A következő levél egy 1220 környékén az oxfordi egyetemen tanuló diáktól származik: „Bizonyára tudja méltóságod, hogy a legnagyobb buzgalommal tanulok Oxfordban, de a pénzhiány sok akadályt gördít előrehaladásom útjába. Már két hónap eltelt azóta, hogy elfogyott a pénzem, amit küldött. A lakás ugyanis drága és rengeteg kiadással jár; vendégeket kell hívni, meg kell vásárolni a szükséges dolgokat, és sok minden egyéb, amit most nem tudok felsorolni. Ezért alázattal esedezem atyai jóságához, hogy az isteni jóságot szem előtt tartva segítsen rajtam, hogy befejezhessem, amit sikeresen megkezdtem. Ne feledje, hogy Ceres és Bacus nélkül béna Apollo. Ezért hát tegye lehetővé, hogy amit közbenjárására sikeresen megkezdtem, be is végezhessem. Vale.”
A szöveg tanúsága szerint a középkori egyetemek hallgatói is küzdöttek anyagi és lakhatási gondokkal, pedig jellemzően az egyházi személyek soraiból, valamint a társadalom előkelőbb rétegeiből kerültek ki. Persze szegényebb diákokról is tudunk, tehát az alacsonyabb társadalmi státusz nem volt kizáró ok. Mindenesetre a felsőfokú tudás nem volt széles rétegek számára hozzáférhető. Az egyetem egyszerre jelentette a tanulás helyét, valamint egy testületi szervezetet – az universitast –, amely biztosította a tanulás működését és autonómiáját. Az universitas kiváltságokkal, jogokkal és monopóliumokkal is rendelkezett, többek között ítélkezhetett saját polgárai felett. Az egyetem fakultásokból állt, legfeljebb ötből. Az artes, a hét szabad művészet jelentette a képzés alapját. Ezen belül beszélhetünk a triviumról: grammatika (latin nyelvtan, írás és olvasás), retorika és dialektika (filozófia és logika); valamint a quadriviumról: asztronómia, aritmetika, geometria és zene (egyházi zene). Az egyéb fakultások speciális képzést nyújtottak, a jogi fakultáson például a kánon-, illetve a római joggal ismerkedhettek meg a hallgatók, az orvosi kar a görög és arab hagyományokból kiindulva oktatta a gyógyítás elméletét, a teológiai fakultás pedig a teológiai-filozófiai tudást igyekezett továbbörökíteni. Az egyetemek pontos bemutatása és definiálása nem egyszerű feladat, hiszen korszaktól és területtől függően eltérő gyakorlatokkal találkozhatunk. Eleinte csak az uralkodó, valamint a pápa adhatott engedélyt egyetem alapítására, de a helyzet bonyolódott, amint hercegek, főurak és főpapok számára is megnyílt ez a lehetőség. Hogy mégis betekintést nyerhessünk az egyetemek hétköznapi működésébe, érdemes a jogokat és kiváltságokat biztosító, valamint a működést és felépítést szabályozó statútumokkal megismerkedni.
