Hunyadi megvédte Nándorfehérvárat, de az életébe került

A Hunyadi Jánosról szóló sorozatunk előző része a vesztes rigómezei csata következményeivel ért véget. A kormányzónak ki kellett egyeznie ellenfeleivel, hogy helyzetét stabilizálja. Így kötött békét a szultánnal, amelyet később folyamatosan megújítottak, illetve állapodott meg az ország északkeleti feléről kiűzhetetlen Jiskrával, a Szerbia élén álló Brankovics despotával, és Frigyes német királlyal is. A gyermek V. László felett gyámkodó, illetve őt kihasználó Frigyessel való 1450-es, titkos megállapodás értelmében Hunyadi nem zaklatta annak magyarországi birtokait, valamint a király és a Szent Korona kiadását sem forszírozta, továbbá igyekezett másokat is megakadályozni ebben. Cserébe Frigyes elismerte Hunyadi kormányzóságát, nem szövetkezett ellene, és ígéretet tett arra, hogy a majd nagykorúvá váló Lászlónál képviseli a törökverő érdekeit. Ezenfelül Hunyadi ligát alakított a Garai László nádorral, valamint régi szövetségesével, Újlakival, ezzel biztosítva magyarországi uralmukat.

Harc Utószülött Lászlóért

Eközben az osztrák rendek tanácskozni kezdtek arról, hogyan bírják rá Frigyest unokaöccse, László kiadására. Látták ugyanis, hogy a német királynak esze ágában sincs átengedni az ifjúnak jogos örökségét, az osztrák hercegséget. Emellett a cseh katolikusok is elégedetlenkedtek, ők is az ifjú királyt követelték. A hatalmat Csehországban ténylegesen gyakorló, mérsékelt „huszita” Podjebrád Györgynek azonban nem állt érdekében a király trónra lépése. Frigyes értelemszerűen utóbbit támogatta, és elérte, hogy kormányzóvá nevezzék ki. 1451-ben az osztrák rendek szervezkedni kezdtek Frigyes ellen, aki válaszul elindult Rómába, hogy császárrá koronázzák, ezzel is megerősítve pozícióját. Természetesen a gyermek Lászlót is magával vitte. Az osztrák urak azonban elszánták magukat, rendi kormányt alakítottak, és szembeszálltak Frigyessel.

Magyarországon ez idő alatt Hunyadi ismét hadjáratba fogott, még egyszer megpróbálta kiszorítani az ország északkeleti részéről Jiskrát, akivel nemrégiben kötött békét. Tartott attól, hogy László esetleges trónra lépésével még inkább megerősödik majd a cseh zsoldosvezér pozíciója. Próbálkozását azonban nem koronázta siker, éppen csak nekilátott az első Jiskra uralta erődítés ostromának, amikor seregét tönkreverték. A súlyos vereségben közrejátszott, hogy a bárói csapatok nem igazán érezték magukénak a hadjárat célját, így könnyen megfutamodtak. Hunyadi ugyan folytatta az akciót, ám egyre inkább a nyugati helyzet kötötte le a figyelmét.

Az osztrák rendek felvették a kapcsolatot a Cilleiekkel, a kormányzó pedig rajtuk keresztül ajánlotta fel szolgálatait. Végül 1452 márciusára megszületett az osztrák és magyar rendek, a cseh–morva katolikus párt, valamint a Cilleiek szövetsége, amelynek célja László király és a Szent Korona, valamint az előbbit jogosan megillető területek átadása volt. A pápát kérték fel közvetítőnek, majd követséget indítottak a Rómából hazatérő Frigyes elé, hogy együttműködésre bírják, ám nem sikerült megegyezniük. Az immáron német-római császár Frigyes éppen csak visszaért Bécsújhelyre, amikor az említett szövetség serege ostrom alá vette központját. Végül kénytelen volt kiadni az ifjú királyt Cillei Ulriknak, a koalíció vezetőjének. Eközben Hunyadi még egy próbát tett Jiskra ellen, ám amikor megtudta, mi történik Bécsújhelyen, ismét békét kötött a cseh zsoldossal. Pár hónappal később már Bécsben tartózkodott ő is, ahol megpróbálták újrarendezni a hatalmi viszonyokat.

Hunyadinak le kellett mondania a kormányzóságról, cserébe országos főkapitány lett, a királyi jövedelmek kezelője maradt, illetve megkapta az örökletes Beszterce grófja címet.

Csehországban megerősítették Podjebrád Györgyöt kormányzói tisztében, Ausztriában pedig Cillei gróf gyakorolta a hatalmat. Utóbbi Frigyessel ellentétben a magyarországi ügyekbe is beavatkozott, így hosszú távon elkerülhetetlenül szembekerült Hunyadival. Emellett V. Lászlóval is borítékolható volt a törökverő konfliktusa, hiszen a királyi birtokok és jövedelmek továbbra is az ő uralmát biztosították az uralkodóval szemben. Mindenesetre V. László országaiban elkezdett valamiféle rend kialakulni, ami azonban törékenynek bizonyult.

Újra a török ellen

1453 tavaszának végén II. Mehmed szultán elfoglalta Konstantinápolyt. A kortársak is sejtették, hogy ez egyszer bekövetkezik, mégis sokkolta Európát az egykor hatalmas Bizánci Birodalom központjának bukása. Válaszul megerősödött a keresztény összefogás gondolata, amelynek vezetésére Hunyadit tartották a legalkalmasabbnak. Az országos főkapitány pozíciója ismét megerősödött. Ezzel párhuzamosan az osztrák rendek eltávolították Cilleit az uralkodó mellől, akit Csehországban is királlyá koronáztak. Az osztrák, cseh, valamint a Vitéz János vezette magyar tanácsosok elkezdtek azon dolgozni, hogy a királyi hatalmat megerősítsék a főurak rovására. Ez többek között Hunyadi tetszését sem nyerte el, aki a hasonlóan gondolkodó cseh kormányzóval, Podjebrád Györggyel lépett szövetségre a királyi hatalom központosításával szemben.

