Néha tényleg jobb volt, ami régen volt. Szebb és eredetibb, élettel telibb, stílusosabb, lüktetőbb, mint napjainkban. Ezt érzem, amikor Óbudán, a mai Kossuth Lajos üdülőparton vagy a délebbre húzódó Római parton sétálok. A Fortepan meg a Római parti csónakházak anno néven futó, izgalmas történeteket bemutató Facebook-oldal bejegyzéseit és fényképeit böngészve egy olyan világba pillanthatunk be, amelynek emberarcúsága és természetközelisége már a múlté, de azért vágyakozni lehet utána.
Ötven évig tilos volt a strandolás
Az utóbbi időben a Római-partot főleg az árvízi védekezés és a mobilgát ügye kapcsán emlegették. A terület a múlt század elején, majd a második világháború utáni évtizedekben a főváros egyik legfelkapottabb helye volt, persze főleg a nyári strand- és evezős idényben. 2021 nyarán, közel fél évszázad elteltével lett ismét szabad a strandolás ezen a kavicsos partszakaszon. Mindenképpen örömteli, hogy a lehetőség újra megvan egy fővárosi dunai fürdőzésre a pihenés, fröccsözés, bisztrózás mellett. Még akkor is, ha a part menti hangulatos sörkertek, kisvendéglők és csárdák helyén többségében stílus nélküli, műanyag székes, összecsukható sörpados vendéglátóhelyek és gyorsbüfék sorakoznak. Tisztelet a kivételnek.
Száz éve szinte kizárólag hangulatos és egyedi csárdák, kifőzdék működtek itt. Északról dél felé haladva a ma már Csillaghegyként ismert Kissing-üdülőtelepen ezeket a neveket olvashatták a cégéreken: Haraplak, Bivalyos, Kumibri, Napbácsi, Napnéni, Duna, Tüzes, Csuka.
Békásmegyer déli részén, az egykori Kissing-pusztán a 19. század végén jött létre az üdülőtelep, amelyet 1910-ben neveztek el Csillaghegynek. A szóban forgó puszta a 16. században a törökök rombolása nyomán elnéptelenedett középkori faluról, Kissingről kapta a nevét. Egyháza, a Pusztatemplom megmaradt falait az egykoron Benárd-villának hívott nyaralóba építették be. Az épület névadója Benárd Ágost keresztényszocialista politikus, a trianoni békeszerződés egyik aláírója volt, aki 1930 körül vette meg a telket a templom romjaival együtt. Érdekes adalék, hogy egy elmélet szerint nem is istenháza volt itt korábban, hanem egy esztergomi érsek vára és annak tornya.
A különös történetű épülettől délre, nagyjából a mai Megyeri csárdával szemben, a Szentendrei-sziget csúcsától nem messze, a napjainkban Kossuth Lajos üdülőpartnak nevezett szakaszon, a Piroska utcától északra nyitotta meg második vendéglátóhelyét Kumibri bácsi. Nemrég jelent meg az Óbuda és a kerület régi képeken nevű Facebook-csoportban egy bejegyzés, ami erről a múlt század elején élt, furcsa nevű emberről szól.
A kolbászos lecsó mint végzet
A Magyarország című lap 1930. július 18-ai számában olvasható az alábbi hír a korszak egyik legkülöncebb dunai emberének haláláról. Még halálában sem hazudtolta meg magát, hiszen ahogyan az élete, úgy az elmúlása sem volt mindennapi. Ezt írja a lap: „Meghalt Kumibri »kapitén«. Aki csak a Dunán jár, mindenki ismerte Kumibri urat. A furcsa nevezetű ember neve a Komm ich überből [átjövök] származott, ő volt ugyanis a vadevezős »kapitén«, aki a megyeri kutak-szigetének partján tanyázott és bonyolította le a forgalmat a sziget és a megyeri csárda között csónakjával. Ő volt az első vadevezős. Penziót is nyitott a megyeri csárdával szemben, primitív kis helyet, vizibüffét csinált, ahol a dunánjárók mindenhez hozzájuthattak. A 63 éves ember, akinek Wagner Frigyes volt a valóságos neve és a foglalkozása a kőnyomdászság, pár nappal ezelőtt kolbászos lecsót evett és megbetegedett. A lecsóban úgylátszik, romlott volt a kolbász, mert Kumibri a lecsótól kiszenvedett.”
