„Ez az, ilyen egy igazi székely lány!”, az első mondat, amit hallottunk. Hogy kerültek a Zselic völgyébe a székelyek?

Csíkszeredából jöttek egy hétre edzőtáborba. A városban, amely a környékével együtt még mindig erős bázisa a székelyeknek, él Lőrincz Rómeó nemzetközi bíró; szinte egymagában neki köszönhető, hogy a lovasíjászat gyökeret vert arrafelé. A csíkszeredaiak adják a jelenlegi női világbajnokot is, ő egy tizennégy éves zseniális kislány, a férfiakat is könnyűszerrel maga mögé kényszeríti.

Mindig is ez a vidék volt az otthonom

Akkor ezek szerint, hiába a sztereotípiák, nem csak a férfiak szeretnek mozgó lóról célba lőni. 

Sőt. Más kérdés, hogy a nőknek nem mindenhol van erre lehetőségük. Sokat járok szerte a világban, tanítok többek között Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Katarban, és érdekes látni, a muszlim vallás hányféle módon és mértékben szeparálja a nőket. A szaúd-arábiai lovasíjász-edzőtáborokban például még soha nem találkoztam nővel, Kuvaitban volt külön női csoportom, Malajziában pedig együtt edzett a két nem, a nők természetesen a lovon is hidzsábban. Egyszer Kuvaitban tartottam egy előadást, a terem tele volt férfiakkal, csak három hölgy ült tradicionális öltözékben az egyik félreeső asztalnál. És amikor azt találtam mondani, hogy a lovasíjászat nagyon feminin sport, a harcművészetek királynője, a tolmács jelezte, hogy ő ezt biztosan nem fordítja le. Én meg azt válaszoltam neki, hogy az elég nagy hiba lenne, mert akkor soha nem fogják megérteni a lényegét.

Miért, mi a lényege?

Hogy ebben a sportban nem a nyers fizikai erőre támaszkodunk, hanem a ritmusra, az egyensúlyra, a lóval megteremtett harmóniára. A nők az utóbbiban nagyon jók. És még egy dologban azok: a gondoskodásban. Mert én mint férfi mit csinálok? Elővezetem a lovat, leporolom a hátát, kicsit megpaskolom, felugrom rá, aztán gyerünk. És mit csinál egy nő? Gyengéden beszélni kezd hozzá, simogatja, kifésüli szépen a sörényét; a ló pedig meghálálja ezt. Visszatérve a kuvaiti dologra, végül a tolmács mégiscsak hajlandó volt lefordítani a szavaimat, amire természetesen közfelháborodás lett, három boldogan csillogó szempárt kivéve.

Önszorgalomból elkezdtem lóhátról lövöldözni, és egyszer csak, szinte akaratom kívül, az egészből kinőtt egy komplett sportág

A mi kultúránkban hogy van, volt ez?

Kutatásokból tudjuk, hogy nálunk a nők ugyanúgy lovagoltak és íjásztak, mint a férfiak. Egy fontos szabály létezett: háborúra senki nem kötelezhető, a hon védelmére mindenki. Azaz a nők ennek szellemében nem vettek részt a hadjáratokban, de abban a pillanatban, amikor támadás érte a hazát, rendkívüli erővel szálltak be a megvédésébe.

Erre remélhetőleg nem lesz szükség. A Kassai-völgyben amúgy is úgy érzi magát az ember, mint az örök béke szigetén. Hogy került több mint három évtizede éppen ide, Kaposmérő mellé?

Mindig is ez a vidék volt az otthonom. Nemcsak nekem, hanem a szüleimnek, nagyszüleimnek, dédszüleimnek is; többgenerációs somogyi család vagyunk, főleg kaposváriak. A völgy és az én közös történetem harminchat évvel ezelőtt kezdődött. Akkor tévedtem be ide először.

Véletlenül?

