Végy három, egyenként legalább ötméteres gerendát. Így kezdődhetne a tavaly óta hungarikummá vált székely kapu készítésének leírása, de a régi mesterek ott kezdték a munkát, hogy maguk mentek ki az erdőbe, és választották ki a kapunak ideális, többnyire tölgyfát. Egyes helyeken fenyőfát használtak, máshol vegyesen, mert a felső részekre jobbnak látták a könnyebb fenyőt beépíteni.

„Kerítések háta, tolvajok járása, becsületes ember a kaput használja” – ez a felirat egy zetelaki kapun olvasható, de míg a folyamat odáig jut, hogy a járókelők elolvassák a házigazda üzenetét a szemöldökfán, hónapokig tartó munka következik. Ami a három oszlop (zábénak nevezték őket) kiszabásával és legyalulásával indult. A kapukészítés módja vidékenként valamennyire eltért, így egyes leírásokban olyat is találni, hogy az oszlopok földbe kerülő részét trágyalébe áztatták, mert az megvédte a rothadástól.

A három oszlop két kapurészt különít el: a nagy kaput és a kis kaput, utóbbit nevezik gyalogkapunak is. Székely kapunak nevezzük azt is, ahol csak kis kapu van, amennyiben hasonló ácsszerkezeti megoldásokkal készült. A nagy kapu mérete a megrakott szénásszekér méretéhez igazodott. Ahol módos gazda élt, nagy, magasra rakható szekérrel, ott a kapu is szélesebb volt és felfelé ágaskodott. Szegényebb gazdáknak kisebb szekérre és kisebb kapura telt. 

A három oszlopot egy gerenda, a szemöldökfa vagy kontyfa kötötte össze, erre gyakran galambdúc is került, és egy idő után, hogy az építményt esőtől, hótól megvédjék, zsindely is. Az oszlopokat és a gerendát csapolással erősítették össze, a székely kapu ugyanis a fán kívül más anyagot nem tartalmazott, még a zárja is fából készült. Ám a magas építmény így még nem volt elég stabil, ezért erősítésként és az elmozdulást megakadályozandó könyökkötésekkel erősítették meg a sarkoknál. Ezeket a kötéseket véséssel erősítették az oszlopokhoz. 

A díszítés hosszadalmas munkái is még vízszintesen, vagyis a felállítás előtt történtek, és a lehető legváltozatosabb módon. Mást faragtak a kapukra Udvarhelyszéken, mást Gyergyóban vagy Csíkban. És a kapuállító család is ki akarta fejezni a maga üzenetét vele.

A kapuk alsó része gyakran az alvilágot ábrázolta, a felülre kerülő indák, virágok a felsőbb régiók szépségét idézik. Udvarhelyszéken többnyire két inda kanyarodik az oszlopokon, Háromszéken csak egy. Alcsíkban a lóherefüzéres faragványok is gyakoriak. Mindenhol feltűnnek a legfontosabb motívumok: a rózsa, a tulipán, a levelek, a napkorong, a csiga. A millenniumi ünnepségek után több székely kapura ráfaragták a magyar címert is.

A faragott mintákat vésővel és faragókéssel készítették, és bizonyos vidékeken festékeket is használtak. A kiskapu feletti zárt részt, az úgynevezett kaputükröt különösen kidíszítették – volt, ahol csak azt – gyakran oda került a Nap és a Hold képe. A felirat mindig a kontyfán volt olvasható, néha egészen hosszan kanyargott a szöveg. Például: „Útban lévő testvér, ha igaz ügyben jársz, e kapun belül mindig otthont találsz, de ha a szándékod rossz s hamisság vezet, ne kívánd, hogy abban nyújtsunk segédkezet.” Kápolnásfalun olvasható ez a felirat, az ácsmester jó ideig elbabrálhatott vele.

A kapu felállítása volt az utolsó fázis, ahhoz egy tucatnyian érkeztek segíteni. A gödrökbe, melyekbe az oszlopok kerültek, köveket és földet hordtak, majd alaposan ledöngölték. Ezután helyezték be a kapuszárnyakat, és kezdődhetett a ki-be járás.

Jó tudni, hogy ilyen kapukat a középkorban Európa több vidékén használtak, aztán lassan mindenhonnan eltűnt, kivéve Erdélyt. Ezért nevezik ezt a kaput a 19. század óta székely kapunak. Az is tény, hogy sehol sem díszítették ennyire gazdagon, mint Székelyföldön. Már a 19. századi utazók rácsodálkoztak az erdélyi kapukra, legrészletesebben mégis Orbán Balázs foglalkozott velük. Szép és méltó, hogy éppen az ő sírjához vezető út kanyarog szépséges régi székely kapuk alatt, amelyek száma folyamatosan gyarapszik Szejkefürdőn.