Szöveg: Bencsik Gábor
Fotó: Földházi Árpád
Négy templom az ország nyugati határszélén: három az Őrség dombjai között, egy annak éppen a déli határán. Mind más, a lélekkel telítettség mégis összeköti őket.
Fából a kék égbolt
Citromlepke röpköd a szentgyörgyvölgyi református templom kertjének egyetlen szál piros rózsája körül. Biztosan nektárt keres, mégsem száll le a virágra, talán már üres a szép kehely, a tartalmát elhordták a méhek. Sárgarigó trillája aranylik bele a délelőtt apró zajokkal átszőtt csendjébe. Ez a megállított idő pillanata, kis darab az örökkévalóságból.
Meddig él egy lepke? Egy hétig, egy hónapig, egy évig? Emberi mértékkel mindenképpen nagyon rövid ideig. Ez a kis rovar itt előttem talán áttelel, talán megéri a jövő tavaszt, de sokkal valószínűbb, hogy nem éri meg. Ha így lesz is, kikelnek más citromlepkék, nőnek más rózsák az előttem most viruló, de nemsokára elhervadó helyébe. Nem a most, nem ez az egy lepke, nem ez az egy szál rózsa és egy sárgarigó, hanem az utódaikban szakadatlanul újjászületők töltik meg élettel a világunkat, ami éppen ettől az élettől olyan szép, hiszen élet nélkül nem volna más, csak a csupasz kövek.
El kell jönni ide, Szentgyörgyvölgyre, hogy az ember megértsen valamit. Mintha a mostani korszellem túl nagy jelentőséget tulajdonítana a jelennek. Úgy élünk, úgy gondolkodunk, mintha csak jelen volna, minden figyelem arra irányul, mintha a múlt és a jövő is csupán annak volnának valamiféle függelékei. Itt újra megnyílnak az idő távlatai. Bepillanthatok a múlt bő két évszázadnyi mélységébe, amikor Szentgyörgyvölgy község református lakói, élve II. József türelmi rendeletével, a maguk költségén kőtemplomot emeltek.
Tornya akkor még nem volt, de meglett az is öt évvel később. A berendezés apránként készült el, ahogy a gyülekezet erejéből futotta. Helybéli mesterek, tisztes iparosok készítették a kórust, a padokat, többnek a nevét megőrizte az emlékezet. Köztük Patkó András nyugalmazott iskolamesterét, aki 1829-ben, hetvennégy évesen bárányfelhős kék égboltot festett a templom mennyezetének nyolcvannyolc fakazettájára.
Magam vagyok a templomban, mindkét ajtaja nyitva, az utca felé és a toronyalja kapuján át is a kertre látni. Ezt a templomot csak a csönd és a lélek őrzi, bárki bejöhet. Állok az úrasztala előtt, háromoldalt a padok és a karzat, a fejem fölött a festett égbolt. Jártam már égbe törő katedrálisokban, ez az istenháza mással ragad meg: az örök otthonlét érzésével. Ebben a templomban, ebben a kertben jó megélni a jelenlétet.
Középkori napfényjáték
Valamikor régen, Anjou Lajos királyunk, azután Mária királynőnk és Zsigmond királyunk idejében élt egy templomfestő, aki Aquila Jánosnak nevezte magát, bár ez inkább a mesterségére vonatkozhatott, János evangélistára való utalással. Ez a festő az ország nyugati végein négy templomot gyönyörű freskókkal díszített – legalábbis ennyiről van tudomásunk. A magyarországi művészettörténet e kincsei közül talán a legszebbek Veleméren, a kifestése idején is már évszázados múltú Szentháromság-templomban láthatók.
Így hát érthető, hogy országos nevezetesség a veleméri templom, parkolója is van, pihenőpadok a fák alatt, ismertetőtáblák, jegyszedő néni. A múlttal való találkozás megilletődöttségét kissé felülírja a turisták hangos beszélgetése, az autóajtók csapódásának zaja. Pedig kevés hely van az országban, ahol ilyen valóságosan találkozhatnánk hét-nyolc évszázad magyar történelmével. Hiszen ez itt egy darab épségben fönnmaradt középkori Magyarország. Amikor a falakat emelték, még az Árpád-ház uralkodott. Micsoda távlata van ennek a kis épületnek! Kicsinységében is katedrálisokkal vetekszik.
