Az arany ember írásakor Jókai Mór szokásához híven alapos kutatást végzett: bár a Vaskapunál még nem járt, saját tapasztalataival, hallomásból ismert történetekkel ötvözte a könyvekben, folyóiratokban olvasott információkat. A földrajzi pontatlanságok és a romantikus túlzások ellenére nagyon is realista képet adott az Al-Duna meseszerű világáról.
Jókai Mór Balatonfüreden írta meg Az arany embert, még magához képest is rendkívül gyorsan, mindössze két hónap alatt – legalábbis ezt állítja egybehangzóan Mikszáth Kálmán és Eötvös Károly. A fokozott munkatempót váltóadósságai magyarázzák: párttársaiért vállalt kezességet, és egyszer csak azon kapta magát, hogy végrehajtók zaklatják. „Gondolt egyet. Ő ezzel a sok dúvaddal nem vesződik. Kiruccant balaton-füredi nyaralójába. – Jer ide tollam, édes jó tollam, a végrehajtók hadd írjanak Budapesten, a mit ők akarnak, majd én írok veled valamit. Megírta az Arany embert. Ezt a szép és csodálatos regényt. Egy gyermekkorabeli komáromi emlékezet volt regényének kezdő meséje. De minő tündér szépségű mese lett abból az ő keze alatt, az ő tolla alatt, az ő költészetének teremtő erejével” – jegyezte le Eötvös Károly a mű születésének körülményeiről.
Jókai Az arany ember írása előtt nem járt a Vaskapunál vagy az Al-Dunán, később azonban eljutott regénye ikonikus helyszínére. A Pester Lloyd hasábjain jelent meg a történet, mely szerint Jókait „egyszer hajóútra hívták meg, hogy megnézze a Vaskaput a valóságban.
Amint hazaért, az újság, amelynek ő volt a főszerkesztője, felkérte: írja most le a Vaskaput úgy, amilyen igazán. Azt felelte rá: – Nem tudom leírni, mert láttam”.
Egyébként számos földrajzi tévedés és pontatlanság található a mű szövegében, ami ugyancsak arra utal, hogy a szerző nem első kézből informálódott, illetve pontos térképeket sem vett elő. Kérdés tehát, honnan inspirálódott, milyen forrásokat használt, természetesen saját képzelőereje mellett.
A Vaskapu szabályozása
Az arany ember kritikai kiadása szerint elképzelhető, hogy a szerző kezében megfordult Boleszny Antal Kézikönyv az Al-Dunán Szerb-Oláh- és Bolgárországban utazók számára című kötete. Ez volt az első magyar nyelven megjelenő könyv a témában, és nem sokkal a regény írása előtt adták ki. Ezenfelül az irodalomtörténészek feltételezik, hogy még fiatalkorában olvashatta a Tudományos Gyűjtemény című reformkori folyóiratnak az Al-Duna vidékével foglalkozó cikkeit. Jókai édesapja 1819 és 1831 között fizetett elő a folyóiratra, így az író még kisdiákként olvashatta ezeket a szövegeket.
A változatos témákat felvonultató kiadvány 1831-es évfolyamában találkozhatunk Beszédes József A’ Duna. Világ kereskedési, és motsár kiszárítási tekintetben című dolgozatával, amelyben hosszú leírást kapunk az Al-Duna „általában Vaskapunak nevezett”, nehezen hajózható részeiről. Ennél sokkal egyértelműbb egyezéseket mutat a Jókai által bemutatott világ ifjabb Bene Ferenc Dunai Utazás Pestről Orsováig című munkájának tájleírásával, amely ugyanezen folyóirat 1833-as évfolyamában jelent meg. „Itt a Duna nagyobb része magas kősziklás partok között szorúl öszve, ágya némelly helyeken igen szűk, a’ nélkül, hogy azért folyása sebesebb volna, sőt néha ellenkezőt tapasztaltunk: rendetlen folyása a’ hajósok kettőztetett erejüket kivánja meg” – írja ifjabb Bene Ferenc.
