Ha azt mondjuk, minden ember élete kész regény, Kondor László fotóművészé ezerszeresen az. Amikor 1956-ban, alig tizenhat évesen elhagyta Magyarországot, még nem sejtette, hogy egy évtized múlva a vietnámi dzsungelben találja magát, fényképezőgépével kutatva a mindig borzalmas háború emberi pillanatait. Kalandos életút Kaposmérőtől Chicagón át Kapolcsig egyszerű tanulsággal: a lehetőségeket bátran meg kell ragadni, különben mit sem ér az élet.
A bihari Fugyivásárhelyen született, amely a világháború után Románia része lett. Hogyan került a család az anyaország területére?
Anyám nagykárolyi, apám királydaróci volt, mindketten régi partiumi kisnemesi famíliából származtak, saját címerrel meg mindennel, ahogyan azt illik. A bátyám Csucsán született 1938-ban, talán éppen abban a kastélyban, ahol Csinszka, ezt jó lenne valahogy kideríteni. Anyám nagy katolikus volt, apám unitárius, és hogy ne kelljen a családnak két templomba járnia, apám felekezetet váltott, minket meg katolikusnak kereszteltek. Később, már Kaposmérőn évekig ministráltunk, azóta rosszak a térdeim. Visszatérve a kezdetekre, apám a kolozsvári magyar egyetemen végzett jogászként, sejtette, hogy Romániában ezzel a diplomával nem lesz könnyű dolga, ezért nagyon okosan beállt dolgozni a Magyar Államvasutakhoz. Ez viszont azzal járt, hogy háromévente költözködni kellett. Így történt, hogy én már Nagyvárad kertvárosában jöttem világra, a húgom Bácsalmáson, majd mindannyian előbb Pincehelyen, végül Kaposmérőn kötöttünk ki. Kicsit úgy éltünk, mint egy cigánykaraván, de voltak tagadhatatlan előnyei is a vasutaslétnek: a háború miatt óriási szükség volt a MÁV-dolgozókra, ezért apámnak, hiába volt hadnagyként érvényes behívója, nem kellett bevonulnia.
A háborúból így nem is érzékeltek sokat?
Volt pár nagyon kemény hét, amit Pincehelyen, a házunk pincéjében éltünk át. A falu viszonylag közel van a Balatonhoz, durva harcok folytak az oroszok és a németek közt. Utóbbiak 1944–45 telén minden energiájukkal igyekeztek tartani a balatoni védelmi vonalat, és rengeteg oroszt lemészároltak. De hát olyan nincs, hogy egy háború szép legyen, erről később Vietnámban a saját szememmel is meggyőződtem.
Vannak emlékei ezekről a hetekről?
Inkább családi elmesélésekből tudom, mi történt. Például hogy az anyai nagyanyámat a hozzánk beköltöző oroszok besorozták szakácsnak. Ez mázli volt, mert így minket is tudott etetni. Amikor először le akarta hozni nekünk tálcán a kaját, egy katona azzal fenyegetőzött, hogy lelövi, de a nagymama állati logikával csípőből azt válaszolta, hogy „rendben, de akkor senki nem fog ebédet csinálni nektek, idióták”. Ekkor nevetni kezdtek, mi meg rendszeresen főtt ételhez jutottunk. Ez a nagymamám egyébként egy csodálatos, már-már szent életű asszony volt. Mindkét fia kint volt a fronton, minden este imádkozott értük. A fiatal orosz katonák, akik pontosan tudták, hogy bármelyik nap véget érhet az életük, ilyenkor odasereglettek köré, és vagy húszan mormolták együtt az imákat. A parancsnokuk először dühös volt, de aztán rájuk hagyta a dolgot. A nagymama meg nem nézte, ki milyen nemzetiségű, csak azt, hogy ezeknek a tizennyolc-húsz éves, halálosan rettegő fiúknak hogyan tud segíteni. Egyvalamit meg nem csak elbeszélésből tudok, azt, hogy tbc-s lettem a pincében, és ennek a nyomait a mai napig őrzöm a tüdőmön. A szüleim, ki tudja, honnan, szereztek penicillint, ennek köszönhető, hogy most beszélgethetünk.
Szerencse vagy isteni gondviselés?
Az életemben többször megismétlődött, hogy jó időben voltam jó helyen. Ezt csak deus ex machinának hívom. Más észszerű magyarázat nemigen van arra a sok furcsa eseményre, amely mindig a megfelelő pillanatban lendítette tovább az életem.
Mi történt a háború után?
