Aki nem élt etnikailag vegyes lakosságú vidéken, nehezen tudja elképzelni, hogy milyen is az, amikor más-más nyelvet beszélő, más-más kultúrával és hagyományokkal rendelkező emberek élik egymás mellett (sokszor a kerítés túloldalán!) mindennapjaikat.
Ideális esetben az együttélés zökkenőmentes, az egymással való érintkezésben a felek kölcsönösen arra összpontosítanak, ami közös, ami előremutató, ami segíti a felhőtlen együttműködést, a hétköznapi életben való boldogulást. És ez a kapcsolat jól is működne a világ végezetig, ha csupán a magánélet dolgait kellene intézniük, ha a felek egyenlő létszámú közösségekként élnének együtt, ha kölcsönösen ismernék és beszélnék egymás nyelvét, tisztelnék egymás kultúráját és hagyományait.
De az élet vajmi ritkán teremt ennyire egyértelmű, ideális, mondhatni: édeni körülményeket, sőt azt is mondhatnánk, hogy soha. Mert ha a valós helyzetet vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy egyik közösség rendszerint népesebb, mint a másik, ami rögtön többségi-kisebbségi felállást teremt ennek minden következményével együtt, és minden közösségnek vannak a magánéleten túlmutató problémái, feladatai is, amelyekre a közösségi életben és közösen kell(ene) megoldást találni.
A többség nyelve, kultúrája, szokásai azonban óhatatlanul domináns helyzetbe kerülnek, s mivel a közösségi térben a többségi helyzet egyúttal döntési lehetőséggel is jár, a kisebbségi közösség akarata csak abban az esetben érvényesülhet, ha a többség toleranciája és empátiája ezt támogatja, sőt: elősegíti.
A világban ez utóbbira is találni léleküdítő példákat, de a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek Romániája nem tartozott a világ ezen részei közé. Olyannyira nem, hogy a Ceauşescu-rezsim a jelzett időszakban nyíltan a nemzeti és etnikai homogenizációt jelölte meg fő céljaként.
Gondosan megválasztott módszerekkel operált, minden etnikum esetében igyekezett megtalálni a „legüdvösebbet”: a kisebb lélekszámú szászokat és zsidókat kiárusította anyaországaiknak, a tekintélyes létszámú magyar kisebbséget (amelyért az anyaország, ha akarta volna, sem tudja letenni az „óvadékot”) pedig nyelvi-kulturális és adminisztratív eszközökkel próbálta megfosztani identitásától, leplezetlenül a teljes asszimilációt jelölve meg végcélként.
Az erdélyi magyarság sérelmei nem csupán nem kerültek mérlegre, de egyenesen tilos volt róluk beszélni, így bekerültek a diktatúra szankciókból, fenyítésekből, likvidálásokból szőtt „szőnyege” alá. További problémát jelentett, hogy a többségi társadalom e sérelmekre nem reagált, csupán néhány, a nyugati közvélemény oltalma alatt élő és túlélő „belső disszidens”, üldözött ellenzéki értelmiségi tette szóvá ezeket. Amire a többségi társadalom viszont reagált, az hétköznapi életkörülményeinek látványos megromlása volt, a nyolcvanas évek vége felé a közös éhezés, fagyoskodás és kilátástalanság, megspékelve a falurombolási projekt lélekromboló hatásaival egységbe forrasztotta a románokat és magyarokat a közös ellenséggel: a kommunistákkal szemben.
Az 1989 decemberében kitört népfelkelés (a sors iróniája, hogy ez utóbbit éppen az eltüntetni kívánt magyar kisebbség egyik hőse, Tőkés László lelkész robbantotta a Ceauşescu-klán fejére!) elsöpörte a rezsimet, és hogy ez megtörténhessen, románok és magyarok tucatjai áldozták életüket az országszerte lezajlott összecsapásokban.
A pillanat eufóriájában úgy tűnt: az évszázados ellentétek, az időnkénti egymásnak feszülések okozta sérelmekre végre gyógyírt hozott a közös áldozat, az együtt kivívott győzelem. Hogy új időszámítás kezdődik, amely a magyar kisebbség számára is meghozza a szabad és emberhez méltó élet lehetőségét.
Ám az új időszámítás órásmesterei másként gondolták.
Az első disszonáns hangok már 1990 januárjában megjelentek a kommunizmus bukása után hirtelen jelentős hatalomra szert tett román sajtóban, s ezek márciusra már vehemens, a magyar kisebbség jogai ellen agitáló kórussá terebélyesedtek. Pedig az erdélyi magyarok nem határrevíziót kértek, nem a román nyelv és kultúra háttérbe szorítását szorgalmazták, és (ekkor) még csak területi autonómiát sem követeltek, nem. Csupán a Ceauşescu-klán által megszüntetett vagy beolvasztott magyar nyelvű iskolák visszaállítását és szabad nyelvhasználatot. Ezért tartottak Marosvásárhelyen 1990 februárjában gyertyás tüntetést, könyvvel a kezükben. Némán, kulturáltan.