A falakat borító halvány képekről tudható, hogy eredetileg élénk színekkel ragyogtak, megjelenítve a Biblia történeteit. A bibliai jelenetek között ott volt a helye a magyar középkor leginkább tisztelt szentje, László király történetének is. Ma is meglévő, életnagyságúnál magasabb alakja igazából nem őt, hanem a kortárs Anjou Lajos királyt idézi, öntudatlanul is az ő szemébe nézek.
Nem a fennmaradt freskósorozat a templom egyetlen csodája. A keskeny ablakok elhelyezésében a napfénnyel való játék olyan bonyolult rendszere rejlik, amit az ember alig akar elhinni, hogy tudatos tervezés eredménye. Az bizonyos, hogy Aquila a napfordulók fényviszonyait belekalkulálta a kompozícióba, de a hozzáértők ennél sokkal többet valószínűsítenek. A látogató legjobban teszi, ha a déli verőfényben érkezik, és ha ideje van, kissé követi a nap járását, a fény haladását a képeken. A hozzáértők szerint egész teológiai programot követ a fény és árnyék útja a falakon.
Ez a 13. századi templom, benne a 14. századi freskókkal többször is a teljes elhagyatottság állapotába jutott, a teteje beroskadt, freskói nagyobb része elpusztult. Kész csoda az is, hogy ennyi megmaradt, és most már meg is marad, amíg lesznek magyarok, akik megcsodálják.
Magyarnak megtartani
A magyar faluképnek otthonosan ismerős eleme a legtöbbször sárgára festett barokk templom, amelynek tornya már messziről eligazítja az utazót, hogy hol keresse a községházát, kocsmát, buszmegállót, szóval a település közepét. A nagyon régi templomokkal ez sokszor nem így van. Ám ilyen esetekben nem a templom költözött el, hogyan is tehette volna, hanem a falu fogyott el körülötte vagy települt arrébb. Így történt ez Veleméren, ahol a falu a templomától északabbra húzódott, és így volt az ország egyik legkisebb városában, az ezerkétszáz lelkes Őriszentpéteren is, amelynek híres, Árpád-kori temploma bő két kilométerre került a település mai központjától.
A stílusjegyek és a források alapján úgy tűnik, ez a templom, legalábbis a főhajója a velemérinél is régebbi, a Jeruzsáleminek is mondott II. András királyunk uralkodása idején, 1230 körül emelték Szent Péter tiszteletére. Tanúja volt tehát az ország virágzásának, a tatárjárásnak, az újjáépítésnek, Magyarország ragyogó középkorának és mindannak, ami azóta történt. Valaha ezt is kívül-belül színes freskók díszítették, de néhány halvány részletet leszámítva nem maradt belőlük semmi.
A belépéshez itt is jegyet kell venni, a fiatalember, aki adja, kedvesen felhívja a figyelmet a környék többi nevezetességére. Ahhoz, hogy a látogató a turistaérzéstől kissé eltávolodjék, be kell ülni a padba, a szemet behunyni, hogy legalább halványan, mint egy elmosódó régi freskó, megtapasztalja az időnek azt a mélységét, amelyet ezek a nyolcszáz éves falak magukba foglalnak.
Mély várárok övezi a templomot, hiszen a hódoltság idején egy kis erősség, castellum központjaként szolgált. Sikeresen tette, és ha a törökök olykor megsarcolták is, elfoglalni nem tudták. Ez is oka annak, hogy megmaradt, ahogy a legszebb középkori emlékeink a térképen mind körberajzolják a valamikori hódoltságot. Magukért küzdöttek az egykori védők, mégis tisztelet ébred irántuk a kései utódban, hogy ezt a darab földet megtartották magyarnak.
