Aki Mecseknádasdon leszáll a buszról, egyből úgy érezheti magát, mint egy kósza lovag, aki éppen a Gyűrűk Ura lapjairól szabadult. Hosszú kószálás vár innen a megyehatárról befelé Baranyába, óriások és tündők esnek utunkba. Utóbbiak egyébként nem teljesen a nép nyelvéről származnak: egy helyi szerző írt egy mesekönyvet, amelyben ilyen nevű csodalények is megjelentek. Aztán a helyi idegenforgalomnak úgy megtetszett, hogy például a Máré-várban is hivatkoznak rá.
Mecseknádasd errefelé az a település, ami a legközelebb esik a civilizációhoz, olyan polgári szolgáltatásokhoz férünk hozzá itt, mint a posta. Bármilyen hihetetlen, a környéken ez már kirívónak számít. Egy nagy kiterjedésű tájvédelmi körzet része itt a legtöbb település, a falvak egy-egy régi, sváb házas utcát vagy még annyit sem jelentenek. Már Mecseknádasdon érezni lehet: olyan helytörténettel futunk itt össze, amiben egyszerre van jelen az idegenségérzet és ismerősség.
Idegenség, mert, ahogy megyek beljebb a Rákóczi utcán, szaporodnak a német feliratok, minden bolton, templomon ott láthatók, mintha élnének még erre olyanok, akik a magyart nem beszélik. A nyelv mára ugyanolyan emlék, mint a Német Nemzetiségi Tájház. Nem az embereket emlékezteti a település múltjára, hiszen a népességben komoly az átrendeződés, a tehetősebb városiak ide is kiköltöznek.
Ez az emlék a településnek magának fontos: egy mára megfoghatatlan közösség nagyon is megfogható két szimbólumáról van szó.
Márpedig ehhez errefelé hozzá kell szokni: Óbányán, Kisújbányán ugyanezt látni. Az ismerősség viszont szintén a mecseknádasdi élmény része: megelevenedik néhány lap a történelemkönyvekről. Erről az Árpád-kori kápolna gondoskodik, a falu nyugati végében haladok el mellette, egy kis dombon áll, még az 1200-as években épült II. András idején. Nyolcszáz év alatt sokszor átépítették, de a falán található gótikus freskók, amelyek a szentek életét ábrázolják, még a XIV. századból maradtak itt. Ez nagy szó, hiszen a török korban a templom védelmi funkciót is ellátott, csoda, hogy nem szenvedett helyrehozhatatlan kárt.
A templomkertben vegyül össze az idegenség és az ismerősség, nem is lehet szétválasztani őket. Ahogy annak lennie kell egy középkori kápolnánál, a temető körbe veszi a templomot, viszont a műemléki jelentőségű sírok nem a középkorból származnak, és még csak nem is a magyaroktól! A faluba az 1700-as években települtek be a svábok, a fejfák a híres német kőfaragók munkái: háromszáz éve csaknem érintetlenül állnak itt, őrizve a Kniplek Gradwohlok, Müllerek emlékét.
A 6-os út mellett a faluhatárban egy óriási faszoborra figyelek fel: a fejét fogja, két karján láncok lógnak. Ez egy Vasgyúró óriást ábrázol, aki pedig sokat barangol a Kelet-Mecsekben, megtalálhatja a társait is: Hosszúhetényben a Kőmorzsoló óriást, Bikalban pedig a Fanyűvőt. A helyi folklórban központi elem az óriások alakja, akik hajdanán ezen a tájékon éltek.
Valójában szimbólumok voltak, azt jelenítették meg, melyek a legfontosabb a társadalmi funkciók a környéken: a vasgyúrók vasat bányásztak a fémeszközökhöz, a kőmorzsolók követ fejtettek, hogy meg lehessen erősíteni a várakat, a fanyűvők pedig a házakhoz termeltek ki fát. Az óriások törzsei pedig – ahogy egy ideális premodern társadalomban – békében éltek együtt, és ha olyan külső erők támadták őket, mint az emberfaló sárkányok, mindig egymás segítségére siettek.
Óbánya felé tartok az aszfalton, valamivel félút után észreveszek egy táblát, ami mellett egy írott m betűt formáló turistajelzés is feltűnik: az m középső szára át van húzva, mintha kereszt lenne. Itt lehet felmenni Réka-várba! A táblán színes kép van, ami nagyon kicsi erősségként illusztrálja a várat: egy tornya és egy keskeny, hosszúra nyúlt udvara van.