Amennyire az ilyesmit véletlennek lehet nevezni. Egy megvadult, kezelhetetlen ló hozott be erre az eldugott területre, és miután kiörömködtem magam afelett, hogy még egyáltalán élek – amit nem az akkoriban igen hiányos lovaglótudásomnak köszönhettem, hanem annak, hogy a zsákutca miatt az állat kénytelen volt megállni –, körbenéztem, és úgy éreztem, eddig nem is tudtam, mit keresek annyira, de most végre megtaláltam. A hely, a szellem és az idő találkozott; talán ez a pillanat volt a legfontosabb fordulópontja az életemnek. Onnantól kezdve folyamatosan kijártam ide, majd megvetettem a lábam. Először, hiszen még a szocializmus időszakáról beszélünk, az állami gazdaságtól béreltem a földet, majd a rendszerváltozás után néhány évvel sikerült megvennem tizenöt hektárt; szerencsére senkinek nem kellett rajtam kívül.

Választhatta volna a gazdálkodó- vagy csak egyszerűen a nyugodt, természetközeli családi létet is, miért döntött mégis úgy, hogy ebben a tipikus zselici „gödörben” létrehozza a modern kori lovasíjászat bölcsőjét?

Szó van arról is, hogy a lovasíjászat olimpiai sportág legyen, a technikai feltételek minden szempontból megvannak

A miértekre nem tudok válaszolni, a hogyanokra igen. Ekkor már jó ideje készítettem íjakat, többek között Árpád-korit is, mert érdekelt, az őseink vajon hogyan használhatták. Önszorgalomból elkezdtem lóhátról lövöldözni, és ahogyan mindennap gyakoroltam, egyszer csak, szinte akaratomon kívül, az egészből kinőtt egy komplett sportág. Olyan gyorsan, hogy éppen harminc éve, 1994-ben rendeztem az első versenyt. Hosszú utat jártam be azóta, szép lassan, tégláról téglára építettem fel mindent. Körülbelül hatvanéves koromra – most hatvannégy vagyok – éreztem, hogy kész, létrejött a rendszer: a világ legjobban felszerelt lovasíjászközpontja vagyunk fedett pályákkal, a föld minden részéről jönnek ide tanulni, én is megyek mindenfelé pályákat átadni, bírókat kiképezni, évente országos, kétévente világbajnokságot rendezünk. És komolyan szó van arról is, hogy a lovasíjászat olimpiai sportág legyen – a technikai feltételek minden szempontból megvannak, csak a döntés kell hozzá.

Lépjünk vissza az időben még egyet. Emlékszik, mikor volt az első találkozása az íjjal?

Hatéves lehettem, amikor egy Cs. Sebestyén Károly rajzolta honfoglalás kori rekonstrukciót láttam valahol. Onnantól kezdve nem hagyott nyugodni a dolog, mindenféle deszkákból meg befőttesgumiból próbáltam házilag valami hasonlót összetákolni. Az egész gyerekkoromat végigkísérte ez a mánia, állandóan íjakat meg csúzlikat gyártottam. Az iparengedélyt huszonnyolc évesen, 1988-ban váltottam ki, azóta vagyok hivatásos íjkészítő.

Más szakmában nem is dolgozott soha?

De, hogyne. Ahogyan akkoriban szokás volt, korán megnősültem, huszonhárom éves voltam, amikor az első házasságomból az első lányom megszületett, muszáj volt pénzt keresni. Az alapvégzettségem mezőgazdasági gépszerelő, még a völgy meg minden előtt ezzel foglalkoztam. Nem haszontalanul. Mivel az ilyen bonyolult szerkezetekhez alapos műszaki ismeretek és gyakorlat kell, ez az íjkészítésnél sem jött éppen rosszul. Mint egy mozaik; ha ez nincs, lehet, hogy íj sincs, és ha íj nincs, akkor ló sincs, pláne nem lovasíjászat.

Emlékszik az első olyan saját íjára, amire azt mondta, igen, ez már valami?

