„Jár, mint a garabonciás diák”, mondják arra, aki sokat csavarog. De ki az a garabonciás diák, és miért hozzá hasonlítjuk azt, aki folyton úton van?
A garabonciás diák a magyar népi hitvilág meghatározó hőse, akinek alakjában számos hiedelem ötvöződött. A középkori vándordiák alakja Európa-szerte ismert volt, hiszen a diákok nemcsak egy egyetemen tanultak, mivel az oktatás latinul folyt, idegen országok iskoláit is látogathatták. A legmagasabb tudású diákokról az a hír járta, hogy kijárták a 13. iskolát is, és megszerezték a varázskönyvüket, aminek segítségével képessé váltak varázsolni. Nemcsak a bűbájoskodásra tartották képesnek őket, de az is elterjedt róluk, hogy az ördöggel cimborálnak.
A magyar hiedelemvilágban a garabonciást az tette egyedülállóvá, hogy más mitikus alakok tulajdonságait is magába olvasztotta, így alakjához olyan hiedelmek is kapcsolódtak, mint hogy a táltoshoz hasonlóan foggal születik. A Magyar Néprajzi Lexikonban Diószegi Vilmos és Nagy Ilona a nép képzeletében élő garabonciás alakjának három rétegét különíti el. Az egyetemes pogány európai réteg a germán vihardémonnal és a hozzá fűződő hiedelmekkel hozható kapcsolatba. A középkori keresztény réteget a fiatal, nyughatatlan természetű, mindig jókedvű középkori vándordiák alakja jeleníti meg.
A két idegen eredetű képzetbe olvadtak bele a magyar sámán és táltoshit olyan vonásai, mint hogy a garabonciás a botját a holdig tudja növeszteni, majd azon felmászni, képes bika – vagy más állat – képében viaskodni, nyírfavesszővel varázsolni. Mivel a garabonciás a történetekben veszedelmes, bosszúálló alakként jelenik meg, valószínűsíthető, hogy a sámánok és táltosok tulajdonságaiból a rontó jellegűek keveredtek bele.
A népi hit szerint a természetfeletti erővel rendelkező garabonciás diák rongyos köpenyt viselő alakként kopogtat be a házak kapuján, hogy tejet kérjen a háziaktól. A garabonciás kérését nemcsak megtagadni tilos, de a kért tejet méricskélni sem szabad, hanem egy egész köcsöggel kell átnyújtani a vándornak. Aki nem így tesz, azt a garabonciás megfenyegeti: „majd adnál, de már késő lesz”, és büntetésül vihart, jégverést zúdít a falura. Varázskönyve segítségével sárkányt is képes megidézni, és azt meglovagolva körberepül a település fölött. Parancsára a sárkány lerombolja a házak tetejét, a fákat pedig tövestől kicsavarja. A garabonciás ellen harangozással lehet védekezni, amelyik faluban megkongatják a harangokat, annak határát nem tudja jégveréssel elpusztítani.
A garabonciás sárkánykígyójához számos történet kapcsolódik. Ezek szerint fekete tyúk tojásából kel ki, gazdája egy gödörben neveli, sóval eteti, később varázskönyve segítségével vízből tudja előidézni. Ha illetéktelen személy próbál a könyvbe nézni, alaposan pórul jár, a levegő emelkedik vagy ismeretlen helyen találja magát. Aki viszont segít a garabonciásnak a sárkánykígyó megnyergelésében, azt kinccsel jutalmazza. Ha viszont valaki kilesi a kincs rejtekhelyét, az szintén a garabonciás bosszújára számíthat.
Bárdosi Vilmos Magyar szólások, közmondások értelmező és fogalomköri szótára című munkájában olvashatjuk, hogy a garabonciás szó görög eredetű, és egyesek szerint a latinon át olasz közvetítéssel kerülhetett a nyelvünkbe, a „garabonca” ugyanis a régi olasz gramanzia („bűbájosság”) szóból származhat, amely a negromanzia rövidült alakja. Az eredeti halottidéző, szellemidéző jelentést a középkorban a fekete mágiához kapcsolódó varázsló jelentés váltotta fel, a garabonciásokkal soha sem társították halottidézés képességét.
Pais Dezső eredetmagyarázata a garabonciás „barboncás” változatából indul ki, amelynek előzménye a brabancia szó lehetett. Brabantia a Németalföld egy része volt, az innen származó zsoldosokat brabantiones-nek nevezték. E magyarázat szerint a törvényen kívüli kóborlókat jellemzhették a baraboncás/barboncás vagy garaboncás/garboncás névvel.
Kiemelt fotó: Magyar népmesék