Kumibri úr (a fotón tölcsérrel a kezében) fővárosi ismertségét és népszerűségét jól mutatja, hogy haláláról a Magyarország mellett a Friss Ujság, Az Est és a Pesti Napló is beszámolt. Az utóbbi lapban megjelent, izgalmas cikk szerint Kumibri 1895 körül kezdte járni a folyót, akkor még egyszerű kirándulóként. Majd jöttek nyomdásztársai is, akik a Duna-parton állva kiáltották át a titkos jelszót: „Kumibri!” Gyere át értünk csónakkal – nagyjából ez volt az üzenet értelme. És Kumibri bácsi ment is azonnal, de csak az ismerősökért. Ha idegenek kiabáltak a túlsó parton, őket nem értette meg. Ők hoppon maradtak. Az évek múlásával aztán Wagner rájött, hogy üzletnek sem rossz „kumibrinek” lenni.
„»Szanatórium«-ot rendezett be vendégszobával – tudósít a Pesti Napló –, néhány zsákkal, pár pohárral, sok ennivalóval, csónakkal, mindenféle jóval és telefónnal! Sajátmagát kapitánynak nevezte ki, vagy – ahogy ő mondta – »kapitén«-nak és a nyomdából – ahol már müvezető lett – minden délután a Dunára sietett és felevezett az ő kis birodalmához. Vasárnap reggel kezdődött aztán az igazi élet! Már reggel 7 órakor megjelent csónakjával a tulsó parton és felhangzott a kapiténi kiáltás: – Tessék beszállni! Megyeri csárda, Rákospalota, Újpest, Kumibri bácsi felé! 11-ig szállította így a vendégeket, majd délután 5 órától késő estig vissza. – Hol van a penc? – kérdezte az ismerős vendégtől és ha annak valami különös kívánsága volt, csak a telefónhoz lépett. – Halló! Hír Kumibrrri kapitén! Wer spricht? Küldjön nekemnek egy láda sampányt! Hogy a telefonüzenet nem jutott el a rendeltetési helyére, az nem volt baj. Hiszen nem is juthatott el: nem volt vezetéke.”
Tréfatelefonjával akár Indiát is fel lehetett hívni, ha valaki esetleg banánra áhítozott volna: „Hier Kumibrrri kapitén! Wer spricht dort? Első India vagy hátsó? Szi pürgermeiszter, küldjön nekem egy tucat banánt. Zofort. Ne legyen drága…” – írja róla Az Est. Volt egy gramofontölcsére, azzal a túlparton álló emberekkel kommunikált, és arra is alkalmas volt, hogy a csirkéit vacsorára hívja.
A kapitén utálta a vizet
Bármennyire meglepő, de a vadevezősök királya, a Szentendrei-sziget törzsfőnöke ki nem állhatta a vizet. „Mosakodtál ma? – kérdezték barátai. – Nem! – válaszolta egyszer gyanútlanul. Zsupsz! bedobták a Dunába. Nehezen tudott csak kikecmeregni, mert – úszni sem tudott. Nem szeretett még fürdeni sem. De a csónakokat imádta. Régi, ütött-kopott bárkákat vásárolt össze, kijavította őket és egy egész hajóparkot szervezett magának. Négy évvel ezelőtt egy viharos délután hét felfordult csónak 21 utasát mentette ki a Dunából, s a BEC kettétörött nyolcasának evezőseit” – olvashatjuk a Pesti Napló cikkében.
Ilyen volt ő, a kapitén, jószívű és életszerető. Telephelye azért került át a Római-partra, mert területrendezés miatt el kellett hagynia szeretett szigetét. Az itteni Duna-szakaszon a folyó lassabb áramlása miatt egy gázló alakult ki, komp létesült a két parton persze jó vendéglővel: a már említett Sas, avagy Megyeri csárdával, illetve az 1798 óta működő óbudai Bivalyos csárdával, ami az egykori marhaátkelőhelyről kapta a nevét.
Ennek a helynek a közelében állt Kumibri „szanatóriuma” és penszionnak nevezett fekete kalyibája, a sportcentrumként is működő, hajóbérlési lehetőséget és fodrászszolgáltatást is nyújtó, verandás vendéglátóegység, amit leginkább ínycsiklandó sült halaiért és húsaiért keresett fel a műértő közönség. Az Est beszámolója szerint Kumibrinél mindent lehetett kapni: amerikai mogyorót, kemény tojást, kenyeret, hagymát, csokoládét, nyáriszalámit, savanyúcukrot, cipőpertlit, szalonnát, gyújtót, kolbászt, limonádét és sajtot.
Színvonalában nem vetekedhetett az olyan római-parti csúcshelyekkel, mint a Római Fürdő tóvendéglő, a Lieb étterem vagy a Bürgermeister kerthelyiség, de Kumibri bácsi megkapó személyisége, tréfálkozós természete kárpótolt az esetleges hiányérzetért. Mert a kurta fürdőnadrágos, csokoládébarna bőrű, mindig mosolygó kapiténből tényleg csak egy volt. Ott lapátol most is valahol a nagy víz túlsó partja felé igyekezve.
Megjelent a Délibáb című lapban, 1930-ban
