A kazetta szalagját néha úgy húzza a magnó, mintha sírnia kéne, pedig ez rockzene, itt hisztinek nincs helye. Jon Bon Jovi hülyét csinál magából az Alwayszel, de a Bravo magazin közönsége töretlenül imád mindenkit, aki ebben a színes-szagos izében megjelenik. Egy nap azt veszem észre, hogy a középen behajtogatott plakátok közül mindegyik ugyanolyan, csak az arcok változnak. Ugyanaz a fény, a háttér, talán még a ruhák is. Építik a Mammut bevásárlóközpontot. A Széna tér irányában hosszú, egyszínű fal akadályozza meg, hogy valaki bekukucskáljon az építkezésre. Kitalálom, hogy piros festékkel felírom majd rá: „Rómaiak, menjetek haza!” Ezzel az ötletemmel haknizok, ha valakivel arra járok, aztán egyszer csak már nincs hová felírni, felépül ez a méretes bevásárlóközpont. Minden téren nyílik egy McDonald’s vagy egy Burger King. Még csak kapiskáljuk, de valójában már ugyanazt esszük.
Reisz Gábor (1980, Budapest) filmrendező, két nagy sikerű játékfilm, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek alkotója. Régi-új rovatunkban ismert embereket kérünk arra, meséljenek egy magyar dalról, ami valamilyen okból fontos számukra
És akkor a semmiből a fáradt magnó új életre kel, mintha elemet cseréltek volna benne. Egy ideig el sem tudom dönteni, hogy mi ez. Valami rockopera? De mik ezek a szövegek? Ismertem a Ferót a Ricéből, bírtam is, de ez nem az a lakossági punk rock zene. A Bikinit is ismertem, de elég hamar világos volt, hogy semmi köze a nehéz dolgú katonához, fagylalthoz vagy bármilyen kósza katicabogárhoz. Ez itt valami más, amit én soha nem hallottam előtte. (És azóta sem.)
Ez itt egyszerre érzelem, őrület, agymenés, kultúrsznobizmus és legalja üvöltés. Nekem ez sokkal több, mint a Bizottság meg a VHK meg a Kiadó. Ez akkora baromság, hogy csak halál komolyan lehet venni. Ki csinál szódát. És persze ez egy generáció egyik frázisa, amit épphogy súrolok, de a része vagyok. Valószínűleg a világ sok más táján is feltették ezt a kérdést, hogy ki csinál szódát, mégis azt érzem, hogy ez a mondat sokkal magyarabb, reprezentatívabb. Oda-vissza hallgatom a kazettát, majd a cd-t, majdnem minden házibulin próbálom sunyin betenni, mert egyszerűen érdekel az emberek arcizmainak furcsa rándulása, amikor ez a dal megszólal.
Hála istennek, két nagyon jó barátomra is nagy hatással volt ez a zene, és onnantól csak lestük a Pesti Estet, hogy mikor lesz koncert. Az Estnek az elején lévő reklámoldalát amúgy azonnal kitéptük, mert mi ugyan nem reklámozunk senkit, minket ne etessenek ezzel a szennyel. (Az már más kérdés, hogy az egész Pesti Est egy reklámgyűjtemény volt, de az ilyen éleslátás nem feltétlenül elvárható ebben a korban.)
És akkor a legnagyobb meglepetésünkre Nagy Feró és a Bikini fellépett a Sziget nagyszínpadán. Életem egyik meghatározó koncertélménye volt. Már délben kint voltunk, figyeltük, hogy ki az, aki erre érkezett. Amikor kezdődött a koncert, akkor talán ha kétszáz ember álldogált a színpad előtt. Aztán ahogy elértünk a Szódáig, és valakinek a nyakába ugorva körbenéztem, már öt-hatezer embert, köztük rengeteg külföldit kapott el a vonatszerűen zakatoló dob, a néha lakodalmas zenére emlékeztető groove, a punkbetétek, amikre hatalmas zúzda indult. Még nem voltak műanyag lapok a küzdőtéren, tehát masszívan a porban toporzékolt mindenki, és lendítette az égbe az öklét győzedelmesen, hogy „répa, retek, mogyoró”.
Olyan túláradó boldogság volt bennem, hogy azt éreztem, ha valaki kirúgja a fogamat, az is belefér, mert végre itt vagyunk, mindent akarunk, és minden a miénk is lesz.
Palánkvár, castrum, föld- vagy kővár? Tatárok, törökök, Habsburgok ostromolták? Koronát őrző, fellegek közé törő, különleges történeteket hordozó erődítmények sokasága magasodott egykor a Duna mentén. A folyó partján épült várakat jellegzetességeik alapján térképre vittük, majd legendáik nyomán a múltjukban kalandoztunk.
Jókai a földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.
A Duna közepén, két ország között, a magyar határon túl kilenc ember él egy szigeten. Kengyia világát a természetközeli elzártság letargiával vegyes romantikája lengi be.
Ferenczy István nem volt tisztában tehetsége mibenlétével, teljesítménye értő kritika híján a zseniális és a gyenge között bizonytalankodott.
Szinte nincs már nagy, csak nagyon nagy, nincs szurkoló, csak fanatikus, nincs sok, csak számtalan, nincs szakács, csak séf. Túloz a hírversenyben izzadó sajtó, túloz a hétköznapi beszéd.
Bohuslav Balbín, a jeles cseh történetíró 1677-ben ezt írta a kolozsvári testvérek Prágában látható, 1373-ban készült Szent György-szobráról: „miraculo est artificibus”, azaz csoda a művészek számára. Igaza volt, de nem csak nekik csoda, az egész művészettörténet számára az.
