Örök fájdalmaink egyike Kassa elveszítése. Éppen olyan hozzánk, magyarokhoz tartozónak érezzük, mint Debrecent vagy Kaposvárt, amelyet a tömbben élő magyarságtól egykor nem választott el a más népek lakta vidék, mint a Székelyföldet, de akár Kolozsvárt is. Az igazsághoz azonban hozzá tartozik, hogy a németek és a szlovákok részaránya mindig magas volt a városban, és a 19. században volt egy rövid időszak, amikor a szlovákok relatív többségre jutottak. Képeslapunk kiadása idején már a lakosok háromnegyede volt magyar, 15 százalék szlovák, 7 százalék német – szóval többnyelvűen is magyar város volt ez annak rendje és módja szerint, amikor a háborúban győztes nagyhatalmak az újonnan létrehozott csehszlovák államnak ajándékozták lakosságostól, mindenestől.
1908-ban, amikor a lap készült, de még 1910-ben is, amikor postára adták, kikacagták volna azt, aki ilyen jövőről beszél. Hiszen hatvan éve béke volt már, az utolsó háború óta az akkor tizennégyezer lelket számláló város negyvennégyezerre gyarapodott, és benne, a világszép dóm körül olyan szép utcák épültek ki, mint az itt látható Kossuth Lajos utca. Ezek között a házak között otthon érezhette magát a Monarchia minden nagyvárosának lakója, a dualizmus gyarapodó évtizedei alatt éppen ilyen eklektikus épületek emelkedtek mindenütt. A mai kor gyermeke csak azt sajnálja, hogy most az autók foglalják el a széles utakat, alig hagyva helyet a járókelőknek. Egyszer talán majd visszakapjuk az autóktól a városainkat, addig gyönyörködjünk a régi fényképekben.
Nagybecskerek, 1919 | Magyar Krónika
Sorozatunk előző részében Nagybecskerekre látogattunk.
