Semmi sem marad úgy, ahogy éppen van. Ami egykor besces volt, mára értéktelenné válik, és amit régen semmire sem becsültek, ma kincset ér – hogy aztán megint minden átforduljon.
Száz évvel ezelőtt a vasút egyfajta szervező ereje volt a társadalomnak. A vasútnál dolgozni anyagi biztonságot jelentett, a vasút közelsége rangot adott, a pályaudvari étterem, a resti sok településen a legrangosabb vendgéglők közé tartozott. Így volt ez még a fővárosban is, idősebbek még az 1960-as, 70-es évekből is emlékeznek a Keleti és a Nyugati pályaudvar elegáns, cigányzenés vendéglőire. Hát még vidéken, hát még egy évszázaddal ezelőtt! Aztán a városok és falvak hátat fordítottak a vasútnak, és lett a lerobbantság szimbóluma, hogy legújabban megkezdje az egykori rangjának visszahódítását.
Kézdivásárhelyen készült ez a fénykép, még a vasút első fénykorában, tiszt urak, polgárleányok és urak várják a vonatot a napsütésben. Van még idő bőven, a fotográfus felállítja az állványos fényképezőgépet, bebújik a fekete kendő alá, int a kezével – itt repül a kismadár! –, és már készen is van az örökkévalóság számára megállított pillanat.
Olvashatatlan német írással küldte valaki ezt a lapot Posenbe, amit ma Poznanként ismerünk, de akkor még Németország része volt. Ki volt ő, mi dolga volt Kézdiszék központjában, nem sejtjük, de köszönjük neki, hogy elküldte a jövőbe ezt az üzenetet az egykor volt Magyarországról.
Szeged, Kárász utca, 1913 | Magyar Krónika
Üzenet a múltból sorozatunk előző részében Szegedre, a Kárász utcába „látogattunk”.