Mentünk tovább. Előbb Gyékényesre, a jugoszláv határra, majd 1950 körül Kaposmérőre. Ott kezdtem az iskolát, majd bejáró diákja lettem a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumnak. Egészen 1956-ig, amikor megint fordult egyet a történelem és vele az én sorsom kereke.
Kondor László első egyéni kiállítása 1988-ban volt a chicagói Monique galériában Kondor László és a chicagóiak címmel. Vietnámi fotóiból a chicagói Nemzeti Veteránművészeti Múzeum megvásárolt ötöt, a képeket 1998-ban a budapesti Hadtörténeti Múzeumban, 2018-ban a Magyar Fotográfiai Múzeumban is bemutatták. A Richmondban található Virginiai Művészeti Múzeum a 2017-es Paris Photo kiállításon hat Kondor-képet vett a gyűjteményébe. Ezek a Magyarországon született amerikaiak – A magyar–amerikai fotográfiai örökség című tárlaton láthatók majd, amelynek több mint 150 felvétele 35 fényképész útját mutatja be Magyarországról Berlinen, Párizson vagy Londonon át az Egyesült Államokba. A kiállítás a tervek szerint 2024 áprilisában nyílik meg a Szépművészeti Múzeumban, onnan utazik aztán Virginiába, majd a rochesteri George Eastman House-ba, a világ legrégebbi fotográfiai múzeumába. Kondor László bízik benne, hogy munkáit hamarosan önálló tárlaton is bemutathatja például a Műcsarnokban, életművét pedig szeretné itthon tartani, a hagyatékot a magyar államnak ajándékozva
Hogyan?
A bátyámat addigra kicsapták a gimnáziumból, ma sem tudom, miért, politikai okokból, vagy csak szimplán pimasz volt. A lényeg, hogy ő akkor már Budapesten tanult, az Attila utcai Petőfi-gimiben, és egy ismerős házaspárnál lakott a Naphegyen. A szabadságharc idején addig mászkált éjjel-nappal az utcákon, hogy november 7-én hajnali négy körül meglőtték a Bécsi kapu alatt. A golyó úgy ment át rajta, hogy se eret, se csontot nem ért, a háborúban egymillió dolláros sebesülésnek nevezték az ilyet. Mi Kaposváron október 24-én a Kossuth Rádióból értesültünk róla, hogy kitört a forradalom. Rögtön kiözönlöttünk az osztálytermekből, néhány felsőbb éves meg én pedig levertük a vörös csillagot a szép barokk iskolaépület tetejéről, a pedellustól kaptunk hozzá fűrészeket. Legalább ötvenen látták a nagy hőstettünket, tucatjával készültek fotók.
Ezért kellett aztán menekülnie?
Igen. Amikor a forradalomnak vége lett, felküldtek a bátyámért Budapestre, mivel statárium volt, apám nem hagyhatta ott az állomást. Nyitott teherautón jöttünk haza, a testvérem a sebesülése miatt a sofőr mellett kapott helyet, én meg a ponyva alatt ültem három órát az ólmos esőben, amikor megérkeztünk, le kellett venni a platóról, úgy átfagytam. A bátyám néhány hét alatt összeszedte magát fizikailag, mire apánk összehívta a családi kupaktanácsot, és a történelmi ismereteire hivatkozva – egy levert forradalmat mindig megtorlás követ – nehéz szívvel azt mondta, induljunk, amíg még nyitva a határ, mert Magyarországon nem maradt jövőnk. Másnap vonatra szálltunk, és többnapos, kalandos utazással megérkeztünk Ausztriába, a traiskircheni menekülttáborba. Ez egy óriási hely volt, hatvan-hetvenen aludtunk egy nagy teremben emeletes ágyakon. Felettem egy fiatal pár feküdt, és hála nekik, elég sokat tanultam a szerelemről azokban a hetekben. De nem csak ez volt új élmény. A bátyám sebe kinyílt, belázasodott és lefogyott, ezért Bécsbe küldték kórházba. Kétszer is meglátogattam ott, ez már karácsony előtt volt, és nem győztem ámulni rajta, milyen csodálatos fényben úszik a város egy évvel azután, hogy elhagyták az oroszok. Óriási kontraszt volt ahhoz képest, hogy akkoriban még Budapesten is alig volt közvilágítás, nemhogy Magyarország vidéki városaiban.
A táborból aztán rögtön az Egyesült Államokba mentek?
