A nagyvárosok, különösen a fővárosok ezernyi egykor falaik közt élő híres alkotót tudhatnak magukénak, a kisebb települések neve azonban gyakran csupán egy-két művészével forr össze. Így van ezzel Zebegény is, amely a Kós Károly tervezte templomáról és Szőnyi István festő otthonaként ismert a világban. Ez az ismeret kissé igazságtalan, a településen hosszabb-rövidebb időt számos más művész is eltöltött, köztük a Szőnyivel közeli barátságot ápoló Berény Róbert és Vass Elemér festők vagy Maróti Géza, aki a kálváriadombi emlékművet is alkotta. A fő hely mégis az évtizedeken át itt élő és alkotó Szőnyit illeti, akinek az emlékét többek között jelentős eredeti műveket is felvonultató múzeum, valamint a festő szellemiségét ma is megidéző szabadiskola őrzi.
A leghatásosabb emlékőrzők persze maguk a művek. Szőnyi 1924-től 1960-ban bekövetkező haláláig ideje nagyobb felét itt töltötte, és mint a szabadban festés, a plein air mestere itt, ebben a valóban festői környezetben, az itt élők mindennapjaiból merítette a legtöbb témát a műveihez. Ahogy maga fogalmazott: „Zebegényben megtaláltam a művészetem kibontakozásához szükséges minden élményt.”
A harmóniák festője, aki learatta az úttörők vetését
Ezen a ponton érdemes némi művészettörténeti kitérőt tennünk. Képi közhelyeink, szakkifejezéssel vizuális toposzaink egyike a szabadban alkotó festő. Kezében ecset és paletta, előtte állványon a készülő kép. Nem volt ez mindig így. A festészet egészen a 19. századig szinte kizárólag műtermi tevékenységnek számított, ott készültek a portrék, a vallási és történelmi jelenetek, de még a szabadban zajló eseményeket megidéző alkotások is. Szinyei Merse Pál Lila ruhás nő című, 1874-es festményének keletkezési körülményeire például a modell-feleség, Probstner Zsófia így emlékezett: „Az első gyermekünket vártam, úgy ültem modellt, otthon, Jernyén, a lila tafotában. Persze nem kinn a mezőn ültem modellt, azt Pali kívülről tudta.”
Az, hogy a festő a tájban állítsa fel az állványát, és azt ábrázolja, amit maga előtt lát, még ekkor is forradalmi gondolatnak számított. Az pedig, hogy a festmény nem csupán a látvány részletekig menően hű leképezése, hanem a színek, árnyalatok, árnyékok és fények által létrejött benyomások, impressziók rögzítése is lehet, még annál is forradalmibb. Több fontos kísérletezés után a francia impresszionisták voltak azok, akik ezt a forradalmat győzelemre vitték, gyökeresen átalakítva a festészetről alkotott ideáinkat.
Nézze meg galériánkat:
Hogy mindez hogyan ment végbe, legjobban az alkotók életpályájának megismerése révén érthető meg. Németh László írja: a mű és alkotója együtt, kölcsönhatásban foglal teret a mindenségben. Vannak persze jelentős művek ismeretlen alkotóktól, ám legalább a reneszánsz óta igaz az állítás. Mindaz, amit az alkotóról tudnunk, hatással van a mű befogadására, szakszóval percepciójára, és persze a mű is, ha jó, kiemeli készítőjét a sokaságból, kíváncsivá tesz minket, meg szeretnénk tudni, kinek is köszönhetjük az alkotást, milyen hatások segítették a megszületését. És ha igazán alaposan elmélyedünk az alkotó megismerésében, a lehető legtöbb művét számba vesszük, elolvassuk a róla szóló beszámolókat, egyszer csak a maga eleven valóságában lép elénk az egykori művész, olyannyira ismerősként, hogy ha valami csoda folytán összefutnánk vele a zöldségesnél, önkéntelenül is ráköszönnénk.
Így járnak azok is, akik nem el-, inkább átolvassák, és főleg végignézik a Kieselbach Galéria szó szerint monumentális, háromkötetes, együttesen tizennégy kilós, Szőnyi című albumát, amely a teljesség igényével, visszaemlékezésekkel, dokumentumokkal és elemzésekkel kiegészítve dolgozza fel a 20. századi magyar piktúra egyik legjelentősebb művészének életművét. Egy ilyen életmű esetében, amelyet mind a második világháború előtt, mind utána a legmagasabb állami elismerésekkel tiszteltek meg, kézenfekvő volna az „egyik legnagyobb hatású” művész titulus alkalmazása is, azonban talán nem volna helyénvaló.
Szőnyi nem volt legnagyobb hatású, nem bontott formát, nem tört járatlan utakat.
Sokkal inkább a harmóniák festője volt, az úttörők utódja, vetésüknek a learatója.
