A Kieselbach Galéria 2024–25 fordulóján mutatta be Megtalált képek című kiállítását. Aki lemaradt a tárlatról, a galéria kiadásában megjelent, reprezentatív albumot (Megtalált képek – Felfedezések és meglepetések az elmúlt 20 év műkereskedelméből) felcsapva megismerkedhet a bemutatott festményekkel. S megéri megismerkedni velük: az utóbbi évtizedekben érdekesebbnél érdekesebb elveszettnek hitt művek kerültek a nagyközönség elé.
A kiállítás kurátora és az album szerzője, Molnos Péter rámutat arra, milyen szerencsétlen véletlenek alakíthatják egy mű sorsát: Vajda Lajos a villamoson hagyta egy mappáját, benne valószínűleg jelentős alkotásokkal, Kassák Lajos pedig egy szállodában a bőröndjét, amely a Ma folyóirat reprodukciós anyagát tartalmazta. Ezek a művek nem is kerültek elő. Még jó, hogy a véletlen nemcsak elrejti, de olykor felszínre is hozza a remekműveket.
Nem szűnik meg érdekesnek lenni – Kassák-kiállítás Balatonfüreden
A közelmúlt nagy felfedezése volt, amikor a Magyar Nemzeti Galéria pinceraktárában, egy fal felé fordított szekrényben Vaszary János negyven olajfestményét találták meg – ezeknek 2022-ben kiállítást szentelt az intézmény, s a Kieselbach-tárlaton is láthattunk belőlük néhányat. Csontváry Kosztka Tivadar festményét, az ugyancsak a Nemzeti Galériában őrzött Szerelmesek találkozását még a negyvenes években hamisítványnak minősítették, és csak egy nemrég elvégzett vizsgálat során állapították meg, hogy valóban az ő műve.
A tanácsköztársaság bukása után Bécsbe távozó Bortnyik Sándor Lámpagyújtóját több más művével együtt 1922-ben a berlini avantgárd folyóirat, a Der Sturm galériájában állították ki. Ezután közel kilenc évtizedig egy külföldi gyűjteményben rejtőzött, mígnem 2008-ban hazakerült.
Bortnyik egy másik izgalmas, Tér, asszony, én című képén siváran geometrikus közegben egy rúdra szerelt, csábos meztelen női test van kiállítva, a háttérben a kifejezéstelen tekintetű festő ücsörög: mintha azt a kort vetítené előre a kirakatbábu, amikor a természet elveszíti minden természetességét, bensőségességét, már csak az elidegenedett rácsodálkozás tárgyaként kerül elénk.
Aba-Novák Vilmos Nagy trattoriáját, amely olaszországi korszakának legnagyobb méretű alkotása volt, a művész nem kívánta a közönség elé tárni, de azért gondosan megőrizte. Talán ennek köszönhető, hogy megmenekült a háború pusztításai elől.
A futurista ihletésű alkotások figyelemre méltó darabjai voltak a kiállításnak: említhetnénk Scheiber Hugó „kicsi a rakás” érzetű Villamoson-ját vagy éppen Faragó Endre Art deco varietéjét – a kép szigorú, négyszögletes logikájába tagozódó fejcsavarintások ellenállhatatlanul humoros hatást váltanak ki.
A képre kattintva galéria nyílik:
A tárlaton külön szekció mutatta be a nagybányai művésztelep alkotóinak megtalált műveit. Ezek közül sokat a nyolcvanas években Romániába utazó műkereskedők mentettek meg, akár a súlyos büntetés kockázatát is vállalva, hogy az értékeket Magyarországra hozzák.
Ferenczy Károly 1902-es képén a cím szerint a nyári nap alatt fürdőző fiúkat láthatunk. A jobb oldali alaknak viszont furcsán lányos testalkata van, szende szűzként takargatja magát a folyócskába éppen belemászó társa előtt – ez a nemi bizonytalanság alapozza meg a kép homoerotikus atmoszféráját, a zavarérzetet pedig a különös, szinte domborúnak ható vízfelület is erősíti.
Ugyancsak meztelen alakokat vonultat fel Perlrott-Csaba Vilmos Szabadban című, 1911-es festménye, de pogány könnyedség helyett valami echte századelős szorongás lengi át a kompozíciót, a napozók ízes, furcsán kicsavarodott végtagjaikkal mintha láthatatlan zsinóron rángatott marionettfigurák lennének.
Benczúr Gyula Koszorút a mamának című festménye 1876-ból túlzás nélkül döbbenetes mű: a virágcsokrot szorongató kislány és napernyőt tartó édesanyja önmagukban még zsánerképre illenének, a két alak között húzódó árnyékban azonban megpillantunk egy karjait kitáró, furcsa arckifejezésű – netalán értelmi sérült? – kisbabát. Tragédiát sejtet ez a kép, egy fáradt mosolyú édesanya fájdalmát, aki az egyik gyerekét nem tudja teljes szívből szeretni. A festmény, Benczúr egyik legjelentősebb alkotása százhúsz évig lappangott, a kilencvenes években New Yorkban talált rá egy műgyűjtő, és Magyarországra hozta.
Ferraris Artúr neve, noha ő festette a Tisza Kálmánt és társaságát ábrázoló, híres A históriai tarokkpartit is, itthon kevéssé ismert, nyugati galériákban forgalmazta alkotásait, és ma is jellemzően nyugati árveréseken kerül elő egy-egy műve.
A „Ne izélj, Matykó!” akár népies kliséjelenet is lehetne, de a már-már fotorealista stílben megfestett festmény a hitelességével fegyverez le bennünket: a legény sugdolózva udvarol, a leány szemét lesütve pironkodik, mintha nem tudná eldönteni, tetszik-e neki a fiú.
S még hosszan lehetne sorolni a kiállításon és az albumban bemutatott, izgalmas képeket. Fényes Adolf Ünnepnapja visszafogottságában erős társadalomkritikai üzenetet közvetít: nekünk háttal álló, kissé görnyedt, mosogató szolgálólányt látunk, akinek nem sok jut a szerteszét hagyott kancsók jelezte ünnepnap örömeiből. Gróf Batthyány Gyula jazzmulatóba, színházba, lóversenyre kalauzol el bennünket, végletesen dekadens valóságot tár elénk, hosszúkás fejű gyíkemberek, alienek népesítik be a képeit, vonalai beteges módon kanyarognak fel-alá.
Kádár kedvenc festőjének nem kellett úttörőnek lennie a sikerhez – Szőnyi István emlékezete
Szőnyi István Ablakban című festménye, amelynek egészen a legutóbbi időkig még csak a létezéséről sem tudtak, valami reménytelen spleent áraszt: mintha vonatablakból pillantanánk meg az ablakba könyöklő asszonyt, aki mellett – előtt – végleg elszáguld az Élet.
Nyitókép: Ferraris Artúr: „Ne izélj, Matykó!”, 1893
