A 20. század első fele annyira mozgalmas volt hazánkban, hogy mindenki gyanús, aki a korszakváltások közt meg tudta őrizni az egzisztenciáját. Elvileg nem történhetett olyan, hogy valaki a Horthy családdal és Kádárékkal is jó viszonyt ápoljon. Rotschild Klára esetében viszont épp ez volt a helyzet: ő a politikai elit közvetlen közelében tudta megőrizni – pontosabban: inkább újra és újra felépíteni – a saját pozícióját. Ügyfelei közt megtaláljuk a kormányzó fiának, Horthy Istvánnak a feleségét, később pedig Kádár Jánosnét is.
Sikerét nehéz lenne egyetlen tényezőhöz kötni, de a tudatos kapcsolatépítés biztosan nagy szerepet játszott benne. Azért fontos ezt kiemelni, mert mára a kapcsolati tőke jelentősége unásig tárgyalt. Ez a jelenség sokunkban szkepszist szül, és a kapcsolati tőkéről folytatott eszmefuttatásokat hajlamosak vagyunk a középszerű motivációs trénerekkel és az MLM-hálózatokkal egy polcra tenni, valahová Szabó Péter háta mögé. Rotschild Klárának viszont tényleg ebben állt a titka, még ha nem is lépett motivációs tréneri pályára. Hazai és nemzetközi ügyfelei közt találunk élvonalbeli politikusokat, ismert színészeket, néha pedig olyan hétköznapi embereket, mint a saját fűtője.
A szabászasztalon született
A legtöbb Rotschild Kláráról szóló cikk azzal indít, hogy megválaszolja a kérdés: mi köze lehet hősünknek a híres bankárdinasztiához? Aki esetleg idáig ezért maradt a cikk olvasója, azt el kell keserítenem, a névbeli azonosságon túl semmi kapcsolat nincs köztük. Sőt, nem azonosságról, inkább csak hasonlóságról van szó: a magyar divattervezőt ugyanis az óceánnyi távolságot leszámítva egy „h” betű is elválasztja a Rothschildoktól.
A családi háttér előkészítette Klára karrierjét: apja és anyja egyaránt szabók voltak. Klára harmadik leánygyermekként látta meg a napvilágot 1903-ban, a családi vállalkozásba huszonhét évesen lépett be: ekkor lett direktrisz édesapja műhelyében. Mivel a legtöbben egyszerű, kommersz ruhaboltokból öltözködünk, az értékesítésről az a képünk alakulhatott ki, hogy van néhány közepesen kimerült eladólány (néha fiú) az üzlethelyiségben, többnyire diákmunkások, akik alig várják, hogy hazamehessenek, mert egyébként a holnapi vizsgájukra kellene tanulniuk. Legtöbbször annyi az interakciónk velük, hogy két lapos pislogás közt megkérdezik: számolhatnak-e táskát (ami igazából egy plasztikszatyor)?
Ezt azért írtam itt le, mert a középosztályi világlátásból leginkább úgy lehetne jellemezni a direktriszt, hogy ő ezeknek az eladóknak a luxusverziója. Ha viszont közelebbről megnézzük, mivel foglalkozik, rájövünk, hogy az analógiával visszafogottan kell bánni. Rotschild Klára direktriszként ugyanis a ruhavásárlás teljes folyamatát kézben tartotta. A korszak előkelő hölgyei ezt nem az alatt a tizenöt perc alatt intézték el, amíg a gyereket letették a megőrzőbe. A ruhavásárlás komplex szabadidős tevékenység volt, a direktrisz pedig sokkal inkább egy színpadi szerepet vitt, mint eladóit. A folyamatnak megvolt a forgatókönyve: közösen választották ki az ügyféllel a ruhaanyagot, manökenek bemutatóin vettek részt, sőt lényeges elem volt a közös teázás, csevegés is az adott arisztokrata hölggyel. A direktrisz e folyamat egészét kontrollálta, feladata pedig végső soron a sikeres üzletkötés volt. Rotschild Klárának már itt alkalmaznia kellett azon képességeit, amelyek később az értékes kapcsolataihoz vezettek: olyan kommunikációs készséggel kellett rendelkeznie, amivel a befolyásos ügyfelek bizalmába férkőzhet.
