Aligha akad ma a magyar fővárosnak kétesebb megítélésű, negatív sztereotípiákkal jobban terhelt negyede, mint Józsefváros. Vannak, akik lepukkant, zűrös alakoktól hemzsegő, koszos kis utcák tömkelegeként gondolnak e környékre, pedig a valóság mást mutat. Ha felfedezzük a negyedet, bejárjuk utcáit, tereit, elidőzünk egy-egy ház előtt, világossá válik, milyen nagy hiba messziről leírni Józsefvárost.

Sem a férjem, sem jómagam nem Budapesten nőttünk fel. Fiatal felnőttként nagy élvezettel vetettük bele magunkat a főváros felfedezésébe, sorra jártuk a korábban csak névről, olvasmányokból, filmekből ismert városrészeket. Budán laktunk, adta magát, hogy elsőnek azt a környéket fedezzük fel: eleinte az utcákat, aztán a környező negyedeket, majd a várost ölelő dombokat jártuk végig. Amikor kiismertük magunkat valahol, új „tájak” után néztünk, mert a séták lényege éppen az impulzusgyűjtés, az ismerkedés volt. Aztán elköltöztünk, Pestre, a nyolcadik kerület szélére. Érdekes tapasztalat volt, hogy itt újra kellett tanulnunk „járni”, nem volt már olyan magától értetődő a látszólag céltalan sétálgatás – ami Budán hobbi, Pesten furcsaságnak tűnik. Aztán erősebb volt bennünk a kíváncsiság, mint a furcsálkodás, bevettük „a nyóckert”. Nap nap után fedeztük fel a Százados úti művésztelep fáitól a Corvinnegyed felújított utcáin át a Magdolnanegyed ütött-kopott házaiig Józsefvárost, és minden ilyen séta ráébresztett bennünket, milyen keveset tudunk szűkebb (és tágabb) otthonunkról, mennyi lehetőségünk van még tanulni, gyarapodni az életben. Mikor november végén megnyílt a Józsefvárosi Múzeum, az egykori Józsefvárosi Galéria épületében, hamar felkerestük – azóta is ajánljuk mindenkinek.


A tárlaton különböző korszakok térképeit böngészve megtudhatjuk, hogy a térség felparcellázása az 1720-as években kezdődött, és 1873-ban, mikor Pest, Buda és Óbuda összevonásából létrejött a főváros, Józsefváros volt benne a nyolcadik kerület, mely végső határait 1950. január 1-jén nyerte el. A szikár tényeken túl megannyi itt élő, dolgozó ember sorsát, életét ismerhetjük meg a kiállításon, és ezeken keresztül kaphatunk képet arról, milyen is Józsefváros. Öröm például olvasni a Tasnádi-műhely 1930-as évekig visszanyúló történetéről: Tasnádi Géza kisiparos volt, szűcsként dolgozott a nyolcadik kerületben évtizedeken át, majd fia, István vette át a családi vállalkozást, mely 2023-ig működött.

Említésre méltó az asztalosból lett bútorgyáros, Thék Endre és a nevével fémjelzett, Üllői úti bútorgyár története is – a mester munkáiról már e cikkben írtunk. Az orosházi származású, asztalosnak tanuló Thék Párizsba utazott, ott kitanulta a bútorkészítés, illetve -díszítés fortélyait, majd egy bútorgyár művezetője lett. Amerikába vágyott, végül mégis hazatért, megalapította saját gyárát, elismert iparművész lett Magyarországon is, a tanácsköztársaságig viruló üzletet vezetett. 1919-ben üzemét lefoglalták, amit nem tudott feldolgozni, és még azon év júniusában elhunyt. Nemcsak neki, de Róth Miksának is Józsefvárosban, az Auróra utcában működött műhelye, ahogyan ide kötődik Lichtman Miksa és testvére cipőgyára, a Veres kalapszalon, és a Kölber kocsigyár is. Az iparosok, munkások mellett a negyedben volt otthon a kor több nagy művésze, például Horváth Jancsi cigányzenész vagy Psota Irén színésznő, ugyanígy a híres klinikus, Grósz Emil szemészprofesszor „otthona”, a Budapesti Tudományegyetem szemészeti klinikája is itt volt.


A kiállítás egy különösen kedves részletében Józsefváros „elbűvölő hatásáról” olvashatunk: a múzeumi dolgozók vallanak itt arról, hogyan váltak szinte megszállottaivá a kerületnek, miképp gyarapodtak azáltal, hogy lakóhelyükkel ismerkedtek. Elmesélik, hogyan kutatták már-már önkéntelenül mindenhol a kerület múltját, és miképpen örültek, mikor egy Elegant kabátra, vagy egy helyben nyomtatott könyvre bukkantak. Élővé, hitelessé, emberközelivé teszi e beszámoló az egész, egyébként profi tárlatot, ami abban biztosan megerősíti a látogatót, hogy Józsefvárost bár kiismerni nem lehet, ismerkedni vele érdemes.