Addig még rengeteg minden történt. Amikor a testvérem visszajött a kórházból, elkezdtünk tanakodni, mit kezdjünk magunkkal. Az egyes országok képviselői ott ültek a cégéreik alatt, a legjobb helyek viszont már beteltek; mindenki Amerikába, Angliába, esetleg Németországba akart menni. Azt javasoltam, próbáljuk meg Új-Zélandot. Egyrészt ott nem állt sorba senki, másrészt még a gimiben olvastam, hogy sok a birkafarm arrafelé, így beállhatunk előbb birkapásztornak, és ha már sokat dolgoztunk, akár saját farmunk is lehet. A romantikus álmodozásnak végül egy újabb deus ex machina vetett véget.
Mi volt az?
Éppen mentem kifelé a nagyteremből a folyosói pisilőkhöz, mire jött egy kis ürge fekete papi ruhában, én meg önkéntelenül is úgy köszöntöttem, hogy dicsértessék a Jézus Krisztus. Kiderült, hogy magyar, és éppen az innsbrucki magyar reálgimnáziumba toboroz fiatalokat szállással, étkezéssel, ösztöndíjjal. Szerencsére apánk olyan előrelátó volt, hogy a két zokni, két alsógatya mellé a bizonyítványainkat is bepakoltatta velünk a csomagba, így aznap este már az Arlberg expresszen ültünk. Amikor hajnali ötkor felébredtem, és kinéztem a vonat ablakán, elképzelhetetlen látvány tárult elém: tiroli hegyek, óriási, hólepte fenyőfák – mintha hirtelen egy mesevilágba csöppentem volna. A bátyám még az év végén leérettségizett, majd Rómába ment építészetet tanulni ösztöndíjjal, három és fél év múlva pedig továbbállt Chicagóba.
Ön viszont mégsem Innsbruckban, hanem egy másik magyar gimnáziumban, az iselsbergi Königin-Juliana-Schuléban érettségizett.
Igen, az egy másik mesevilág volt kétezer méteren, ott tanultam meg például síelni. És aztán onnan mentem egyetemre Innsbruckba. Kitaláltam, hogy pszichológiát fogok tanulni, hogy mi a Jóistennek, máig sem tudom. Közben stoppal bebarangoltam egész Európát, Magyarországot kivéve persze, ahova csak húsz évvel később, már amerikai állampolgárként engedtek be. Végül 1961 áprilisában mentem ki az USA-ba a bátyám után, nem mintha rosszul éreztem volna magam Ausztriában, csak egyszerűen túl szűknek éreztem azt a hegyek ölelte kis országot. A testvérem akkoriban egy vasgyárban dolgozott egy Chicago melletti kisvárosban, beálltam mellé én is. Ronda, koszos kis fészek volt, nem mondom, hogy élveztük azt a néhány hónapot.
Solti Györggyel Chicagóban 1974-ben
A DASPO fotósaként Vietnámban, a Khe Sanh-i támaszpont sajtósátra előtt 1971 februárjában
A 23. gyaloghadosztály fényképészeként Vietnámban 1970 januárjában
Leonard Bernsteinnal Chicagóban 1973-ban
Ekkor már fotózott?
Amatőr szinten. Még Ausztriában kezdtem el, volt egy nagyon rendes szobatársam Innsbruckban, a főnemesi származású Vlasics Aladár; a nagyapja kultuszminiszter volt Ferenc Jóska idejében, az ő gépét kezdtem el használni. Nemsokára vettem egy lerobbant kis 35 milliméteres gépet, és autodidakta módon megtanultam előhívni, nyomtatni és így tovább. Persze ekkor még eszembe sem jutott, hogy egyszer ez lesz majd nemcsak a szenvedélyem, de a munkám is.
Olyannyira nem, hogy a Chicagói Egyetemen nemzetközi politikát hallgatott.
Az is érdekes volt, ahogyan odakerültem. A gyári reménytelenség idején szorgalmasan küldözgettem a jelentkezésemet mindenféle egyetemeknek, amelyiktől választ kaptam egyáltalán, az is csak azt írta meg, mennyit kellene fizetnem, pénzem meg ugye nem volt. És ekkor beindult a világon azóta is mindenhol jelen lévő magyar „maffia”.
Vagyis?