Hunyadi úgy látta, hogy helyzete megerősödött, és újra a törökellenes harcnak szentelte magát. 1454 januárjában országgyűlést hívott össze a király nevében, hogy mozgósítsa a teljes nemességet a török veszélyre hivatkozva.

Ez a kísérlete kudarcba fulladt, az oszmánok pedig még ebben az évben elfoglalták Szerbia jelentős részét. Válaszul Hunyadi szétverte a Szerbia védelemre hátrahagyott seregeiket, valamint felégette Pirot és Vidin városát, jelezve, hogy az országnak van ereje az ellentámadásra.

A belpolitika terén azonban ismét változás történt, a központosítási törekvések zátonyra futottak, és a magára maradt király Cillei Ulrik szárnyai alá menekült, aki így visszatérhetett a hatalomba. Ezt látva Hunyadi 1455 májusában szövetséget kötött a magyar országnagyokkal Győrben, hogy megvédjék hatalmukat a királlyal szemben. Természetesen névleg az ország és az uralkodó érdekeire hivatkoztak. A Hunyadival már korábban is szembekerülő Vitéz János neve a szövetségről szóló okmány kiállítói között ugyan szerepelt, de nem írta alá, illetve nem is esküdött fel arra. A győri gyűlésen már jelen volt Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano) olasz ferences szerzetes is, aki a déli végeken hirdette a készülő kereszteshadjáratot.

Nándorfehérvár ostroma

Hunyadi továbbra is hitt abban, hogy támadni kell, még mielőtt a török az országhoz érne. 1456 februárjában sikerült is elérnie a mozgósítást a király részvételével megtartott budai országgyűlésen. Az oszmánok azonban hamarabb ideértek, mint hogy a magyar nemesi hadsereg felsorakozott volna augusztus elején. Az áprilisban meginduló II. Mehmed csapatai Nándorfehérvár ellen vonultak, ám ez csak májusra lett nyilvánvaló. A törökök létszámbeli fölényüket kihasználva egy-egy hadjárat alkalmával gyakorta Erdély, Szlavónia és a Temesköz irányában is támadtak, hogy az ottani magyar seregeket lekössék. Ezúttal sem tettek másképp, így az ott tartózkodó magyar katonákat nem lehetett Nándorfehérvárhoz vezényelni. Mivel Hunyadi védte az összes említett határvidéket, valamint ő kezelte a királyi javakat, értelemszerűen az ő feladata volt a védelem megszervezése is. Sorozatunk egy korábbi cikkében említettük, hogy a Tallóciak is maguk kellett hogy megvédjék Nándorfehérvárat 1440-ben.

Hunyadi főkapitányként mindent megtett a vár védelmében, és sikerült nagyjából 10-12 ezer embert mozgósítania. Ez egyébként a kor viszonyai között megfelelő erőnek számított a vár megvédésére. Ezenfelül még ott volt a csekély harcértékű, ám fanatizált keresztes sereg Kapisztrán vezetésével, ami az ostrom során kulcsszerepet játszott, bár nem rajta múlt, hogy nem ért csúfos véget, de ne szaladjunk ennyire előre.

A szultán július elején kezdte meg az ostromot, de csapatai nem zárták körbe teljesen a várat, így Hunyadi lovasai ellenőrizték az erődítés felett a Duna mindkét partját. Ezt kihasználva a főkapitány naszádosaival áttörte a törökök folyami zárát, és bejutott a várba. Az őrséget Szilágyi Mihály és Geszti János vezette, létszámuk pedig az erősítéssel már többezresre duzzadt. A 35-40 ezer fős oszmán sereg győzelmi esélyei ezzel jócskán megcsappantak. Ennek ellenére Mehmed több rohamot is indított, de a védők ezeket sorra visszaverték. Július 22-én a keresztesek minden előzetes egyeztetés nélkül bekapcsolódtak a küzdelembe. A törökök látva a szedett-vedett sereget, felsorakoztak ellenük, és feltehetően viszonylag hamar végeztek is volna velük, ám közben őrizetlenül hagyták állásaikat és a tüzérséget.

Hunyadi megragadva az alkalmat, kitört a várból és saját ágyúival kezdte el lövetni az oszmánokat, akik harapófogóba kerültek, és megzavarodtak. Végül Mehmed belátta, hogy értelmetlen a további harc, és az éjjel elvonult Nándorfehérvár alól.

Hunyadi halála

A keresztesek üldözni akarták a törököt, de Hunyadi tudta, hogy nem elég erősek hozzá, így nem engedélyezte. Emellett a magyar táborban már tombolt a pestis, amely végül Hunyadi vesztét is okozta. A törökverő augusztus 11-én halt meg, két hónappal később pedig Kapisztrán is követte harcostársát.

Hunyadi halálával sírba szállt a török elleni támadó stratégia is, amelyet a védekezés és a végvárakra való támaszkodás váltott fel. Apja halála után Hunyadi László úgy gondolta, nem csupán a családi birtokok szálltak rá, hanem apja politikai hatalma is, ennek biztosítása érdekében pedig radikális lépésekre szánta el magát, erről sorozatunk következő részében számolunk be részletesebben.

Nyitókép: A csatáról 1584-ben készült török miniatúra. Középpontjában, fehér lovon II. Mehmed oszmán szultánt, jobb alsó részén a török sereg elvonulását ábrázolta a készítő (Isztambul, Topkapi Szeráj Múzeum) / Wikipédia