„László király halála után huszonheted napra koronázták meg Andrást, május huszonkilencedikén, pünkösd napján. Felesége, Gertrúd úrnő Németországból való volt, ettől nemzette Bélát, Kálmánt, Andrást és Szent Erzsébetet. De jaj! Kétségkívül az emberi nem ellenségének ösztönzésére, a nevezett úrasszony a nagyságos férfiú, Bánk bán feleségét erőszakkal átadta valamelyik jövevény öccsének, hogy megbecstelenítse. Ez okból a Bor nemzetségből eredett Bánk bán kardjával keservesen kiontotta a királyné vérét, súlyos sebet ejtett rajta, és az Úr 1212-ik évében megölte.”
Képes krónika, 1360 körül
Amint a sorozatunk előző két, Imre királyról és III. Lászlóról szóló részéből is kiderül, a nyughatatlan András herceget, a nagy III. Béla fiát végül nem a saját akarata, hanem a törvényes király, a gyermek László gyors halála juttatta a magyar trónra. Az ország szempontjából mindenképpen szerencsés volt ez a fordulat, hiszen ha László életben marad, aligha lehetett volna elkerülni a polgárháborút. Ráadásul Andrásnak a korban kivételesen hosszú, három évtizedes uralkodás jutott, márpedig az ilyen stabilitás mindig előnyére vált az országnak.
Sorozatunk előző része:
A bajor Andechs-házból származó Gertrúd meráni hercegnővel még Imre életében, a déli országrész hercegeként kötött házasságot. Merániának a középkorban egy nem egyértelműen körülhatárolt területet neveztek az Adria északkeleti partvidékén, Isztriától Dalmáciáig, de a meráni herceg ténylegesen többnyire csak Isztriát birtokolta. Bár Gertrúd apja viszonylag kis terület felett uralkodott, a család Európa leghatalmasabbjai közé tartozott. Gertrúd egyik testvére az utóbb szentté avatott Hedvig sziléziai fejedelemnő volt, Ágnes nővére a francia király felesége, Andrással közös gyermekeik közül pedig Anna Mária bolgár cárné lett, Béla magyar, Kálmán halicsi király, Erzsébet pedig a magyarság egyik legjelentősebb szentje.
Uralkodóként II. András szakított apja, III. Béla gyakorlatával, és megkezdte a királyi birtokok tömeges elajándékozását. A történetírás ezt a legutóbbi időkig egyfajta könnyelműségként írta le, manapság azonban mindennek a modernizáló, decentralizáló aspektusát is hangsúlyozza.
A III. Béla idején fennálló modell, amelyben az állam szinte minden funkciója a királyi udvarban központosult, a 13. században már sok tekintetben archaikusnak volt mondható, amely csak lassan tudott alkalmazkodni a változó világ kihívásaira.
András szétosztotta a királyi birtokok jelentős részét, decentralizálta az államot, és a kincstári jövedelemben megnövelte az adók szerepét. Ehhez meg kellett szerveznie a pénzügyi adminisztrációt, és fejlesztenie kellett a kancellária oklevélkiadó tevékenységét. Hogy mindebből mennyi fakadt a király személyiségéből, és mennyi a kor hatása, nem tudjuk, de biztosan mindkettő szerepet játszott.
Hogy III. Béla öccsének, Géza hercegnek Bizáncban élő fiai, András unokatestvérei ne gondoljanak az esetleges trónkövetelésre (tudjuk, gondoltak), az ekkor nyolcéves Béla fiát 1214-ben megkoronáztatta. Két évre rá a lengyel fejedelemmel szövetségben sikeres hadjáratot vezetett Halicsba (Galíciába), és Kálmán fiát ott királlyá koronáztatta. Ezen hadjárat idején esett meg az az eseménysor, amelyet Bánk bán történeteként ismerünk, és amelyet már a 16. században magyar nyelvű irodalmi műben örökítettek meg. A megözvegyült király gyorsan újranősült, a francia királyi családhoz tartozó Courtenay gróf leányát, Jolántát vette feleségül. Közös gyermekük, szintén Jolánta utóbb Aragónia királynéja lett.
Kapcsolódó cikk:
Színház a dörömbözésen túl | Magyar Krónika
A szomorú sorsú Katona József meghalt, mielőtt a Bánk bánból nemzeti klasszikus lett volna, de még csak darabja ősbemutatóját sem érhette meg. Bár az író a …
Már Imre, sőt III. Béla történetének ismertetésénél szó volt róla, hogy András magára vette az apjuk vállalását keresztes háború vezetésére a Szentföldre. Az 1217-ben indult ötödik keresztes hadjárathoz való csatlakozásra akkor szánta el magát, amikor esély mutatkozott rá, hogy akár a bizánci birodalom helyén létrejött Latin Császárság trónját is elnyerheti. A pápa azonban az apósát, Courtenay grófot koronázta meg, ezért András a szárazföldi út helyett öt-tíz ezer fő körüli seregével hajóval utazott a Szentföldre. Itt jelentős katonai tevékenységet nem végzett, inkább nevezetes helyeket látogatott, ereklyéket vásárolt, fölvétette magát a máltai lovagrendbe, fölvette a Jeruzsálem királya címet, és hazatért. A hadjárat váltakozó sikerrel nélküle is folytatódott. A történetírás a vállalkozást sokáig teljes kudarcként értékelte, mára azonban sokkal árnyaltabb a megítélése.
II. András a magyar történelemre a legerősebb hatást az Aranybulla 1222. évi kibocsátásával tette. Ennek a dokumentumnak önmagában is egész irodalma van. A lényeg egyfajta, középkori értelemben vett demokratizálás, amely a hatalom önkéntes korlátozásával és szabályok közé szorításával megteremtette a nemesi szabadságjogok alapjait. Abban nincs semmi meglepő, hogy később e jogok egy részét az uralkodók visszavették, a folyamat mégis visszafordíthatatlannak bizonyult.
A magyar történelem érdekes epizódja a német lovagrend Magyarországra települése. A Szentföldön létrejött rendet, amelynek amúgy semmi köze nem volt az Erdélyben már megtelepedett szászokhoz, II. András hívta be 1211-ben az országba, és a Barcaságban, a mai Brassó környékén telepítette le őket. A lovagok azonban túlságosan önállóan kezdtek tevékenykedni, lényegében hozzáfogtak a saját állam kialakításához. Andrásnak 1225-ben sikerült őket katonai erővel kiszorítani, végül a lengyel fejedelemtől kaptak területet a Baltikummal határos vidéken, amelyből hamarosan erős önálló államot alakítottak.
András politikájából következett az úgynevezett nemesi vármegye kezdeteinek megjelenése is. Először Zala, majd a többi vármegyék nemesei is jogot nyertek arra, hogy a saját ügyeikben ítélkezhessenek, amivel bizonyos fokú önkormányzat alapjait tették le.
Az utókor II. Andrást sokáig könnyelmű, gyengekezű uralkodónak írta le. Az tény, hogy hosszú uralkodása végén egészen más országot hagyott az utódára, mint amilyet örökölt. Az apja, III. Béla abszolút királyi hatalmának helyét a fokozatosan kiépülő decentralizált állam vette át. Lehet, hogy III. Béla nagyobb erőt tudott volna egy tatárjáráshoz hasonló támadással szembeszegezni, de hosszú távon a decentralizáció mindenképpen az ország előnyére vált.
Következik: IV. Béla, az újjáépítő