Inkább úgy mondom, hogy az első viszonylag használható íjam – mert persze előtte és utána is rengeteg kudarcba belefutottam – egy honfoglalás kori darab volt. Ahogy a kezembe fogtam, csak egy kérdés maradt: mit kezdjek vele?

Mondjuk, elkezd lövöldözni egy ló hátáról.

Pontosan ezt tettem. És az első ilyen lövés eldöntötte a sorsomat.

Mi volt a következő lépés?

Kellett egy saját ló, ezért elmentem a Pannon Agrártudományi Egyetemre venni egyet. Vittem a család összes megtakarítását, harmincezer forintot, ami akkor nagy pénz volt. Megkerestem az igazgatót, aki jót nevetett, hogy ennyiből normális lovat nem kapok, de van egy ötlete, válasszak egyet a vágóhídra szánt angol telivérek közül, kilóra megkapom. Szívszorító volt látni azokat a végletekig lestrapált állatokat. Az egyikőjük mind a négy lábára sánta volt, a nyakán egy óriási harapott sebbel.

Naná, hogy őt hozta el.

Igen. Egyszerűen annyira megsajnáltam, hogy nem bírtam otthagyni; odaadtam érte a teljes családi vagyont. Mindenki, beleértve egy kicsit magamat is, azt gondolta, elment a maradék eszem. Bella viszont minden várakozásomat felülmúlta. Igaz, ehhez rengeteg munka és még több kitartás kellett mind a kettőnktől. Mielőtt egyáltalán engedte volna, hogy a hátára üljek, hónapokig csak sétáltunk a völgyben, és közben a szövetségünk minden másnál erősebb lett. Ő volt a kirakós utolsó darabja. Neki, egy szegény, halálra szánt lónak köszönhető, hogy ma tizennyolc országban vagyunk jelen, harminchat nemzetközi bírónk van – és mindez nem erőből, hanem szinte magától, organikusan épült fel.

Az ősöket követték mindenben?

Csak a szellemüket. Sokszor mondtam már, de nem lehet elégszer: nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az őseink követtek.

Ez mit jelent pontosan?

Hogy az életben sehol nem a formában kell keresnünk a megoldást, hanem a tartalomban. Természetes, hogy egy 21. századi ember nem élhet úgy, mintha ezer évvel korábban lenne. Azokat a dolgokat kell a múltból áthozni a jelenbe, amelyek a mi világunkhoz is adaptálhatók. Hiszek benne, hogy ez működhet; a haladás és a hagyomány igenis jól megférhetnek egymás mellett.

A modern kori lovasíjászat is ezt példázza?

Igen. Nyilván ma már nem megyünk hadjáratokba, a cél teljesen más.

Micsoda?

Hogy minden lövéssel eggyel közelebb kerüljünk önmagunkhoz. A lovasíjászat különleges elegye testnek és léleknek, kintnek és bentnek: a ló a kapcsolat a külső világhoz, az íj a befelé tartó út szimbóluma, a kettő kombinációja segíti az önismeretet, és fejleszti a személyiséget. Közben szinte magától feltárul a múltunk. Amitől elszakadni, a saját kultúránknak hátat fordítani ugyanolyan hiba, mint amilyen hiba nem tudomást venni arról, hogy változik a világ. És természetes, hogy a gyerekeink, mivel egészen másban nőnek fel, mint mi, másként viselkednek. Ráadásul azt a teljesen más feltételrendszert, amelyben ők nap mint nap léteznek, mi hoztuk létre nekik. A jezsuiták mondják, hogy „adjatok egy gyereket, hétévesen visszaadunk egy embert”.

Vagyis a kisgyerekkorban átélt élmények formálják leginkább a jellemet, a gondolkodást?