„Senki se adjon elő Párizsban a tudományokról életének huszonegyedik éve előtt, és legalább hat évet hallgassa tudományát, mielőtt előadni kezdene, és vállalja, hogy legalább két évig fog előadni, hacsak elfogadható egyéb ok ebben meg nem akadályozza, melyet nyilvánosan az ügyet vizsgáló bírák előtt kell igazolnia; erkölcsi feddhetetlenek legyenek, és mindazokat, akik elő akarnak adni, olyan módon vessék alá vizsgának, ahogyan az rögzítve van a Párizs érseke által kiadott iratban, amely azt a megegyezést tartalmazza, amely a kancellár és a diákok között jött létre, s melyet megerősített és támogatott a pápa őszentségének megbízottja.” Robert de Courçon pápai követ 1215-ös statútuma egy kiváló példa arra, hogyan szabályozták a párizsi egyetem rendjét, beleértve azt is, milyen feltételekkel válhatott valaki oktatóvá. A statútumban megnyilvánul az egyetem önkormányzatisága is, amikor a kancellár és a diákok közötti megegyezésre hivatkozik a követ. Emellett a tananyag összetételéből is ízelítőt kaphatunk: „Olvassák az intézményben rendszeresen s ne csak alkalmanként Arisztotelész könyveit az új és a régi logikáról. Olvassák rendszeresen Priscianus két művét, de legalábbis az egyiket. Ünnepnapokon csakis filozófiát és szónoklatról szóló könyveket, a quadrivium tárgyait, etikát, és ha úgy kívánják, a Topika negyedik könyvét. Ne olvassák azonban Arisztotelész metafizikáról és természetfilozófiáról szóló könyveit, sem az ezekről szóló összefoglalásokat, sem pedig a Dinantból származó Dávid, Amaricus eretnek vagy a hispániai Mauritius tanításait.”
A statútum rendelkezései között olyat is találunk, amely az egyetemi ifjúság életmódjába enged betekintést. „A professzorok beiktatása vagy gyűlése, illetve az idősebb vagy fiatalabb diákok nyilvános disputáinak idején ne tartsanak mulatságokat. Meghívhatják magukhoz barátaikat, de csak keveset. A szokásos ruha- és egyéb adományok legyenek még gyakoribbak, különösen a szegényeknek.” Az egyetemek társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül fogadtak diákokat. Az idézett szövegben is találkozhatunk a szegény tanulókról való gondoskodással. Ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy az érintett diák szociális értelemben szegény volt, pusztán azt, hogy az egyetemi tanulmányok finanszírozása gondot okozott számára. Az utazás, a lakhatás, az élelem költségei, az előadótermek bérlete, a könyvek, a vizsgadíjak mind jelentős kiadásnak számítottak. Ezek közül a szállás volt a legdrágább, mind a diákok, mind a tanárok számára. Ha nem tartoztak valamelyik rendhez, akkor a helyi polgároktól kellett bérelniük lakást. Ez sokak számára jelentett súlyos anyagi terhet, legalábbis erre utal, hogy az egyetemi testületek próbálták elérni az árak mérséklését. A probléma megoldására a 13. században kollégiumokat hoztak létre. Ezek kezdetben pusztán karitatív jelleggel alakultak, tehetős egyházi és világi személyek ajánlották fel házukat, esetleg bizonyos jövedelmet, amely révén szükséget szenvedő diákok lakhatását, ellátását biztosították.
Az első egyetemek Észak-Itáliában, Franciaországban és Angliában jöttek létre. Közép-Európában egészen a 14. századig nem alapítottak felsőoktatási intézményt, így az e területekről származó diákoknak nagy távolságot kellett megtenniük a tanulmányaik érdekében. Bizonyos egyetemeken az egyes országokból származó diákok „nemzetekbe” (natio) tömörültek, amelyek védelmi szervezetként működtek, így tudták a leghatékonyabban segíteni egymást az azonos helyről érkezők. Mivel az egyes területekről nem azonos számban érkeztek diákok, a földrajzi szempontokat sokszor felülírták. Párizsban például a francia „nemzetben” kaptak helyet az Île-de-France régió, a délfrancia vidékek, Itália és Hispánia szülöttei, a normann és a pikárdiai tanulók viszont külön-külön natiónak számítottak, az angolok között pedig megtaláljuk a németeket és a közép-európaiakat is.