Lett kint egy magyar származású ismerősöm, aki történetesen a Chicagói Egyetem elegáns, teniszpályás, éttermes professzori klubját vezette. Ő javasolta, hogy menjek oda egyik nap, mert mindig keresnek munkaerőt. Éppen ott volt a dékán is, akkoriban azon ügyködött, hogy visszahozza az intézmény régi fényét – már csak a világ első tíz egyeteme közé tartozott a korábbi első öt helyett –, és ezt új tanárok és nemzetközi diákság toborzásával gondolta véghez vinni. Az ismerősöm bemutatott ennek a tweedes, pipázó, angolos kis alaknak. És ekkor jött a harmadik deus ex machina. Beszélgetni kezdtünk, és hamar kiderült, hogy ő is ugyanolyan operarajongó, mint én. Anno gyakran jártam fel Bécsbe, és beleszerettem a műfajba, Richard Strauss A rózsalovagját egy barátomnak köszönhetően – a családjának örökös páholya volt a bécsi operaházban – például a világhírű Elisabeth Schwarzkopffal láttam, a karmester a szintén világhírű Herbert von Karajan volt. Végül a dékán meghívott ebédre, és kérte, hogy másnap reggel jelentkezzek a titkárságon, teljes ösztöndíjat kapok, hozzá lakást az úgynevezett nemzetközi házban, ahol felerészt külföldről érkezett diákoknak tartották fenn a helyet.
Voltak itt más magyarok is?
Igen. Egy Petheo Béla nevű festőművész, a gulágot is megjárt pszichológushallgató Kovács József és a szintén pszichológus, a flow-elmélettel híressé váló Csíkszentmihályi Mihály. Én is pszichológiával kezdtem egyébként az innsbrucki előéletem miatt, de amikor megtudtam, hogy békákat is kellene boncolni, villámgyorsan átmentem nemzetközi politika szakra. Itt nagy szerencsémre Hans Morgenthaunál, Kennedy elnök egykori tanácsadójánál kötöttem ki, akitől nemcsak hogy rengeteget tanultam, de afféle mindenese, titkárféléje is lettem. Kis túlzással az ölében ülve tanultam meg, amit a világról tudni lehetett és kellett.
Morgenthau a vietnámi beavatkozás nagy bírálója volt, mondván, kudarcra ítélt próbálkozás olyan országokba demokráciát importálni, amelyekben előtte még csak a fogalmat sem ismerték. Hogyhogy ön, az egyik legkedvesebb tanítványa mégis Vietnámban kötött ki?
Azért az egyetem befejezése és a vietnámi kalandom közt is történt egy s más. Például megnősültem, és született két gyerekem. Az első feleségem egy hihetetlenül érdekes zseni volt, matematikai filozófiát tanult, később a vírusokat kutatta, benne volt abban a csapatban, amely megépítette a világ legerősebb elektronmikroszkópját. Én pedig egyre jobban belemerültem a fényképezésbe, autodidakta módon fejlesztve magam. Közben nyitottam egy kávéházat is Europa Café néven, amely nem kis részben a barátaimnak felszolgált sok ingyenalkohol miatt hamar csődbe ment. Mondhatni, hogy szerencsére, mert az árából meg tudtam venni az első Nikonomat, és mellé még néhány másik profi gépet is. Szabadúszóként dolgoztam, így örökítettem meg az 1968-as chicagói demokrata elnökjelölő gyűlés napjaiban történteket. Köztük egyedüliként azt az incidenst, amikor egy hős rendőr egymagában bement a háború ellen demonstráló tömeg közepébe, és megpróbált az emberek lelkére beszélni, hogy menjenek haza, mert semmi esélyük a velük szemben páncélozott csapatjárművekkel és töltött géppuskákkal felsorakozó nemzeti gárdisták ellen. Ezt a fotósorozatot az USA szinte minden újságja leközölte, mert talán az egyetlen volt, amelyik a hatalom szimpatikus, emberi arcát is megmutatta.
És innentől egymásnak adták a kilincset a megbízók?
A nagy fenét! Mivel sehol nem kaptam munkát, hiába kilincseltem különféle folyóiratoknál, elhatároztam, hogy felcsapok katonának. Huszonnyolc éves koromban önként jelentkeztem a seregbe, kérve, csináljanak belőlem fotóst. Ők meg erre: ezt a beosztást nem tudják garantálni, de mehetek az alapképzésre. 1968 végén így kerültem a Missouriban lévő Fort Leonard Woodba. Mondanom sem kell, a nemzetközi ház intellektuális gettója után milyen kulturális sokk volt hirtelen összebútorozni olyan srácokkal, akik jó része alacsony iskolázottságú volt, sőt sokan a börtön helyett választották a sereget. A két hónapos gyalogsági alapkiképzés életem legmegrázóbb élménye volt. Sem lelkileg, sem fizikailag nem könnyű átállni a civilből a katonai életmódra, arra, hogy hirtelen elveszik az egyéniségedet, egy csoportokban mozgó massza könnyen feláldozható része leszel.