Tévhit, hogy bárki rákényszerítheti a saját gondolkodását, ideológiáját, világfelfogását másokra – a döntéseknek valami mellett vagy ellen mindig önkéntesnek kell lenniük, különben csak ideig-óráig tartanak

Pontosan. Mivel a szocializációnk nagyjából hétéves korunkra lezárul, az addig minket érő élmények határoznak meg szinte mindent. Például nekem, aki 1960-ban Magyarországnak ebben a részében születtem, az alapélményeim, hogy sokáig kerekes kútból húztuk a vizet, lavórban mosakodtunk, majd amikor a hetvenes években televíziónk lett, ott ült előtte az egész család, és amikor Honthy Hanna kiment a képből, a nagymamám felállva követte, mert be akart nézni utána a takarásba. Az életünk nagyon lassú volt, a nyaraink elképesztően hosszúak, és megszoktuk, hogy a vágyaink nincsenek azonnal kielégítve, mindenre várni kell. Ma viszont egy gyerek már eleve pörgésbe születik, állandóan változik körülötte minden, így nyilvánvaló, hogy másként is fog viselkedni, gondolkozni, látni, érezni, kommunikálni. Ezt pedig tudomásul kell venni, és a bezzegelés helyett a teljesen eltérő mentalitású nemzedékek összekötésén kell dolgozni. Óriási tévhit, hogy bele lehet pofozni a gyerekeinket abba a regresszióba, amiben mi nőttünk fel, helyette azt kell kitalálnunk, hogyan adjunk nekik olyan élményeket, amelyek versenyre kelhetnek az okostelefonnal. Ahogyan óriási tévhit az is, hogy bárki rákényszerítheti a saját gondolkodását, ideológiáját, világfelfogását másokra – a döntéseknek valami mellett vagy ellen mindig önkéntesnek kell lenniük, különben csak ideig-óráig tartanak.

Az ön gondolkodása milyen?

Sosem csináltam belőle titkot, hogy jobboldali, konzervatív ember vagyok. De ez önmagában nem érdem, hanem az említett korai szocializáció eredménye, ezt hoztam otthonról, a nagyapáimtól. Mindketten harcoltak a második világháborúban, és bár sikerült hazajutniuk, a kommunisták elvették mindenüket, az első feleségem nagyapját meg hónapokon át szisztematikusan a halálig kínozták. És amikor valaki elkezd azon gondolkodni, miért olyan, amilyen, rájön, hogy az ehhez hasonló transzgenerációs traumáknak óriási szerepük van benne. Az én transzgenerációs traumáim ide, ehhez a konzervatívnak nevezett gondolkodáshoz, kultúrához, politikához kötnek be, egy zsidó emberét teljesen természetszerűleg egy másikféle kultúrkörhöz, világfelfogáshoz, politikához kapcsolnak a saját hasonló traumái; ami azzal a néppel történt, az eleve feldolgozhatatlan. És ami Magyarországgal a 20. században, amikor előbb a nyilas, majd az ávós gazemberek mészárolták le az ország javát, az is csak nagyon nehezen. Ma is kollektíven nyögjük a hatásait. Főleg a kibeszéletlenség miatt. Egyedül a politikusok húznak belőle hasznot, mert ennek örvén remekül egymásnak lehet ugrasztani sok mindenkit.

Hitté vált tudás
„Alapvetően két embertípus van, a kérdés embere és a felelet embere. A kérdés embere az állandóan kutató, tapasztalni, megismerni akaró ember. A felelet embere pedig azt mondja, vallása már mindenre megadta a választ, és visszavonul a hitének megfelelő rítusokba. Az én életem mintha mindkettőt tartalmazná. Én mindent ki akartam próbálni, és azt mondtam, csak az ostobák akarnak a mások kárán tanulni, nincs fontosabb az egyéni tapasztalásnál. A tudás az egyedüli kincsünk, amit nem vehetnek el tőlünk, és egyben a legarisztokratikusabb dolog is a világon. Most, hogy elértem életem delét, egy napfényes tisztásra jutottam, magam mögött hagyva a kérdések és a vágyak kínzó dzsungelét. Sokkal több az elfogadás, mint a változtatni akarás bennem. A lovasíjászat, ami egykor táltos lovon repített térben és időben, ma már egyre inkább egy rítus számomra, keretet adva a hétköznapjaimnak, az életemnek. Egyszerre jelenti számomra a tudományt, a művészetet és a vallást. Megpróbáltam a józan észre támaszkodva a lehető legtöbbet megtudni erről a tevékenységről, majd képességeimhez mérten művészien bemutatni, és mire eljutottam idáig, azt vettem észre, hogy hitemmé vált.”