Ez lehetett tehát Jókai egyik fő forrása az irodalomtörténészek szerint. Ezek mellett a nagy mesemondó más leírásokhoz is nyúlhatott, esetleg ismerőseinek beszámolóira is támaszkodott, hiszen olyan nevek és történések is megjelennek a könyv lapjain, amelyek egészen biztosan nem a fentebb említett folyóiratból vagy kézikönyvből származnak.
A tájleírás mellett Jókai igyekezett az Al-Dunán hajózó és a környéken élő emberek világát is részleteiben megmutatni olvasóinak. A Szent Borbála és utasai című fejezetet így kezdi: „Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galactól elkezdve fel a Majnacsatornáig kilencezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem.”
A Vaskapu szabályozását megelőzően életveszélyes vállalkozásnak számított hajóval átkelni ezen a sziklákkal, zúgókkal teli folyószakaszon. Az orosz–török háborút lezáró 1829-es drinápolyi béke következményeként jogi szempontból megnyílt a folyó a nemzetközi hajózás számára. A torkolatvidék orosz ellenőrzés alá került, a cári birodalom pedig ugyan engedélyezte a közlekedést, nem fektetett energiát a delta rendben tartásába. A vámok és a folyamatos vesztegzárak is hozzájárultak, hogy a kereskedelem ekkor még nem tudott kibontakozni. A regény kezdete nagyjából erre az időszakra tehető, ha elhelyezzük a valós történelem menetében.
Magyarország gazdasági érdekeltségeit mutatja, hogy még a béke évében megalapították a Császári-Királyi Szabadalmazott Első Dunagőzhajózási Társaságot. Ebbe társult be később Széchenyi István is, aki igazgatósági tagként lobbizni kezdett a Vaskapu szabályozásáért. Tevékenysége végül 1834-ben célt ért, Vásárhelyi Pál tervei alapján belevágtak a folyó megszelídítésébe. A három éven keresztül zajló munkálatok következtében az év megközelítőleg százötven napjára hajózhatóvá tették a Dunát, ám a legveszélyesebb szakaszokon így is előfordult, hogy ki kellett pakolni a rakományt. A hajók vontatását, valamint a rakodást megkönnyítendő, járatot vájtak a sziklába a régi római úttal átellenben, a folyó bal partján, amelyet Széchenyi-útnak kereszteltek. A szabályozás ekkor még nem ért véget, ám Ferenc császár és király halála után félretették, majd a század vége felé, az 1878-as berlini kongresszust követően vették elő újra az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeinek képzeletbeli fiókjából.
Határőrök és csempészek
Jókai ugyanebben a fejezetben kiemeli: „Mikor Brussában kiüt a pestis, a török–szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilváníttatik hivatalosan, s aki azokhoz hozzáér, az »kevert«, az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra.” A határon valóban kényesen ügyeltek rá, hogy a járvány ne jelenjen meg az országban.
Széchenyi a folyószabályozás előkészítésekor járt a Vaskapunál. Metternich, aki ugyancsak a helyszínen tartózkodott, meg is jegyezte, hogy „ez a Széchenyi azt gondolja magáról, hogy ő fedezte fel a Dunát”.
A gróf maga is időzött a Jókai által emlegetett vesztegintézetek egyikében, erről árulkodnak a zsupaneki vesztegházból írott levelei. Ezekből többek között az is kiderül, hogy „tiz 24 órai fogságot” töltött vesztegzár alatt. „Törökkel, Oláhval többet bajlódván mint dunai szirtekkel, itt ülök, minden vágyaim mellett veszteglő rab” – írta Szőgyény-Marich Lászlónak.
Az Al-Duna titokzatos világában fontos szerepet játszottak a csempészek: „a csempészhajók egész raja járt-kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem aki legkevésbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak aziránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu ifjai éppen az őrségen vannak, annak a falunak a vénei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; ami ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas céljai is voltak e szigorú határőrzéssel. A pestis meggátlása.”