Az -betűs turistajelzés is Réka-várra utal, pontosabban Skócia Szent Margitra, aki a legenda szerint itt született.
E helyütt szükséges háromszor aláhúzni: a legenda szerint. Amit tudunk, hogy Skóciai Szent Margit a Magyar Királyság területén született, vélhetően a Kelet-Mecsekben. Ugyanakkor a szülőhely valószínűleg nem lehetett az a kőerődítmény, amelynek maradványait ma Réka-várnál találjuk, mivel arról csak két évszázaddal Margit születése után van forrás. Ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy ugyanitt lehetett egy földvár vagy sáncerőd a 11. században.
Bonyolult tehát a legenda és az igazság viszonya, de mivel hosszú kaptató vezet a várhoz, van időm utánajárni. A lábaim megfeszülnek: rendben, a születést értem, de mit mond a telefonom, ki volt Skóciai Szent Margit? A verejték a képernyőre hullik, három izzadságcsöpp közt azt olvasom, hogy nőágon egy Árpád-házi királylányról van szó, aki valószínűleg Szent István unokája volt.
Skócia patrónája, akit a magyar néphagyományban a legyek királynéjának neveztek | Magyar Krónika
Véres Malcolm skót királyt megszelídítő királyné ünnepnapját, június 10-ét a magyar parasztkalendárium Retkes Margit napjának nevezte, és termény- és időjár …
Kalandos úton került Skóciába, egy olyan időszakban, amely a mai napig meghatározza a brit szigetek történetét: ekkoriban zajlott a normann hódítás I. (Hódító) Vilmos vezetésével. Skócia viszont önálló tudott maradni, Margit pedig III. Malcolm feleségeként hasonló tiszteletet vívott ki a nép és az előkelők körében, mint nálunk Sissi.
Magyarországon viszont alig maradt valami „első Szent Margitunk” emlékéből. Mire felérek a kaptató tetejére, kiderül: ez az állítólagos szülőhelyére is igaz. A Réka-várat várnak túlzás hívni, néhány egymásra hányt kőkupac maradt az erdő közepén, az idehordott köveket alig lehet megkülönböztetni a természetes szikláktól. Az egyik fán viszont ki van írva apróbetűkkel: Réka-vár, alatta egy QR-kód, ha valaki éppen a Várkör nevű túraútvonalat teljesíti, ezt beolvasva igazolhatja, hogy itt járt. Egy nagyobb kőrakásnál mécseseket látni, ahogy megkerülöm, kiderül, hogy magára Skóciai Szent Margitra mindössze ez a kőrakás emlékezik.
Lehet, hogy azok a srácok se tudnak Margitról, akiket balra szúrok ki: fémkeresővel vizsgálják a földet. Valószínűleg nem legálisan teszik ezt, műkincsekre, egy-egy ezüstérmére vadászhatnak, hátha el tudják adni. Lefelé indulok, legalább ne lássam, ha esetleg találnak valamit, amit elemelhetnek. „Legalább tudnák, hogy hol keresgélnek” – morgolódom magamban.
Vannak ugyanis legendák, amikről akkor is jó tudni, ha nem igazak: Skóciai Szent Margité épp ilyen, mégiscsak egy olyan királylányról van szó, aki férjét az ország egyik legnehezebb időszakában segítette.
Óbányára érve kiderül, hogy a Kelet-Mecsek nem csupán a kósza lovagok és óriások földje: a középkori és misztikus hangulathoz egy harmadik elem vegyül. Úgy érezhetjük magunkat hirtelen, mintha nem is Magyarországon lennénk. Nem véletlen hívják ezt a tájékot „magyar Svájcnak”. Óbánya tényleg jobban hasonlít egy svájci településre, mint egy magyarra, apró, egyutcás falu, fehérre meszelt sváb házak. Üvegfúvók laktak errefelé még háromszáz éve, innen a falu német neve: Altglasshütte, vagyis „régi üveghuta”. Észreveszem, hogy minden második épület immáron vendégház: aki nem járt itt gyerekkorában, annak ez talán fel se tűnik.
Én viszont tíz évvel ezelőtt is túráztam erre, akkor egész Óbánya egy halálra ítélt falu benyomását keltette. Ötven ember lakott talán még itt, fiatal egy se, a takaros házikók mögött már érezni lehetett az elmúlást. Az óbányai őslakosok tovább fogyatkoznak, de időközben a település népszerű üdülőfalu lett.