Lesz, lehet ebből egyszer mégis nagy nemzeti egyetértés?

Nem egyetérteni kell, az utópia lenne. Hanem együtt élni békével. Ma viszont ennek az ellenkezője látszik. A társadalmunk, hogy egy mezőgazdaságból vett fogalommal éljek, eketalpbetegségben szenved.

Vagyis?

Ez akkor alakul ki, amikor túl sokat szántják a talajt. Az eketalp altalajra gyakorolt nyomása miatt létrejön egy zárvány, amely gátolja az altalaj és a felszín közötti átjárhatóságot, azaz a mikroorganizmusok, a gyökerek és a csapadék mélyebb rétegekbe jutása megnehezedik. Ha ez az állapot tartósan fennáll, a terület terméketlenné válik. Most ez van, szinte megszűnt a kulturális rétegek közötti átjárás, mert olyan régóta és annyit ekéztük egymást, veszélybe sodorva a közös kultúránkat. Pedig ahogy a világ minden társadalmában, nálunk sincs másként: a konzervativizmus és a liberalizmus csak együtt, egymást szervesen kiegészítve érvényesek. Maradva a mezőgazdaságnál, az altalajban vannak az ásványi kincsek, azaz a múltunk, a hagyományaink, azok az értékek, amiket egy nép évezredek alatt felhalmoz, a felszínen pedig az innováció, a mobilitás, a kulturálisan is szabadabb, nagyobb mozgástér. Ezt a két réteget egymásnak lehet feszíteni, pedig gond nélkül képesek lennének a békés együttműködésre. Egyszer megkérdeztem valakit, ő miért liberális. Azért, válaszolta, mert fél a diktatúrától, attól, hogy a hatalom keretek közé szorítja. Visszakérdezett, én miért vagyok konzervatív. Elmondtam, hogy azért, mert én meg a káoszt nem bírom, szeretem a szabályokat, a kiszámíthatóságot, a biztonságot. De nem estünk utána egymás torkának. Ahogyan nem tettünk így azzal a rabbival sem, akit elhívtam vendégségbe, és utána maga is vendégül látott az otthonában. T. S. Eliot írta valahol, és mélyen egyetértek vele, hogy akik a demokráciát sokáig fenn akarják tartani, azoknak együtt kell ebédelniük a politikai ellenfeleikkel. Mert a demokrácia kötéltánc: ha jobbra billenek, diktatúra, ha balra, anarchia a végeredmény. A billegés attól függ, ki kormányoz. Holott nem a káposztapalántákat kellene cserélgetni, hanem a termőtalajt, akkor lenne igazi változás.

Vagy olyan szigeteket létrehozni, mint az öné? Lényegében a nagyszülei életmódjához fordult vissza a privát életében is.

Igen, így van. A Kassai-völgy ebben az értelemben is egy sziget. De ez az én életem, amiben én így érzem magam jól, viszont soha senkinek nem mondanám azt, hogy ez az egyetlen üdvözítő út létezik.

A személyes tér önmérsékleten alapuló minimalizálása, a kulturális tér maximalizálása – szerintem ez az élhető jövő kulcsa

És ha éppen nincsenek itt sem a székelyek, sem mások, milyenek errefelé a hétköznapok?

