatott.
Ruben Brandt, a gyűjtő (2018)
A szerb származású, Magyarországon élő képzőművész Milorad Kristic első – és a mai napig az egyetlen – egész estés rendezése nem csak hazai, hanem világszinten is egyedülálló animációs film, egyben egy extravagáns szerelmeslevél a pop-, de leginkább a magaskultúrának. A történet főszereplője egy pszichoterapeuta, akit jóideje rémálmok gyötörnek: újra és újra klasszikus festmények elevenednek meg körülötte, amelyek magukkal akarják szippantani különös világukba. Az orvos végül megoldásként azt találja ki, hogy egy kleptomániás nő és három páciense társaságában bejárják a világ múzeumait, és ellopják az őt zaklató műtárgyakat. A bűnügyi sztoriban a film noirok hangulata és stílusjegyei találkoznak a korai James Bond-mozik játékosan eltúlzott akciójeleneteivel, miközben szinte minden képkockára jut egy-egy művészettörténeti kikacsintás. Már-már túlzásba is esik a film az utóbbi téren, vizuális sűrűsége idővel kissé fárasztó, és a látvány elviszi a fókuszt a sztoriról, de mindez semmit nem von le unikális értékeiből.
Post Mortem (2020)
Az első világháborút követő időkben egy kis magyar falu lakosságát a spanyolnátha tizedeli, a településre érkező fotográfus pedig az elhunytak szeretteiről készít olyan felvételeket, amelyeken a halottak még egyszer utoljára úgy festenek, mintha még élnének. A fényképész egyre több rémisztő paranormális jelenségnek lesz szemtanúja. Az alapsztori hallatán a legtöbb horrorrajongó mind a tíz ujját megnyalja, főként, mert itthon eddig nem készült vegytiszta mű ebben a műfajban. Sajnos hamar a néző arcára fagy a mosoly: Bergendy Péter eleinte rendkívül ügyesen építi a nyomasztó atmoszférát, olyan jump scare-ekkel dolgozik, amelyet az amerikai kollégái is megirigyelnének, és még a gyenge effektek sem rontják el a hatást, de aztán annyi abszurd és nevetséges ötlettel rukkol elő, hogy nem tudjuk eldönteni, sírjunk-e vagy nevessünk; a fináléra mindenesetre lenullázódik az élmény. Kár érte, mert a film első fele erőteljes, a főszerepet alakító Klem Viktor hollywoodi sztárokra emlékeztető karizmával rendelkezik, épp ezek miatt még nehezebben megbocsájtható a csalódást keltő végeredmény. Azt pedig már tényleg lehetetlen hová tenni, hogy a Nemzeti Filmintézet annak idején ezt az alkotást választotta Magyarország hivatalos Oscar-nevezettjének.
Éger (2023)
Nagy Borús Levente rendezői bemutatkozása igencsak érdekes volt, a Tantrum című ötvenperces monodrámában egyetlen kameraállásból követhetjük végig, ahogyan a Nagy Zsolt által megformált karakter elmeséli, miként omlott össze az élete. Az Éger utóbbinak egyszerre a folytatása és nagyjátékfilmes remake-je, mindenesetre Kálid Artúr szájából ismét végighallgathatjuk az igencsak hosszadalmas monológot – ami nem túl izgalmas másodszorra, ha láttuk az előző alkotást –, ezúttal azonban a sztori más szereplőinek a perspektívájából is megismerhetjük az eseményeket. A thrilleri elemekkel átszőtt történet alapvetően izgalmas és fordulatos, a rendező-forgatókönyvíró azonban nem elégedett meg ennyivel, szürreális, álomszerű és olykor erőltetett szimbolizmussal operál, utóbbiakhoz nem sok érzéke van, így leginkább a kétezres évek elejének legnyomorúságosabb, köldöknézős művészfilmes világát idézi meg. Mindez már csak azért is sajnálatos, mert amúgy a szövegkönyv ezúttal is bivalyerős, és a színészi alakítások is kiválóak.
Kiemelt kép: Post Mortem. Fotó: Szupermodern Filmstúdió / Szvacsek Attila