Porából megéledett
Ahhoz szokva van az országjáró, hogy félreeső helyeken megejtő szépségű kis templomokat, kápolnákat talál. Arra azonban aligha számít, ami a Rönök község fölötti erdők között, egy széles tisztáson várja. A felsőrönöki hatalmas Szent Imre-templom akármelyik nagyváros plébániatemplomának is tökéletesen megfelelne. Minden elemében ahhoz a környezethez illeszkedik, itt úgy hat, mintha valami varázslat repítette volna ide, az alpokaljai erdők közé.
Pedig nem varázslat tette, hanem a történelem, méghozzá a 20. századi. Egészen a 19. század végéig itt is Árpád-kori templom szolgálta a település lakóit. Egy vihar azonban 1898-ban megbontotta a tetőt, a hatóság életveszélyesnek nyilvánította és bezáratta az épületet. Ma már biztosan megmentenék a műemléket, akkor más döntés született, lebontották, hogy a helyére újat emeljenek.
A ma néptelen vidéken nem érti az ember, egyáltalán minek kellett ide új plébániatemplom, pedig a magyarázat egyszerű. Úgynevezett szórványtelepülés vette körül, egymástól távol eső házak laza hálózatában laktak a zömmel erdőművelésből élő emberek. Nekik készült el 1904-re a ma is álló templom. Aztán jött Trianon, és a főbejárattól húsz lépésre országhatárt vont a nagypolitika, kettévágva a hívek gyülekezetét is.
Még ezt is túl lehetett volna élni, de jött a kommunista uralom, legördült a vasfüggöny, a templom gyakorlatilag megközelíthetetlenné vált még a magyarországiak számára is. Az utolsó plébános 1951-ben meghalt, a templomot bezárták. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, jöttek a viharok és a fosztogatók, a plébánia épületét az utolsó tégláig széthordták, a templom teteje beszakadt. Mire a határőrizet szigora enyhült, már csak egy hatalmas, megroppantságában is lenyűgöző rom fogadta az idetévedőket.
A segítség először a határ ausztriai oldaláról érkezett: a közeli településeken 1988-ban mozgalom indult a Szent Imre-templom megmentésére. A mozgalomhoz a szombathelyi püspökség is csatlakozott, végül a két ország kormánya vette kezébe az ügyet. A teljesen megújult templomot 1992 szeptemberében szentelték újra, azóta szolgálja a híveket a határ magyarországi és ausztriai oldaláról egyformán.
Ez a határnélküliség talán a legszebb az egész történetben, amely az Árpád-házi királyok idején kezdődött, és talán a messzi jövőben is tart még. Az utazó megáll a poraiból többször föltámadott templom előtt, egyik lába Ausztria földjén, a másik Magyarországén, és senki és semmi meg nem akadályozza, hogy itt időzzék, nézze a határvonalakkal mit sem törődő lepkék kerengését a napsütésben, aztán belépjen a színes ablakokkal megvilágított, hűvös templomhajóba, beüljön a padba, és magában mindezért hálaképpen elmondjon egy Miatyánkot. Hiszen az Isten házában van.
Noha a busójárás 2012 óta hungarikum, ami akkor és ott Mohácson történik, annyira kívül esik a hétköznapok valóságán, hogy abban, akinek szerepel a bakancslistáján, hogy egyszer élőben lássa a menetet, jogosan vetődhetnek fel kérdések. Ezeket igyekszünk megválaszolni.
Ha elvész a híd, elvész Erdély is – mondta Piskinél Bem József. A hadvezér egyik legnagyobb ismerőjét, a lengyel–magyar barátság letéteményesét pedig így jellemezik kollégái: Kovács István a Budapestet Krakkóval összekötő híd neve. A költő-író-történésszel beszélgettünk.
A zeneszerzőként, előadóként és íróként ismert Kollár-Klemencz László és fotós felesége Révai Sára erdei közösségi és kulturális teret alakított ki a pilisi Dömör-kapunál.
Beton atya, a hit szilárd bástyája az üldöztetések ellenére sosem fáradt bele soha az újrakezdésbe, cselekvésbe és a közösségszervezésbe.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