Éppen egy ilyen bizalmi kapcsolat – és egy ebből fakadó erőszakos incidens – vezetett ahhoz, hogy önálló üzletet nyithatott. Klára ugyanis akaratán kívül belekeveredett a kor egyik rossz hírű arisztokratájának, Somogyi Pál Károlynak és kedvesének egyik házi perpatvarába. A – saját bevallása szerint „idegbeteg” – földesúr ugyanis megtiltotta a színésznő Záhonyi Margitnak, hogy Bécsbe utazzon, és elkobozta tőle az útlevelét. A színésznő mégis elutazott, Somogyi pedig az asszony egyik legfőbb bizalmasát, Rotschild Klárát tette felelőssé: azt feltételezte, hogy ő kölcsönözte a saját útlevelét Záhonyinak. Amikor pedig Rotschildék felkeresték azzal, hogy egyenlítse ki a színésznő ruhaszámláját, Somogyi a lakására hívta a gyanútlan Klárát, megverte és a kidobta a lakásból. Egy három évig tartó kártérítési per indult az esetből, Rotschild Klára ez idő alatt szégyenében öngyilkosságot is megkísérelt – gyógyszerrel akart véget vetni az életének.
A pereskedés 1933-ban ért véget, és végig nagy sajtófigyelem kísérte. Rotschild Klára megnyerte a pert, ami jelentős tőkeinjekciót jelentett számára. A sajtónak hála pedig egyből hírnevet szerzett magának. Ezért kissé pikáns, hogy a per részét képezte egy kisebb összegű erkölcsi kártérítés, amelyet Klára a hírlapi közlemények miatt indított. Megítélése szerint ugyanis a botrány okán megjelent hírek azt a hitet keltették vőlegényében, hogy őt intim viszony fűzte Somogyi Pál Károlyhoz.
Igaz, hogy vőlegényem utóbb majdnem háromnegyed év múlva mégis megkötötte velem a házasságot, ez azonban nem változtat azon a sok megaláztatáson és szenvedésen, amelynek okozója az alperes volt
– nyilatkozta az ügyről a Magyarország nevű lapnak.
Az első saját üzlettől a legendás Claráig
A kártérítési perből befolyt összeget Rotschild Klára arra használta, hogy megalapítsa saját üzletét 1934-ben. Habitusban már ekkor jellemezte őt az az újítás, ami később a névjegyévé vált. Nem szabóként tekintett magára – ahogy az a korszak Magyarországán megszokott volt – hanem tervezőként. Ez sokkal inkább művészi attitűdöt jelentett, mintsem iparosit. E habitus lényegében a Párizsból származó haute couture (szó szerint: magas szabászat) hazai meghonosítását jelentette. Rotschild Klára ennek szellemében élénk kapcsolatot ápolt a francia divattal. A két világháború közt indult el ugyanis az a gyakorlat, hogy a legnagyobb párizsi divatházak külföldi szabóknak is szerveztek bemutatókat. Az itt megismert modellekből pedig saját ízlésük és az ügyfelek elvárásai szerint válogattak. Rotschild Klára ezt a lehetőséget rendkívül aktívan használta.
Sikerének azonban nem csak ez volt a titka. Simonovics Ildikó, a legátfogóbb, e cikk alapjául is szolgáló Rotschild-monográfia, A vörös divatdiktátor szerzője szerint Rotschild Klárának az volt a legnagyobb erénye, hogy a saját pozícióját mindig tökéletesen értette. Mindenekelőtt kiválóan mérte fel, hogy a divatszalon hasonlatos egy gyóntatószékhez. Legyen szó akár divatbemutatóról, akár ruhapróbáról: az ügyfelekkel folytatott csevegésben fontos, bizalmas információkat lehetett megtudni.
