Ezek szerint gyerekkorában nem is rajzfilmesnek készült?
Zenei iskolába jártam, a rajz csak később jött. Mindkét tehetségemet az apukámtól örököltem. Kiemelkedő kézügyessége volt, láttam néhány régi munkáját, ám a családja, főként a szigorú katonatiszt nagyapám nyomására – aki azt mondta, a rajzolásból nem lehet megélni – egészen más pályán kötött ki. A zenét is nagyon szerette a maga módján, hawaii gitáron játszott, a testvéreivel alakított kis sramlizenekarral mindenféle sablonos dalokat muzsikált a kor divatja szerint. Amúgy eléggé merev, maradi, a hagyományokat mindenekfelett tisztelő ember volt. Valószínűleg én pont ezért lettem ilyen revolvergondolkodású: mindenben a még járatlan, felfedezetlen utakat keresem. A konvencionális csak akkor érdekelt, amikor például jól becsíptem egy házibulin, és csak mozognom kellett valami vacak, de ritmusos zenére, amelyet magamtól soha nem hallgattam volna meg.
És milyen volt az édesanyja?
Benne volt némi hajlam a progresszivitásra, szóval azért tőle is hoztam valamit. Egyébként egyszerű, falusi lány volt, és annyira gyönyörű, hogy a szülei teljesen elkényeztették. Emiatt aztán elég frakciós dolgok történtek közte meg a már-már kínosan rendszerető, élére vasalt nadrágban, nyakkendőben és zakóban járó apám között – sokat veszekedtek is. A családi indíttatás, a gyökereim meghatározták a pályámat, a természetemet. Nekem is fontos önismereti túra volt ennek a könyvnek a megszületése, még soha nem gondoltam át ilyen mélyen, mennyire ott voltak mindketten az összes sikeremben és kudarcomban. Mindezt részletesen és izgalmasan illusztráltuk is, minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy az érző szívű olvasó a könnyed szórakozás mellett mélyebb rétegeket is felfedezhet.
A nagyszüleit ismerte?
Az anyai nagyapámat imádtam, óriási karakter volt, aki mindenből, még a lányai nevéből – Irénke és Aranka – is viccet csinált; a testvéremmel ma is gyakran emlegetjük. A másik, már említett szigorú katonatiszt apai nagyapámat egy tragikus esemény miatt sajnos már meg sem ismerhettem. Ő és apám már évek óta nem beszéltek, amikor 1952-ben megszülettem, de a család valahogy rábeszélte, hogy legalább az unokáját jöjjön el megnézni Pomázról a kis budakalászi lakásunkba. Karácsony első napján érkezett, és mintha egy hollywoodi filmben lettünk volna: felemelt, rám mosolygott a nagy bajsza mögül – előtte soha senki nem látta, hogy ilyet tett volna –, én pedig életemben először szintén mosolyogni kezdtem. A családi béke egy csapásra helyreállni látszott, apámmal meg is beszélték, hogy másnap, munkanap lévén, együtt mennek hévvel dolgozni Budapestre. Eljött a reggel, apám pedig nagy izgalmában olyan sokáig válogatta a nyakkendőket meg a zakókat, hogy két perccel lekéste a megbeszélt időpontot. Ez mentette meg az életét: 1952. december 26-án a Buda-Császárfürdő megállónál történt súlyos balesetben rengetegen meghaltak. Köztük a nagyapám is. És ha nem akar annyira imponálni, valószínűleg az apámnak is ez lett volna a sorsa.
Budakalászon töltötte az egész gyerekkorát?
Hatéves voltam, amikor beköltöztünk Budapestre, a Garay utca 50.-be. Apám kiverekedett magának egy lakást a piac mellett. Máig nem tudom, hogyan, mert sem párttag, sem állami alkalmazott nem volt. Különféle vállalatok ügyeit intézte, ma azt mondanánk, magánvállalkozó volt, ami a szocializmusban nem létezett, ő valahogy mégis megmanipulálta a rendszert. Egész nap ült a pár négyzetméteres irodájában, és reggel héttől este hétig telefonált. A fővárosi lét mindannyiunknak jót tett, én például tizenévesen elég hamar elmerültem az underground világban.
Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
Zömében jó. Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, a politika kevésbé érdekelt, de szívtuk magunkba a nyugati zenéket. Nálunk is kezdett kialakulni néhány, az átlagostól eltérő irányzat, óriási rajongója voltam a Kexnek meg a Syriusnak. De Illéséket is nagyon szerettem. Nem azért, mert annyira progresszív zenét játszottak, hanem mert valahogy tudtam értékelni Szörényi Levente és Bródy János összeadódó zeneszerzői-szövegírói tehetségét. Barátok lettünk, szinte minden koncertjükön ott voltam. Otthon azt hazudtam, hogy esténként zongoraórára járok, de apám másfél év után felhívta a zeneiskolát, és amikor gyanútlanul mentem haza az Illés Klubból, szíjjal a kezében várt a kapualjban. Ezekről a dolgokról – és egyáltalán a zenéről – órákat tudnék mesélni. Óriási gyűjteményem van a régi albumokból, benne rengeteg, a popzenén messze túlmutató különleges darabbal.