Mi történt aztán Vietnámban?
Az I. hadtest területére küldtek, Dél-Vietnám északi részére, egészen pontosan Chu Laiba. A 23. Americal hadosztályhoz kerültem, ez volt a legnagyobb létszámú hadosztály, több mint húszezer fővel. Akkorra már persze levetettem a sznobságomat, és teljes értékű katona lettem. Egy hét akklimatizálódás után az 1. gyalogezred 3. zászlóaljának C századába osztottak be gyalogosnak, sárdagasztónak. Nem mondom, hogy ez volt minden vágyam, de hát senki nem kényszerített rá, hogy házhoz menjek a pofonért.
És mint mindig, szerencsére megint csak történt valami.
Pontosan. Megláttam a bázison egy srácot, aki fényképezőgéppel járkált, fotózott, beszélgetett. Szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy a hadosztály információs irodájának dolgozik, író, és csak azért mászkál egymaga, mert a fényképésze, egy alkoholista fazon folyton eltünedezik. Rögtön mondtam neki, Williamsnek hívták, hogy szívesen beugrok az iszákos pali helyett, csak az a probléma, hogy már beosztottak a 11. dandár egyik századához, a menetparancsnál szentebb dolog pedig kevés akad, az őrnagytól kell engedélyt kérni a megváltoztatására. Közösen kisütöttük, hogy majd azt mondom neki, korábban a chicagói polgármester, az akkoriban elég ismert Richard Daley fotósa voltam, úgysem merik emiatt felcsörgetni a hivatalt. Így is történt, az őrnagy meg csak annyit kérdezett, hogy kaptam-e gyalogsági kiképzést, és hajlandó vagyok-e kimenni bevetésre a katonákkal. Bőszen bólogattam, és még aznap este átkerültem az információs irodához.
Fotósként mennyire volt közel a tűzhöz?
Szerencsém volt. Ha valaki Vietnámba került, általában egy adott területre, egy alakulatra osztották be, nekem viszont ott volt a hadosztály teljes műveleti területe. És mivel én is átestem a kiképzésen, és egyenruhát is hordtam, a katonák befogadtak maguk közé, úgy fotózhattam őket, ahogy külsős fényképészek nem, szinte észre sem vették. Közelről, széles látószögű objektívvel dolgoztam. A képeim részben ezért lettek jók. És mert mindig az embereket fényképeztem, hiszen itt ők voltak a főszereplők. Nem a politikusok, hanem az egyszerű srácok; a vietnámi háború céljával, akárcsak a mentorom, Morgenthau, nem értettem egyet, de ezeket a fiúkat nagyon megszerettem, értük megérte a dzsungelben töltött minden pillanat. A helikopterpilótákat különösen kedveltem. És a rangeröket. Néha mélységi felderítőkkel vagy rangerökkel mentem ki. Ők tényleg profik voltak. Úgy szerelkeztek fel, mintha esküvőre mennének, feszesre húzva rajtuk minden, az arcuk terepszínűre festve. Hiába voltak az ő bevetéseik a legrázósabbak, érdekes módon mellettük soha nem féltem. Na, ezeken a srácokon keresztül váltam én is az amerikai társadalom részévé. Pedig csak 1971-ben lettem állampolgár.
Más magyarokkal találkozott Vietnámban?
Egy olyan magyarról tudok mesélni, aki megmentette az életünket, de személyesen soha nem találkoztunk, csak telefonon beszéltünk egyszer. Mélységi felderítőkkel voltam odakint, egy századot támogattunk, amely aknavetőtűz alá került, ráadásul az összes tisztet és őrmestert kilőtték a vietkong orvlövészek. A totális káoszban úgy határoztam, hogy keresek egy rádiót, hiszen a légierő és a helikopterek mindig készenlétben állnak. Találtam is egy rádióst, hátán a készülékkel, aki sebesült és sokkos is volt, ezért nem nagyon lehetett vele beszélni. Kivettem a kezéből a kagylót, bejelentkeztem, mondtam, hogy segítség kellene, mire egy hang azt válaszolta, hogy oké, de kérik a kódot, majd egy csomó más badarságot mondott. Erre begurultam, és az anyanyelvemen kezdtem ordítva káromkodni. A telefon másik oldaláról meg rögtön jött magyarul a válasz: „Ki vagy te, seggfej?” Mint kiderült, az egyik felettünk köröző F-4 Phantom pilótája volt. Egy darabig magyarul társalogtunk, de ránk szóltak, hogy idegen nyelven ne használjuk a közös csatornát. Végül, mintha évek teltek volna el, megérkezett nyolc Phantom a fák felett, és elkezdte dobálni a bombákat. Olyan volt az egész, mint az Apokalipszis mostban, hirtelen elkezdett lángolni az egész erdő. Ezt a filmet A szakasszal együtt egyébként a vietnámi poklot leghitelesebben visszaadó mozinak gondolom.