A katonai határőrvidék, amely az ország déli részén az Adriától egészen Erdélyig húzódott, az Oszmán Birodalommal közös határt volt hivatva biztosítani. A regény cselekményének idején funkciója feltehetően tényleg a vámoltatásban, illetve a pestis elleni védekezésben merült ki. Az Al-Duna vidékét az 1830-as években bejáró John Paget feljegyzései is erről tanúskodnak. Az angol származású utazó kifejti, „a cél egy lehető legkisebb költséggel járó határőrség felállítása volt a teljes török határszakasz mentén, amely békeidőszakban vesztegzár- és vámfeladatokat is ellát, háborúban pedig az állandó hadsereg részét képezi”. Leírja továbbá, hogy béke idején „a fegyveres határőrnek időnként hétnapos szolgálatot kell teljesítenie az állomáshelyén; ez alatt az idő alatt a családja látja el élelemmel. Emellett köteles levél- és pénzfutárként szolgálni, valamint az ezred csomagjait is szállítani és rendszeresen részt venni a fegyverforgatási gyakorlatokon”.
Megemlíti – de el is veti – azon vádakat, melyek szerint a határőrség leginkább a magyarok féken tartására szolgált. Ezenfelül a határőrök és a csempészek szimbiózisáról is szót ejt. „[A] határőrség fel van hatalmazva az átutazók tárgyainak átkutatására. A privát leveleket és jelentéseket felbontják és megvizsgálják, miközben köztudott, hogy a határon óránként kelnek át a csempészek.” A felvázolt kép igencsak hasonlít a Jókai által bemutatott viszonyokhoz. Az arany ember sorai között egyébként felfedezhető némi irónia is, amikor a szerző a pestis elleni védekezésről ír: „a csempészeken, úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak magukkal tisztítót [hatósági személyt], s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel-nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patrónusuk.”
Egy korrupciós botrány
Ami a gabonaszállítást, -kereskedelmet és a malomipart illeti, Jókai sokkal inkább saját korának viszonyait vetítette vissza regényébe, mintsem az 1830-as évek gazdasági helyzetét mutatta be. A könyvben Timár Mihály legnagyobb anyagi sikere a Brazíliába irányuló lisztkivitel. Ez a reformkorban még elképzelhetetlen volt, ám a század második felében, a gőzmalmok elterjedése után már kelendő árucikknek számított a magyar liszt a világpiacon. Jókai egyik képviselői felszólalásában említést is tett a brazíliai exportról: „Lisztiparunk, mint tudjuk, egész Brazíliáig kiterjed, és egészen odáig kivívta maga számára az elsőséget minden más lisztipar fölött.”
Érdekesség, hogy Az arany ember cselekményében megjelenik egy valós korrupciós botrány is.
A jelenet, amikor Kacsuka úr azt javasolja Timárnak, hogy az elsüllyedt hajóból kimentett nedves, romlott búzából süttessen kenyeret, majd adja el a komáromi katonaságnak, nem Jókai fantáziájának szüleménye volt. A Bach-korszakban történt, hogy az 1859-es francia–szárd–osztrák háborús vereséget követően a főként trieszti hadiszállítók a kormányzat embereivel összejátszva hasonló tevékenységet folytattak. A sikkasztó beszállítók, valamint egy bizonyos Franz Eynatten altábornagy is lelepleződtek. Utóbbi az öngyilkosságba menekült a felelősségre vonás elől. Később önkezével vetett véget életének Bruck osztrák pénzügyminiszter is, akiről az a hír járta, hogy a botrány szálai hozzá vezetnek. A kormányzat egyébként halála után ártatlannak nyilvánította.
Végül nem feledkezhetünk meg a Senki szigetéről sem, amelyet tévesen az Ada Kaleh szigettel szokás azonosítani. Már csak azért sem egyezhet a kettő, mert Jókai említést tesz Ada Kalehről, vagyis Új-Orsováról, valamint a rajta található török erődről, tehát semmiképpen nem gondolta azonosnak a kettőt. Az említett folyószakaszon egyébként legalább tizenhárom valódi sziget bújt meg, ebből tíz magyar, három pedig szerb fennhatóság alá tartozott. Sokkal valószínűbb, hogy Jókai a Senki szigetét a Komáromhoz tartozó Erzsébet-szigetről mintázta, ahol maga is birtokolt egy üdülőt.
Nyitókép: Részlet Az aranyember című diafilmből / diafilm.hu