Emellett a kártérítési per során szerzett hírnevet ügyesen aknázta ki: jó kapcsolatot épített a sajtóval. Kiemelendő az első magyar divatkritikus, Guthy Böske barátsága, aki ekkoriban a Színházi Élet divatmellékletét szerkesztette. Rotschild Klára szalonjáról így ír 1934-ben:
A pesti asszonyok különösen, akik megszokták, hogy jó szalónból öltözködjenek, nagyon igényesek. Nagy merészség volt tehát ma egy teljesen új szalónnak olyan kollekcióval kijönni, amely azoknak az asszonyoknak a számára készül, akik csakis haute couture-modellt viselnek. De Rotschild Klára merész volt. Szalónt nyitott a Deák Ferenc-téren és harmincnyolc modellt mutatott be.
A jó sajtó innentől egészen a világháborúig biztosítva volt a divattervezőnek.
Rotschild Klára tehát jó marketinggel, jól megválogatott ügyfeleknek tudta felkínálni a párizsi luxust. Egyik legnagyobb „trófeája” volt, hogy Horthy kormányzó fiának az esküvőjére ő tervezte a menyasszony, Edelsheim Gyulai Ilona ruháját. A második világháború viszontagságaitól azonban ez sem mentette meg. 1941-ben a céghasználat jogával az egyik legismertebb magyar fajvédő felesége, Eckhardt Tiborné megszerezte Klára vállalkozását. A zsidó származás miatt az élete sem volt biztonságban, és itt is egy kapcsolat kellett a megmeneküléshez. Személyesen ismerte Raoul Wallenberg svéd nagykövetet: tőle több munkatársa számára menlevelet, Schutzpasst szerzett. Állítólag szintén rajta keresztül sikerült elérni, hogy a Benczúr utca 35.-öt csillagos házzá nyilvánítsák: Klára férjével itt húzta meg magát. A háborút csak a feleség élte túl, férje, Glückstahl Pál tüdőgyulladásban meghalt.
A vészkorszak után Rotschild Klára megkísérelte újraindítani vállalkozását, de 1949-re őt is elérte az államosítás. A kiépülő szocialista rezsim hazánk legismertebb divattervezőjét a szabónők szintjére fokozta le: két évig dolgozott az Állami Textilkereskedelmi Vállalatnál. De 1956-ban Rotschild Klára ismét az haute couture világában találta magát: ekkor nyitotta meg a Különlegességi női ruhaszalont, amelyet később átkeresztelt Clara névre. Történetének e pontján is fontos szerepet játszott kiemelkedő helyzetértékelése. Helyesen vette észre, hogy az új, szocialista társadalmi elit tagjai ízlésvilágukban rendkívül közel állnak az előző korszak elitvilágához. Majtényi György történész e jelenségről 2007-ben a Beszélő hasábjain értekezett: az ízlésbéli jellegzetességeket nemcsak az öltözködésben, de az építészetben vagy a lakberendezésben is átmentette a szocialista államvezetés.
Rotschild Klára ezt a hullámot meglovagolva a keleti blokk egyik legismertebb luxustermékét hozta létre. Amellett, hogy ügyfelei közt tartjuk számon például Josip Broz Tito feleségét, a táncdalfesztiválokhoz, illetve ismert filmekhez is tervezett kosztümöt. Példaként említhetjük a Szent Péter esernyőjét (1958) vagy Rózsa János Gyermekbetegségek (1966) című alkotását, amelyben stílszerűen egy divatbemutató-jelenet is volt.
Az ügyfelekkel ápolt viszonya természetesen nem volt mindig konfliktusmentes. Nagy port kavart például az 1968-ban hazalátogató Gábor Zsazsa esete. Az amerikai–magyar színésznő eleve úgy érkezett Budapestre, hogy ő az, aki szívességet tesz a szalonnak, a jelenlétével reklámot csinál. A ruhák árán viszont annyira összekülönböztek, hogy nem csak sajtó-, de diplomáciai botrány is kerekedett az ügyből. Hogy pontosan kinek volt igaza, valószínűleg sosem tudjuk meg. Elképzelhető, hogy Gábor Zsazsa szokásos arroganciájáról volt szó, de a korabeli magyar üzleti gondolkodást ismerve azt sem zárhatjuk ki, hogy a „pénzes” nyugati vendéget egy kicsit jobban le akarták húzni „kemény valutával”, mint azt ő előre sejtette.
Magánélet a szalonon innen és túl
Rotschild Klára nem az a híresség, akinek a magánéletén sokat lehetne csámcsogni. Gyermeke nem született, Glückstahl Pál halála után nem ment újra férjhez, családjának lényegében a szalont tekintette. Bekerülni persze nem volt egyszerű: a „vörös divatdiktátor” kizárólag a legmagasabb minőségű munkaerőre épített. Gyakori volt, hogy a zsidó családok hozzá küldték a lányukat kitanulni a mesterséget. Ha bennmaradtak, ha nem, maga a tény, hogy Rotschild Kláránál dolgozhattak, olyan ajánlólevélnek számított, aminek birtokában nehéz volt éhen halni.
Bár illusztris kapcsolatokkal rendelkezett, Rotschild Klára sosem feledkezett meg a közvetlen munkatársairól. Egyáltalán: az egész kapcsolatépítésének meghatározó eleme volt, hogy nagyon értett az apróbb figyelmességekhez. A születésnapokat mindig észben tartotta, sőt, az esküvőkhöz is segítséget nyújtott. Szalonja fűtőjét például igazi csemegével lepte meg, amikor lánya házasodni készült: Klára maga hozatott az esküvői ruhához Párizsból francia csipkeanyagot. Mondani sem kell, hogy a ruhát később a szalonban készítették el – egy egyszerű fűtőnek ez egyébként megfizethetetlen lett volna.
„Klára néni” – ahogy munkatársai becézték – karakteréhez hozzátartozott egyfajta szórakozottság is. A „szeretetnyelvének” fontos része volt, hogy kolléganőit trágár szavakkal ugratta:
Azt mondta: mi van, te kurva? Vagy jól van, te kurva… de mindezt kedvesen, aranyosan, ez volt nála a kedveskedés… Anya vagy anyám – ezt is használta ránk. Úgy gondoltuk akkor, amikor nem jut eszébe a nevünk
– emlékezett rá egyik munkatársa.
A szívességeket pedig nem csak azzal honorálták az ügyfelek, hogy újra és újra visszatértek vásárolni. Kláráról tudni kell, hogy nagy kutyabarát volt: kedvenc uszkárját, Vogit Tito feleségétől kapta ajándékba. A szalon egykori direktrisze úgy emlékezett vissza, hogy erre azért volt szüksége, mert korábbi kutyája, Cigi (teljes nevén Cigány) nem sokkal korábban elhalálozott. Márpedig Cigivel nagyon mély lelki kötődése volt Rotschild Klárának: azt sem tudta elviselni, hogy a kutya őszülni kezdett, a szőrszálait szempillafestékkel tartották feketén. Élete vége felé pedig csak olyan felvágottakkal etette, amilyenekre a szalon legtöbb munkatársának nem telt a fizetéséből.
Rotschild Klára halálának pontos körülményei a mai napig nem ismertek. Annyi bizonyos, hogy öngyilkos lett, de csak találgatni tudjuk, mi volt az indíték. Az a legvalószínűbb – Simonovics Ildikó is osztja e feltételezést –, hogy Klára egy félresikerült szájműtét miatt vetett véget életének. A divattervező ugyanis nemcsak a ruhái minőségére volt végtelenül kényes, de a megjelenésére is. A fogai elvesztésétől például rettegett. 1974-ben implantátumot ültettek a felső fogsorába, a műtétbe viszont hiba csúszott. Klára – saját elmondása szerint – állandó fájdalmak közt élt, kellemetlen szájszagot érzett, és rettegett attól, hogy szájrákot kap. 1976. november 13-án kiugrott a konyhája ablakából.
Ahogy hazánk kiemelkedő személyiségei közül sokakat, őt is a Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra.