Nagybányától a megérkezés helyéig, Zebegényig
Az út, amelyen Szőnyi idáig jutott, döntően Nagybányán indult. Magyarországon az 1896-tól a második világháborúig működő nagybányai művésztelep volt az, amelynek szellemi körében, különösen az 1914 előtti időszakban, kiteljesült az impresszionizmus új festészeti megközelítése, ahol polgárjogot nyert a szabadban festés. Mi sem természetesebb, mint hogy az 1894-ben született, művészi pályáját az 1910-es években indító Szőnyi István is Nagybányán tanult igazán, elsősorban a kolónia nagymesterétől, Ferenczy Károlytól, majd annak halála után Réti Istvántól. Az első világháborút végigszolgálta, a tanácsköztársaság idején megjelent írásai miatt utóbb kissé háttérbe szorult, de már 1920-ban gyűjteményes kiállítással mutatkozott be az Ernst Múzeumban. Már ekkor sokat vártak tőle, a jó kiállású, tehetséges fiatalember pedig be is váltotta a hozzá fűzött reményeket.
Olvassa el Zebegényről szóló cikkeinket itt:
ZEBEGÉNY | Magyar Krónika
Zebegény a legszebb őszben Szőnyi István kertjétől a Dunakanyar ékszerbozát ma is lélekkel élő alkotókig, művészekig, a fenyőkkel szegélyezett, macskaköves utcákon át a Napraforgóházakig.
Nem csoda, hogy beleszeretett egy szép, fiatal festőnövendék, Bartóky Melinda, Bartóky József földművelésügyi államtitkár lánya. Ebben még az sem akadályozta meg, hogy már volt férje, bizonyos Tóth Zoltán földbirtokos. A kölcsönös vonzalomból válás és Szőnyivel kötött új házasság lett, abból pedig az, hogy a fiatal pár 1924-ben beköltözött Bartóky zebegényi nyaralójába. Érdemes itt idézni Zsuzsa lányuk visszaemlékezését: „Hatéves koromig télen-nyáron Zebegényben éltünk, Pesten nem is volt lakásunk. A zebegényi házból lépcső vitt fel a műterembe, a kert pedig még feljebb, a dombon volt. Innen leláthattunk a Dunakanyarra. Apám reggel felment a kertbe vagy a műterembe festeni, délben vagy este hozta a készülő képet, hogy anyámnak megmutassa.”
Szőnyinek a maga újklasszicista szemléletével tökéletesen megfelelt a választott környezet, és ezt a közönség is így értékelte. A képeit vásárolták, a műértők becsülték, a kultúrpolitika elismerésekkel jutalmazta. A Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán 1938-tól gyakorlatilag a haláláig tanított, egy egész nemzedéknek volt a mestere. A kormányzat 1941-ben a kor egyik legmagasabb kulturális elismerésében, a Corvin-koszorúban részesítette, ezt akkor egy időben csupán hatvanan birtokolhatták.
Festmények Aczél György és Kádár János otthonában
Amikor az ember a két világháború közötti korszak nagy alkotóiról olvas, gyakran eszébe jut, milyen sors jutott volna nekik, ha megérik Rákosi kemény, majd Kádár felpuhuló kommunista diktatúrájának évtizedeit. A legtöbb nem érte meg, de arról a néhány nagyról, akik mégis, tudjuk, hogy nagyon különböző pályát futottak be. Volt, akit szilenciummal sújtott a feltétlen lojalitást követelő hatalom, és volt, akit kegyeivel halmozott el. Az utóbbiak közé tartozott Szőnyi István. A Kossuth-díjat már 1949-ben elnyerte, a forradalom után pedig a mindenható kultúrpolitikusnak,
Aczél Györgynek, sőt magának Kádár Jánosnak az egyik kedvenc festője lett,
mindkettő az otthonát díszítette Szőnyi képeivel.
Noha tudjuk, hogy Aczélnak kitűnő minőségérzéke volt – Kádárról ez nem mondható el –, az embert utólag zavarba hozza ez a kitüntetett figyelem a hatalom részéről, hiszen fontos művészeknek a mellőzöttség jutott.
Szőnyi tisztességéhez azonban nem férhet kétség. A Schmidt néven született, német nemzetiségű festő magyar katonatisztként becsülettel végigszolgálta az első világháborút, 1944-ben szerepet vállalt az ellenállási mozgalomban, élete kockáztatásával zsidókat mentett – amiért Izrael Államtól posztumusz Világ Igaza elismerésben részesült –, nem vethetjük a szemére, hogy olyanok is becsülték, akiket ő talán nem becsült. Szőnyi István életében sikeres volt, és ami talán még fontosabb, halálában is érvényes maradt. Nagyjából ez a legtöbb, amit egy művész elérhet.