Nem gondolhatták, hogy a náci szállóige, miszerint „ha meghallom azt a szót, hogy kultúra, kibiztosítom a revolveremet” még mindig ott él bizonyos emberek zsigereiben. Márpedig ott élt. Mert hát, miután ármányos kezek gondoskodtak a románság évszázados frusztrációinak felélesztéséről, a robbanást, a fizikai agressziót éppen egy magyar szó: az egyébként pozitív üzenetet hordozó „gyógyszertár” váltotta ki.
1990. március 16-án, amikor egy marosvásárhelyi patika homlokzatára kifüggesztették (a román mellé!) a magyar feliratot is, elszabadult a pokol. Lám, nyelvészek, pszichológusok, antropológusok, szociológusok serege elemezhetné a nyelv mágikus hatásának mélyrétegeit, hogy megfejtsék nyelv és agresszió összefüggéseit! A csőcselék már aznap magyar személyeket bántalmazott városszerte.
Március 19-én aztán az egyes magyar vezetőknek a városvezetésből való eltávolítását követelő román tömeg megostromolta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az RMDSZ székházát, és brutálisan bántalmazta az ott rekedt vezetőség tagjait.
Ekkor veszítette el fél szeme világát Sütő András író is.
Hogy haláleset nem történt, az inkább a mennyei jóakaratnak volt köszönhető, semmint a későn és ímmel-ámmal kirendelt román rendőrök és katonák munkálkodásának.
Március 20-án a felháborodott marosvásárhelyi magyarok a város főterén követelték a bűnösök felelősségre vonását, és végső soron a törvény szerinti igazságtételt. De az igazság aznap táppénzen volt. A magyarok ugyanis helyette a helyi és a környező falvakból szervezetten, autóbuszokkal beszállított, botokkal, fejszékkel, vasrudakkal és vasvillákkal felfegyverzett román tömegek felvonulását láthatták – a tér szemközti oldalán. Ettől kezdve a törzsi háborúk logikája érvényesült.
A jórészt ittas és felbőszült román tömeg rövidesen rárontott az „ellenségre”, hogy egyszer s mindenkorra lerendezze a nemzetiségi jogok kérdését. A megdöbbent és fegyvertelen magyarok a rohamot követően – a főtéri padok léceinek innovatív felhasználásával – ellentámadásba mentek át, amely annyira jól sikerült, hogy a korábbi támadók menekülőre fogták a dolgot. Ezt már a román hadsereg sem nézhette tétlenül – megszállta a teret, és végett vetett az összecsapásoknak.
Mindenképp említésre méltó és megható mozzanata a történetnek, hogy a „csata” döntő pillanatában, váratlanul, egy közeli faluból száz-százötven fős, botokkal felfegyverzett csapat érkezett a megtámadott magyarok segítségére, egy másik, magát veszélyben érző etnikum tagjai – a marosszentgyörgyi cigányok.
„Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!” – skandálták, döntő lendületet adva az ellentámadásnak.
A több évszázados együttélés olyan pillanata volt ez, amelyet soha nem szabadna elfelejteni nekünk, magyaroknak…
Az összecsapások mérlege: öt halott és több száz sebesült, újjáalakult a román hírszerző szolgálat, jórészt az egykori, hírhedt Securitate tagjaiból, a felmérések szerint a következő évtizedben 15 ezer marosvásárhelyi magyar hagyta el a várost – és Romániát, az etnikai arányok a román közösség javára változtak meg az erdélyi városban, amely immár román polgármestert választhatott magának.
És még egy tanulságos adat: a román bíróságok a későbbiekben mintegy harminc résztvevőt ítéltek egytől tíz évig terjedő börtönbüntetésre. Az elítéltek magyar és cigány etnikumúak voltak. Hogy hány, az összecsapásokat kiprovokáló románt ítéltek el? Ezt az olvasó fantáziájára bízom… Mindenesetre a perek idején az igazság még mindig táppénzen volt, de az is lehet, hogy már elhalálozott.
Marosvásárhely fekete márciusa azóta is súlyos ballasztként nehezedik a két helyi közösség viszonyára. Hogy valahol a mélyben (vagy a magasban) mégis a helyes irányba mozdultak el a dolgok, az is jelzi, hogy harminc évvel az események után a város ismét magyar polgármestert választott. S talán van esély arra is, hogy a március Marosvásárhelyen is egyre inkább a kikelet, a tavasz fény szimbólumává nemesüljön.
(A szerző az MCC Magyar Összetartozás Intézetének szenior kutatója)
Nyitókép: Könyves-gyertyás tüntetés Marosvásárhelyen, 1990. 02. 10. Azopan / Lőrincz Zoltán