A magyarnak vélt diákok származását sok esetben nehéz megállapítani, legtöbbször csak magyarországiként említik őket az egyetemi dokumentumok, de ez nem jelentette feltétlenül, hogy valóban a Magyar Királyság területéről érkeztek. Tudunk olyan esetről, amikor egy külföldre elszármazott, már asszimilálódott nemesi família a nevében még őrizte magyarországi gyökereit, így az egyetemen is magyarországiként jegyezték be a család leszármazottját. Ami a magyar hallgatók társadalmi hovatartozását illeti, eleinte csak az egyházi személyek, a vagyonosabb nemesi családok, a bárói nemzetségek, valamint a királyi család tagjai engedhették meg maguknak az egyetemen tanulást. A főurak gyakran a familiárisaikat is beíratták, hogy szolgálhassanak nekik. A helyzet később, a 14. században kezdett változni, amikor a polgárság soraiból is egyre több hallgató került az egyetemekre.
A párizsi egyetemre jellemzően egyházi személyek mentek, hiszen a teológiai fakultásáról volt híres az intézmény. Itt tanult például Lukács esztergomi érsek, aki a 12. század folyamán még a magyar uralkodóval is szembeszegült. Nem volt hajlandó megkoronázni II. László ellenkirályt, illetve III. Bélát sem, pedig utóbbi esetében a pápa is felszólította erre. Elvin későbbi váradi püspököt már éppen III. Béla király küldte Párizsba, hogy zenét tanuljon. Gyakori jelenségnek számított, hogy több nyugat-európai egyetemet is megjártak a diákok. Szigeti István későbbi kalocsai érsek például két francia egyetemen tanult, a párizsin és a toulouse-in. Gosztonyi János váci, győri, majd erdélyi püspök pedig a párizsi intézmény kancelláriáján töltött be több alkalommal magas tisztséget. Emellett a kor irodalmi életének meghatározó alakja volt, többek között Jodocus Clichtoveus teológusnak, az egyetem egyik legjelentősebb oktatójának munkáját segítette, zsoltárokat is gyűjtött neki. Az anyagi támogatásának hatására Clichtoveus írt egy művet a helyes kormányzásról II. Lajos királynak ajánlva. Fontos kiemelni, hogy magyar származású rektora is volt a párizsi egyetemnek, Michael Bereck (vélhetően Beregi Mihály) személyében. Vele állt folyamatosan konfliktusban egy bizonyos Szlavóniai Pál, aki magát egyébként hungarusnak tartotta. Az egyik vitájuk miatt börtönbe is került.
Persze nemcsak egyházi személyek mentek francia földre tanulni, a magyar politika szereplői is megfordultak a késő középkori Párizsban. Közülük az egyik legismertebb Makrai Benedek királyi tanácsos volt, aki Luxemburgi Zsigmond király érdekében bejárta egész Európát.
A magyar diákok nyugat-európai egyetemekre vándorlása akkor kezdett lassulni, amikor Közép-Európában sorra alakultak a felsőoktatási intézmények, többek között Bécsben, Krakkóban és Prágában, illetve magyar egyetem is létrejött Pécsett, bár kérészéletűnek bizonyult. Az intézmény rövid történetéről nem rendelkezünk sok forrással. Feltehetően a királyi diplomáciát titkos kancellárként és kápolnaispánként irányító, pfalzi származású Koppenbachi Vilmos pécsi püspök részéről merült fel az igény a képzett egyházjogászok iránt. Látta, hogy milyen előnyökkel jár, ha az ország rendelkezik felsőoktatási intézménnyel. Nagy Lajos király hozzájárulása természetesen kellett az alapításhoz, de ez pusztán formalitásnak tekinthető. Vilmos püspök alapításban betöltött vezető szerepét bizonyítja a székhely kiválasztása, valamint a professzorok jövedelmének biztosításában vállalt szerepe is. A pécsi intézmény a padovai egyetem felépítését vette mintául, a mindenkori püspök állt az élén kancellárként. Sajnos a főpap halála után az egyetem hanyatlásnak indult, és az 1390-es években megszűnt működni.
Nyitóképen: Oktatás a párizsi egyetemen egy 14. századi krónikában. Forrás: Wikipédia
