Ha egy hagyományos játékfilmről lenne szó, végtelenül erőltetett vagy inkább túlzottan magától értetődő szimbólumnak tűnne, hogy kábítószerfüggők sziklamászás segítségével próbálnak leszokni a drogról. A két folyamat ugyanis már-már nevetségesen sok hasonlóságot mutat: akárcsak a felépülés, az említett sportág is hihetetlen mentális erőt és kitartást igényel, lépésről lépésre, vagyis pontosabban szikláról sziklára kell haladni, könnyű visszacsúszni és annál nehezebb újra megkapaszkodni és folytatni az utat felfelé, valamint mindkét helyzetben bár kötelekkel és külső bátorítással kapnak némi segítséget és biztatást az érintettek, elsősorban egyedül kell szembenézniük a feladattal.
A Megálló Csoport Alapítvány rekreációs háza számos innovatív terápiás módszer mellett az említett sportággal is segíti a pácienseket a felépülés útján. És talán pont ezért is érintette meg a téma Miklós Ádám rendezőt, hiszen készített már korábban dokumentumfilmet buddhista szerzetesnőkről (Dolma lányai) vagy éppen a tibeti gyógyászatról (Menla hagyatéka), azaz valószínűleg igencsak izgatja a spiritualizmus, ami ha más formában, de valahol tetten érhető abban, ha valaki egyszerre teszi próbára a fizikai és a lelki teljesítőképességét.
Néhány cikkben és internetes kommentben egyébként a magyar Eufóriának titulálták a Mélypont érzést, de a hasonlat több szempontból sántít. Nehéz megítélni persze az óceán túlpartjáról, mennyire fest reális képet az HBO egyébként kiváló sorozata, de ha elfogadjuk valósághűnek, akkor is minden bizonnyal egy szélsőséges esetet ábrázol, ugyanis a gimnazista főszereplőnek nemcsak a kábítószerfüggőséggel, hanem a saját környezetével is meg kell birkóznia, ahol szinte mindenki deviáns, erőszakos, manipulatív, személyiségzavaros, és nem egy közülük komoly bűncselekményektől sem riad vissza. Ezzel szemben Miklós Ádám rendezése sokkal inkább az És mi van Tomival? című drámával vonható párhuzamba, csak utóbbiban az alkohollal, esetünkben pedig a drogokkal gyűlik meg a baja a szereplőknek.
Már csak abban is tetten érhető a hasonlóság, hogy mindkét mű átlagos emberekkel szemlélteti a problémát, Miklós Ádám nem a leglecsúszottabb rétegre fókuszál, nem olyan fiatalokat láthatunk, akik az aluljáróban bódultan fekszenek, miközben lóg ki a karjukból a tű, és teljesen elvesztették a kapcsolatot a külvilággal, kizuhantak a társadalomból. A film két fiatal felépülésének első másfél évét dokumentálja, nem megy bele részletesen abba, hogyan is csúsztak rá a szerre, az azonban kiderül, hogy mindketten viszonylag tisztességes anyagi háttérrel rendelkező, átlagos családból származnak, és az önpusztító periódusuk legmélyebb pontjain is többé-kevésbé funkcionáltak. Azaz, mint oly sok függő, ellátták a munkájukat, a környezetük nem feltétlenül érzékelte az addikciójukat, aztán mint egy valamiféle inverz szuperhős, ők az est leszálltával nem fel, hanem levették a maszkjukat, és kiélték a szenvedélyüket. És amikor a kontroll egyre inkább kicsúszott a kezükből, végül sok más tragikus sorsú társukkal ellentétben mertek segítséghez folyamodni.
Jól érzékelhető a filmben, milyen nehéz a felépülés –
bár a fiatalok eltökéltek, a sóvárgás folyamatosan jelen van, és bármikor elég lehet egy hétköznapi drámai helyzet ahhoz, hogy a kapaszkodót ismét a drogban keressék.
Abba pedig belegondolni is szomorú, hogy ők viszonylag szerencsés helyzetben vannak, egyrészt mert segítő közösségre találtak, másrészt mert rendelkeznek azzal a szociális háttérrel, amelynek köszönhetően megengedhetik maguknak, hogy kivonják magukat hosszabb időre a munkaerőpiacról, és csak a gyógyulásra koncentrálhatnak. Mindezek nélkül talán lehetetlen küldetés is lenne a felépülés.
Ha valaki megnézett már néhány pszichológiai előadást a YouTube-on az addikciók lélektanáról, azoknak valószínűleg nem sok újdonságot kínál a Mélypont érzés, inkább csak bemutatja azt, hogy nem feltétlenül úgy kell elképzelni egy függőt, mint a Trainspottingban vagy a Toxikomában, ahol dzsuvás vécékben lövik be magukat, hanem sokan közülük teljesen konszolidáltak, és ha szembe jönnek az utcán vagy a tömegközlekedésen, akkor nem is sejtenénk róluk, milyen problémákkal küzdenek. Ennek az ábrázolásmódnak azonban nem elsősorban az érzékenyítés a célja, a fiatalok nem hárítják el a saját felelősségüket a helyzetük kialakulásával kapcsolatban, sőt, amikor Miklós Ádám elkezdte dokumentálni az életüknek ezt a periódusát,
maga sem tudhatta, a végeredmény felemelő vagy éppen földbe döngölő lesz-e;
pusztán csak ábrázolja a folyamatot értékítélet nélkül, olykor talán túlzott távolságtartással is.
Kiemelt kép: Mélypont érzés. Forrás: Vertigo Média Kft.
