Minden nemzetnek vannak közös élményei. Könyvek, amelyeket legalább hallomásból mindenki ismer, tájak, amelyeken megfordul, események, amelyekre emlékezik, zeneművek, amelyek ismerősen csengenek. Vannak közös képeink is, amelyek hozzájárulnak ahhoz, ahogy a nemzet tagjai látják a világot. Közös képélményeink között több mint egy évszázada ott a helyük Zichy Mihály rajzainak, amelyeket közös versélményeinkhez, Arany János balladáihoz készített. Amióta megjelentek, úgy látjuk Vörös Rébéket, Kund Abigélt, Ágnes asszonyt, vagy Arany súlyos látomását a Szent Margitról elnevezett második budapesti híd avatásáról.
Bravúros a vers és bravúros a rajz is hozzá. Mégsem érezzük egyenlő súlyúnak a kettőt. A vers a súlyosabb, arról elhisszük, hogy kilépett a létrejöttének idejéből, és átemelkedett az örök érvényű művek közé. A rajz viszont mintha a maga korához, a 19. század végéhez kötöttséget hordozná, még a bravúrosságával is.
Hatalmas változáson ment át a rajzművészet a 19. század folyamán, és ez két nagy hatású technikai felfedezésre vezethető vissza. Az egyik a fényképezés feltalálása, aminek a révén döntően megváltozott az, ahogy az emberek látták maguk körül a világot. Ugró lovat például a fényképek kora előtt is láthatott akárki, mégis rendszerint előre nyújtott első és hátra nyújtott hátsó lábakkal ábrázolták, az ugrás valódi fázisait először a fénykép mutatta meg – amit ettől kezdve a nézők is elvártak a rajztól. Az emberek egyre inkább olyan valóságosként akarták látni a világot, amilyenként a fénykép is megmutatja.
A fénykép jó minőségű, olcsó sokszorosításának kidolgozása azonban a 20. századra maradt. Az 1860-as évektől kialakuló tömeges képigényre azonban választ adott a finom részletességű fametszet olcsó sokszorosításának feltalálása. A rohamosan növekvő példányszámú újságokban és a könyvekben egyre több illusztráció jelent meg, ami egyre több, egyre jobb rajzolót igényelt. Az átlagos polgárember elé kerülő grafikai képek száma 1850 és 1900 között megszázszorozódott. A kereslet megteremtette a kínálatot, Európa nagyvárosaiban százával, majd ezrével találtak megélhetést a rajzolók, köztük egyre több volt a kiváló. Legtöbbjüknek a nevét ma legföljebb a lexikonok őrzik, de az olyan virtuózokat, mint például Gustave Doré, a nagy mesterek között tart számon a művészettörténet.
Ennek a vonulatnak volt a képviselője a történelmi család köznemesi ágából származó Zichy Mihály is. Mint olyan sokan a későbbi grafikusok közül, ő is festőnek készült, Pesten az olaszból magyarrá lett Marastoni Jakabnál tanult, majd Bécsben képezte tovább magát. Húszéves volt, amikor Szentpétervárra került a cár unokahuga rajztanárának. Alig négy évre rá már a cár udvari festője volt. Ebben a magas jövedelmet és meglehetős szabadságot nyújtó pozícióban elsősorban azt várták tőle, hogy a vadászatoktól a koronázásokig önálló és sokszorosított grafikai lapokon, albumokban örökítse meg az udvar életét. A kívánalmaknak nagyszerűen megfelelt, a cári udvarral a kapcsolata, hosszabb megszakításokkal, de élete végéig megmaradt.
A hírnévre jutott magyar művészre természetesen itthon is felfigyeltek. Noha önálló festményeivel sem külföldön, sem idehaza nem aratott különösebb sikert, a rajzait mindenki elismerte, és felkérést kapott többek között Az ember tragédiája (1887), majd az Arany-balladák (1897) illusztrálására. Mindkét feladatot virtuóz módon oldotta meg, azóta is nagymértékben meghatározva, miképpen is képzeljük magunk elé e művek jeleneteit.
A nézőben mégis valami idejétmúltság érzés támad. Úgy érzi, nem azt látja, amilyen a világ a kép keletkezésekor volt, hanem azt, ahogy akkor a világot ábrázolták. És ez az érzés a kor illusztrációtechnikájának öröksége. A tökélyre fejlesztett rutiné, ahogy egy meghajló derekat, hosszú szakállú öreget, zuhanó testet, lebbenő fátylat megrajzolni kell. Zichy tökéletesen elsajátította ezt a technikát, olyan természetességgel élt vele, ahogy más beszél – és ezzel be is zárta magát ennek a 19. századi virtuóz rutinnak a keretei közé.
Itt szereplő képünk ezzel együtt is nagyszerű mű, méltó a megbecsülésünkre, ahogy az Arany-balladák többi képe is. Nagyszerűek Az ember tragédiája vagy a Petőfi-díszkiadás illusztrációi, és mind a többiek, egészen Rusztaveli A párducbőrös lovagjának 34 képéig (27 jelent meg nyomtatásban), amelyekért Tbilisziben utcát neveztek el Zichyről.
Zichy Mihály: Híd-avatás. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
