Az otthonunk intim tér, ahová mint biztonságos fészekbe visszahúzódhatunk, aminek falai képletesen és valóságosan elválasztanak minket a külvilágtól.
Lakóhelyünk egyben reprezentáció is, egy kisebb-nagyobb objektum, amin keresztül megmutatjuk a világnak, milyenek vagyunk.
Ha túlzásnak tűnik ez utóbbi állítás, sétáljunk végig egy olyan magyar községen, kisvároson, esetleg falun, ami javarészt a múlt század második felében nyerte el mai küllemét – az egymás mellett sorjázó, határozottan hasonló, mégis egyéni preferenciákat, ízlésvilágot vagy éppen ízléstelenséget megtestesítő Kádár-kockák könnyedén meggyőzhetnek minket a kijelentés igazságtartalmáról.
Van, ahol a geometrikus alakzatokkal díszített fal, máshol a csempével kirakott aljzat, megint máshol a kerítés tartogat látni-és csodálkoznivalót. A kockák ugyanolyanok, egyformaságról mégsem beszélhetünk, mert bár a helyi brigádok, a kalákában megszokottan összedolgozó családtagok, barátok ugyanazt építették országszerte, a falu és az adott család igénye és ízlésvilága határozta meg, végeredményben milyen lett az adott ház.
| Minek nevezzelek? Az építészek a négyzetes alaprajzú, sátortetővel bíró, két utcai szobából álló, négyzetes ablakos házakat nevezik kockaháznak. A Kádár-kocka kifejezést a szakmabeliek nem kedvelik, hiszen az országvezetés nem támogatta e házak megépülését, inkább a lakótelepek elterjedését szorgalmazták. A második téeszesítést követően is falun maradt késő paraszti generáció tagjai nagy értéket láttak az ingatlanban, és többnyire sikernek számított, ha egy szépnek látott, modern kockaházat meg tudtak építeni. |
Mint a Ludwig Múzeum kiállítása leszögezi, a 60-as, 70-es években igazán kedvelt Kádár-kocka a műépítészet mostohagyermeke, egyben a huszadik század legmaradandóbb, alulról jövő építészeti formája. Olyan asszociációkat sűrítő, megosztó fogalom és olyan hétköznapi tömegtermék, amihez így vagy úgy mindannyian kötődünk.
A tárlat újabb és újabb nézőpontból mutatja be a jól ismert épületet, felvillantva elterjedésének körülményeit, a kortárs építész szakma álláspontját és azt, miképpen reagáltak rá különböző művészeti ágak képviselői az elmúlt évtizedekben.
Már a kiállítás fogadóterében egy installáció hívja magára a figyelmet: ellentétesnek látszó szópárokat összekötő vonalakon gulyáságyú-betonkeverő áll, a háttérben hangjáték szól – érezzük, ha a Kánaán nem is, a szocializmus itt van már.
Később a tárlat arra is rámutat, hogy „A kocka te vagy!”, meg én, szóval mi, azok az emberek, akik egykor vagy ma érdeklődtek ezen épületek iránt, hiszen szokásainkkal magunk alakítjuk a minket körülvevő teret, gondolatainkkal pedig folyamatosan újra- és újraformáljuk azok megítélését. Ezért is fontosak az olyan fórumok, tárlatok, művészeti munkák, amik ezt a gondolkodást serkentik, formálják.
Itt járva hiba volna nem elidőzni Katharina Roters képei előtt: tízéves kutatómunkát követően 2014-ben adták ki Svájcban Hungarian Cubes című albumát, amelybe a fotográfus közel ezer, analóg technikával készült, kockaházak homlokzatát mutató fényképeiből válogattak műveket. Így csokorba gyűjtve kifejezetten erőteljesen hatnak a művek: mindegyik bemutatott ház nagyon ismerős, mégis enyhe viszolygást vált ki. Elmélázik az ember, hogyan lehet ennyiféle arca a nehéz idők szülte kényszermegoldásoknak.
Hasonlóan elgondolkodtató Rajk László 1977-ben bemutatott Öt terv című kiadványának Pozíció elnevezésű darabja, melyen az átlósan végtelenbe nyúló kockaházsort egy tetejére fordított kocka áll – értjük is meg nem is, hogyan lehet egy alkotás ilyen groteszk és valóságos egyszerre. Ha elég ideig nézegetjük, talán felkészülten kezdhetünk bele a tárlat keserédes játékába: szavazhatunk, szerintünk kockaház-e az adott, ilyen-olyan módokon megépített majd felturbózott otthon, amit a képen látunk. Amikor már azt hisszük, hogy jól detektáljuk a műfaj sajátos jegyeit, felvillan egy újabb lenyűgöző szörnyeteg.
Valószínűleg mai szemmel nézve nem szépek ezek a házak, talán még azoknak a nagymamáknak, nagypapáknak sem, akik életük hajnalán olyan nagyon vágyakoztak egy ilyen díszes, kényelmes, modern otthonba. De ha nem is szép, azért érezzük, miénk, velük tereinket megosztó embereké az összes kockaház. Ezért is jó, hogy a tárlaton keresztül újra beszélünk, gondolkodunk róluk.
A kiállítás 2024.08.18-ig látogatható
Kiemelt fotó: Katharina ROTERS: Index 2, 2004 – 2012/2024 giclée print, dibond; 100 x 160 cm A művész jóvoltából | Courtesy of the artist