A kocsmában tíz éve egyetlen biliárdasztal volt és egy dartstábla. Az nem lepett meg, hogy az előbbit sörfoltok díszítették, de hogy az utóbbira hogyan sikerült kifröcskölni a nedűt, arra a mai napig nem jöttem rá. Mára ez is megváltozott: gasztrokocsma áll a falu közepén, az olcsó magyar sör helyett feltűnnek az olasz és belga márkák, a pultnál pedig fetasajtos-spenótos rétest szeletelnek.
Amennyire régiesnek néz ki ez a vidék, annyira modern a vendégsereg, a kocsma melletti tér nyüzsög, a magyar mellett holland és német szavakat hallani: nem csoda, hogy a kocsmáros először hozzám sem magyarul szól. „Egy kis ötödik kerület a természet közepén” – állapítom meg magamban.
Erről akkor is megbizonyosodom, amikor a falu túlsó végén egy pisztrángozóra bukkanok. Óbányán annak idején csoda volt, hogy a vegyesbolt és a kocsma életben maradt, ma viszont a vendégsereg könnyedén eltart egy pisztrángozót, sőt még egy fogadót is a faluban. A Kelet-Mecsek mintha újraéledne, ami egyszerre okoz nekem örömöt és idegenségérzetet. Ez már nem az a „csodás kis romhalmaz”, amit a mi családunkon kívül még talán kettő mániákus túrázó ismert.
A legszebb részek viszont szerencsére változatlanok: Óbányáról Kisújbányáról (avagy Neuglasshütte) egy másfél kilométeres völgy vezet, amin az Öreg-patak folyik keresztül. A Tündér-lépcső nevű vízesést látva megnyugszom: ezek a ferde sziklák ugyanazok, mint gyerekkoromban, a víz pedig még mindig úgy csobog keresztül itt, mintha csakugyan tündérlépteket hallanánk. Másfél kilométer egy völgyben, amit bármely európai táj megirigyelne.
A legforróbb nyári napokon is hűs itt a levegő: aki egyszer erre jár, annak nincs kedve kilyukadni sem Óbányán, sem Kisújbányán, a kettő közti erdőben vígan le lehetne élni egy életet
Ugyanerre gondolhat egy jógázó nő, akit a Tündér-lépcső után szúrok ki: a patak közepén áll egy kisebb sziklán, épp úgy, hogy csak az arcát érje a lombok közt beszűrődő fény. A szemei csukva, bal lábát felemeli, és a jobb combjához támasztja a lábfejet. Olyan stabilan tartja a pozíciót, mintha így akarna megöregedni.
Egy dolog miatt viszont mégiscsak jó megérkezni Kisújbányára: ez az egyik legeldugottabb magyar település. Óbányával ellentétben térerő sincs, kocsival pedig csak egy szűk, erdei úton lehetne megközelíteni a falut. Házakat ritkásan látni, a kinézetük viszont ugyanazt a sváb formavilágot idézi, ami Óbányát meghatározza. Eszembe jut egy hely, ahol régóta nem voltam már: a kisbolt felé veszem az irányt, a faluban több tábla arra utal, hogy ez „Terike boltja”. Mire megérkezem a helyszínre, kiderül, Nimródnak hívják már az üzletet, ennek megfelelően a tulajdonos is egy férfi.
A bolthelység voltaképpen egy lakóház nappalija, a beltérben ugyanazt a hűvös csempeszagot érezni, mint egy parasztházban. Egy szelet csokoládét veszek, közben megkérdezem: „Erre kell menni Püspökszentlászlóra?” Bólint a tulajdonos őszes fejével: „Igen, kövesse a sárga jelzést!”
Püspökszentlászlón egykor Mindszenty József esztergomi érseket tartotta fogva a kommunista államhatalom. A kastélyt, amelyben az érseket elhelyezték, arborétum veszi körbe. Van egy fanyar iróniája annak, hogy az ÁVH-sok valami hasonlót kerestek itt 1955-ben, mint én hetven évvel később: egy kis helyet a mindenség szélén. Ahol az embert csak az erdő veszi körül. Ahol ugyanúgy lehet érseket faggatni, mint leülni egy padra, pihenni, és hallgatni a madáréneket.
