„Aki jó magot vet, jó aratást vár” – tartja a mondás. A megérett gabona levágásának hónapja a július volt, de a betakarítást kemény munka előzte meg, ahogyan azt számos szólásunk és mondásunk őrzi: „ki mint vet, úgy arat”, „aki nem vet, nem is takar”, „aki nem szánt, gazt arat”, „aki szűkön vet, szűkön arat”.
Az aratás vagy más néven takarás sikerének előfeltétele a tisztességesen elvégzett munka. Aki jó búzát akart aratni, annak becsületesen meg kellett művelnie a földjét, ahogyan arra a következő mondás is utal:
aki tiszta búzát akar aratni, háromszor kell annak ugart szántani: első a szántás, második a keverés, a harmadik az igazi elvetés
„Egy szántás egy kenyér, két szántás két kenyér, három szántás három kenyér” – biztathatták magukat a munka során elődeink, de a betakarítás eredményessége szempontjából az sem volt mindegy, hogy mit vetettek el – sem minőségi, sem mennyiségi szempontból –, ahogy arra a következő szólások is utalnak: „aki ocsút vet, gazt arat”, „ritka vetésnek vékony aratása”.
A betakarítás ősidők óta az emberiség alapvető tevékenysége, a paraszti világban az aratás olyan közösségi munka volt, amelyben a település lakossága együttesen vett részt. A munkát kézi erővel végezték, a különböző részfeladatok egymásra épültek, mindenki pontosan tudta, mi a dolga, és azt is, hogy az adott részfeladat hogyan illeszkedik a nagy egészhez. A férfiak jellemzően kaszáltak, az asszonyok inkább sarlóval arattak, a marokszedők a levágott gabonát szedték össze, amit a kévekötők egybekötöttek, hogy kévehordók összegyűjthessék a kötélteregetők segítségével.
Elődeink a betakarítás sikerét – a kemény munka mellett – az egész közösségre érvényes szokások megtartásával is igyekeztek biztosítani. Az aratást közös imával kezdték: Jézushoz fohászkodtak segítségért, letérdeltek, keresztet vetettek, kalapot emeltek, az aratáshoz használt eszközöket pedig a pap megszentelte, így készültek fel lélekben is a munkára. Az aratáson dolgozók egy-egy búzaszálat kötöttek a derekukra, amelynek egészségvarázsló erőt tulajdonítottak: így akarták megelőzni a nehéz munkával járó derékfájást.
A legkorábban learatott búzaszálakat a tyúkoknak adták egészség- és termékenységvarázsló céllal. Az elsőként learatott gabona szalmáját egy játékra is használták: az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját megkötözték vele, de borral, pálinkával kiválthatta magát. Az aratás végéhez is számos szokás kapcsolódott, például a legutolsó gabonát egy kis területen nem aratták le, ezzel kívánták biztosítani, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. Erre szokás volt azt mondani, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.
Az utolsó kévéhez is különböző hiedelmek kötődtek, ezért azt félretették, és karácsonykor az ünnepi asztal alá helyezték, hogy a jövő évi jó termést és bőséget biztosítsák, majd magjait a tyúkoknak adták, hogy jól tojjanak. Az utolsó kalászokból aratókoszorút formáltak, és a mestergerendára kötötték, hogy vetéskor kimorzsolhassanak belőle néhány szemet, amit a vetőmag közé keverhetnek. Aratókoszorút a legszebb kalászokból készítettek, és ünnepélyes menetben vitték végig a falun, miközben a falubeliek termékenységvarázsló céllal az elhaladó tömeget vízzel meglocsolták. A résztvevők ekkor már jó hangulatban voltak, énekeltek, majd az aratási ünnepséget vidám lakomával, tánccal zárták.
O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások kötetében még számos, aratással kapcsolatos szólást találunk. „Ott is arat, ahol nem vetett”, mondják arra, aki mások munkájának az eredményéből élősködik. Az „Elöl arass, utol szánts!” szólás arra figyelmeztet, hogy az aratásban légy szomszédaid között az első, hogy más le ne arathassa a tiédet, szántásban légy az utolsó, hogy ha elszántottak a földedből, visszaszánthasd! A „Nem mindenkor az arat, aki vet” mondás arra a lehetőségre figyelmeztet, hogy nem biztos, hogy megérjük munkánk eredményét.
Az „Aratás előtt sűrű rosta, ritka szita, aratás után ritka rosta, sűrű szita” mondás azt jelenti, aratás előtt takarékoskodni kell a búzával, de bőven bánni a liszttel, mert kell a kenyér az aratóknak; aratás után viszont már nem kell fukarkodni a búzával, mert van már belőle bőven, a liszttel azonban takarékoskodni kell, mert még nem őröltettek.
Kiemelt fotó: MTI/Sóki Tamás