Szépek. Látja, itt ez a ház, az alapterülete nem több ötven négyzetméternél, de miért is kellene nagyobb? A birtokon van még sokféle épület, persze, de azt nem magamnak, hanem a közösségnek építettem. A személyes tér önmérsékleten alapuló minimalizálása, a kulturális tér maximalizálása – szerintem ez az élhető jövő kulcsa. A Föld zárt rendszer, egy zárt rendszerben pedig nincs végtelen növekedés. Nyolcmilliárdan vagyunk, nem lakhatunk mind palotában, és nem járhatunk mind luxus-Mercivel. Arról nem is beszélve, hogy önmagában ezektől nem lesz boldog senki. De még csak elégedett sem.

Mitől lesz?

Attól, ha szereti, amiből él, és szereti azt, akivel él.

Akkor ön elégedett?

Nem, boldog vagyok. Már-már filmszerűen tökéletesnek érzem a világom. Ezt értem Magyarországra, Somogyra, a körénk épült sport-, szellemi és kulturális közösségre, a családommal való kapcsolatomra. Imádom a két kislányom és a feleségem, akivel olyan a viszonyom, amilyennek szerintem egy jó párkapcsolatnak lennie kell: a szerelem az alapja, az együttműködés a motorja – a nap végén valakinek csak el kell mosogatnia.

És ezért a sok jóért kinek mond nap mint nap köszönetet?

A szó klasszikus értelmében nem vagyok vallásos, legalábbis nem egy egyházon keresztül kapcsolódom a transzcendenshez. Bár római katolikusnak kereszteltek, amikor sok éve elindultam azon az úton, hogy az egész életemet felteszem az őseim kultúrájára, akkor visszatértem az ő hitvilágukhoz is. Aminek nagyon egyszerűek a szabályai.

Például?

A legfőbb, ami az én vezérfonalam is a kezdetek óta, hogy tartsd az összes jószágot a természete szerint. A ló legeljen szabadon, ahogyan a liba sem a ketrecbe, hanem a szabad térbe való. A lényeg, hogy itt mindenki: nő, férfi, gyerek, állat is a saját életét éli, és nincs olyan körülmények közé kényszerítve, amelyeket én találtam ki a nagy eszemmel, mondván, úgy biztosan jó lesz neki.

Amikor jöttünk, az ajtó mellett egy holló üldögélt, szájában sajtdarabbal, mint a mesében. Ő hogy került ide?

Egy fészekből kiesett kis fióka volt, mi neveltük fel, családtag. A világ egere egyébként, mire feleszméltem, elhordta az összes cédémet. De nem haragudtam rá. Hogy is tehettem volna? Hiszen neki meg pontosan ezt diktálja a természete.

Kassai Lajos
1960. szeptember 16-án született Kaposváron. A nyolcvanas évek közepétől íjkészítőként tevékenykedett, modern anyagok és technológiák felhasználásával rekonstruálta a honfoglalás kori magyar íjat, és elsőként a világon elkezdte sorozatgyártását. A nyolcvanas évek végén kidolgozta a lovasíjászat versenyszabályrendszerét, a kilencvenes évek elején elkezdte a sportágat terjeszteni Magyarországon, majd Európa más részein, az USA-ban és Kanadában. Jelenleg a világ tizennyolc országában tanítja. A nemzetközi edzőtáborok mellett alapító mestereként hitelesíti az Original Kassai System lovasíjászpályákat szerte a világon. 1994-ben Kaposmérőn megrendezte az első hivatalos lovasíjászversenyt, 2008-ban pedig az első világbajnokságot. 2003-ban Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, 2016-ban a Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetést kapott. A Kassai-féle lovasíjászmódszert 2012-ben felvették a szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzékébe, egy év múlva elnyerte a hungarikum címet. 2008-ban a sportág bekerült a lovas szakágak közé, és a világon először Magyarországon az egyetemi oktatás része lett.

A Kassai-völgyben készült fotók itt tekinthetők meg: