Érdekes, hogy az ízlésem fejlődése némiképp fordított evolúció mentén zajlott, mostanában jellemző rám ugyanis, hogy követem a friss, mai előadókat stílustól függetlenül, keresve az új impulzusokat. Gyerekként klasszikusokat hallgattam, komolyzenésznek készültem, a könnyedebb műfajokból is az olyan legendás neveket szerettem, mint Zorán, Bródy János, a Fonográf vagy a Republic. A legnagyobb hatást azonban Janis Joplin Try című dala gyakorolta az egyéniségemre: nagyjából tizenkét éves lehettem, amikor először hallottam talán Rúzsa Magdi előadásában, és mivel abba a generációba tartozom, amelyik okostelefonnal a kezében nőtt fel, rögtön rákerestem az eredetire az interneten, letöltöttem az összes albumát. Ez volt az a szám, amit először üvöltöttem otthon a szobámban, és bár akkor még nem tudtam, hogy a szövege a próbálkozásról szól, utólag visszagondolva végigkísérte az életemet. A hatására megszületett bennem a vágy, hogy én is énekesnő szeretnék lenni, és ezért mindent meg is tettem. Próbálkoztam és próbálkoztam, valamint hittem a szerencsémben, aztán megadatott nekem, hogy valóra válthattam az álmomat.
Fontos számomra, hogy egy adott előadóban legyen valami különleges, ami megfog, és Janis Joplin esetében a belőle áradó őserő, a rekedtes ordítás jelentette mindezt. Tinédzserként nagyon jólesett üvölteni a dalait: az éneklés és a zene önmagában is egyfajta terápia, iskola után pedig nagyszerű feszültséglevezetés volt magamra zárni az ajtót és a számai segítségével kiadni magamból a feszültséget.
Az is nagyon tetszik, hogy élőben vette fel a lemezeit a társaival, nincsenek túlfejtve az albumai, inkább az örömzenélés hangulatát keltik, természetesség és őszinteség árad a szerzeményeiből, nem úgy, mint a mesterségesen kreált, ezerszer feljátszott, marketing- és pr-szempontok alapján is átgondolt dalokból. Azt a hatást kelti, mintha a fejében megfogalmazódó üzenetek és gondolatok tényleg az adott pillanatban, ott helyben a stúdióban születtek volna meg, amelyeket egyből rögzítettek is. Azért is számított különleges jelenségnek, mert bár sok női előadó volt akkoriban is, a kissé férfiasabb kisugárzással, a politikai témájú felszólalásaival, az általa is terjesztett hippimozgalommal új ideát teremtett, útmutatást nyújtott, illusztrálva azt, hogy a nők is lehetnek belevalók, vagányak.
Megtanultam tőle, hogy a színpadon nem szabad hazudni a közönségnek, hanem őszintének kell lenni, és eltanultam a vagányságát is. Kezdetben rövid, szőke vagy éppen leborotvált hajjal, tetováltan, az önkifejezéstől túlcsordulva léptem fel, merésszé és vaddá váltam. A magánéletben kifejezetten visszahúzódó típus vagyok, de a koncerteken kiélhettem a bennem szunnyadó energiákat – ez a mai napig igaz rám. Az pedig külön fantasztikus érzés, ha ezáltal másoknak is tudok segíteni, pozitív hatást gyakorolni rájuk.
Janis Joplin hatalmas árat fizetett az életformájáért, hiszen sok más legendás társával együtt ő is 27 évesen halt meg, és bennem – akárcsak több szakmabeliben – szintén megvan néha a félelem, vajon mi lesz, ha betöltjük ezt a kort (az interjú 2014-ben készült – a szerk.). Állítólag sokan 33 esztendősen kerülnek az életüknek egy sorfordító szakaszába, a zenészek esetében azonban a 27 jelenti ezt a bűvös számot. Beszéltem olyan énekessel, aki éppen akkor mutált és vesztette el korábbi jellegzetes hangszínét, illetve több kollégám mesélte, hogy annyi idősen jutottak el a sikereik csúcsára, vagy ellenkezőleg, akkor rekedt meg a karrierjük. Persze lehet, hogy magunknak generáljuk mindezt, és azt sem kell elhallgatni, hogy a zenészek sokszor érzékenyebbek az átlagnál, ellenben rengeteg impulzus éri őket, és ezért sokan csak különböző tudatmódosítók segítségével képesek lenyugodni.
Mindenesetre nagyon kíváncsi lennék, miként folytatódott volna Janis Joplin karrierje a későbbiekben: nem degradálásból mondom, de huszonévesen, a pálya csúcsán könnyebb a méltóságodat megőrizve meghalni, mint több évtizedes karrierrel a hátad mögött. Úgy képzelem el, ha még élne, biztosan még mindig aktívan fellépne, Tina Turner egyfajta „hippiváltozataként” bluesos, soulos koncerteket adna, ugyanúgy az örömzenélés hangulatát keltve a színpadon, és őrizné a szókimondó egyéniségét is.
Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hogy hozzá hasonlóan engem is hagynak szabadon alkotni, nem kötik meg a kezemet, nem szólnak bele a dalainkba, illetve a hangszerelésünkbe. Ha pedig egy rádió nem akarja leadni az egyik számunkat valamilyen okból, megtehetjük, hogy azt mondjuk, köszönjük szépen, akkor ne játsszátok. Ugyanis a közönség éltet minket: ők támogatják azt a zeneiséget és gondolatiságot, amely belőlünk árad, nélkülük nem létezne a Margaret Island. Az internetes megosztóoldalak korszakában nem csak azok az előadók képesek érvényesülni, akiknek komoly hátszelet biztosít a média, hiszen ezeken az alkalmazásokon keresztül mindenki megtalálhatja a potenciális rajongóit. Svédországban például már szinte egyáltalán nem hallgatnak rádiót az emberek, és bár itthon még sokan onnan tájékozódnak, a tendencia nálunk is efelé tart.
Kiemelt kép: Lábas Viki (Fotó: Hegyi Júlia Lily / Facebook)