Az állampolgárságot már Hawaiin, a csendes-óceáni főparancsnokságnál mint a Department of the Army Special Photographic Office (DASPO) hivatásos fotósa kapta meg. Hogyan lett a dzsungelből sziget?
Chu Lai után volt már egy masszív portfólióm. Áthelyeztek Hawaiira, a 25. hadosztályhoz mint írót, én viszont mondtam, hogy fotós vagyok, inkább átmennék a DASPO-hoz. Ezt a szervezetet még Kennedy alapította, és az volt a feladata, hogy vizuális dokumentációval szolgáljon a kongresszus, a vezérkar, a Pentagon és a hadsereg számára. A DASPO képviseletében nemcsak Vietnámban jártam, de Japánban és sok harmadik világbeli országban is. Voltam Alaszkában is, ahonnan egy NATO-hadgyakorlatról kellett tudósítani. Végül aztán leszereltem, hazatértem Chicagóba, és slusszpoénként tényleg a polgármester fotósa lettem.
Később számos más hírességet is fotózott, többek között Luciano Pavarottit, Margaret Thatchert, II. János Pál pápát, Henry Kissingert, Frank Sinatrát, Bob Hope-ot, John Wayne-t és Leonard Bernsteint. Saját stúdiója volt, a Motorola képviseletében pedig beutazta a fél világot, a kilencvenes években mégis becsukta a boltot, és hazatért a harmadik feleségével, Lindával, akivel közel negyven éve házasok. A szíve húzta vissza?
Igazság szerint sokáig nem volt honvágyam, és mivel alig tizenhat éves koromban mentem el, a nyelvet is újra kellett tanulnom. Lindát először a nyolcvanas évek végén hoztam el ide, még a „jóságos” Kádár-rendszerbe, egy európai túrán, és nagyon megtetszett neki az ország. Amúgy sem állt távol tőle a költözés gondolata, az apja ugyanis mérnök volt a légierőnél, és gyerekkorában, csakúgy, mint mi a vasút miatt, háromévente hurcolkodtak. Szerintem ez a negyvenéves kapcsolatunk titka is. Mikor úgy éreztük, fennáll a veszélye, hogy megunjuk egymást, és kifelé kezdünk kacsingatni – azt mondják, ez hétévente következik be –, gyorsan költöztünk egyet. Magyarországon is előbb Budapesten laktunk, és csak később, a kétezres években jöttünk Kapolcsra, szerintem immár végállomásként.
Miért pont Kapolcs?
Először a Dunakanyarban gondolkodtunk, mert közelebb van a fővároshoz, így könnyebb beugrani egy vacsorára vagy az Operába. De valahogy nem jött össze, pedig egészen Zebegényig néztünk házakat. Már ott voltunk, hogy az egész tervet hagyjuk a csudába, amikor egy ismerősünk, akinek errefelé van szőlője, javasolta, hogy nézzük meg a Balaton környékét. Abban biztosak voltunk, hogy nem akarunk olyan helyen lakni, amely nyáron tele van, így például Füredet vagy a nagyobb városokat rögtön kizártuk. Annál inkább is, mert Vietnám óta nem bírom a tömeget. Amikor az első kilenc hónap után hazaértem Chicagóba, volt ugyanis egy nagyon rossz élményem. Sétáltam a zsúfolásig telt utcán, és folyton mindenki nekem ütközött, mire egyszer csak elkezdett izzadni kezem-lábam, és gyilkos dühöt éreztem. Szerencsére annyi erőm még volt, hogy felhívjam egy katonatársamat, aki megnyugtatott, hogy ez normális, sok veterán küzd hasonló indulatokkal. Nem csoda, hiszen minket arra kondicionáltak, hogy minden oldalról védjük magunkat, most pedig összevissza lökdösnek, hozzánk érnek az emberek, naná, hogy felhorgad az ölési reflex. Kapolcson persze ilyesmi nem fenyeget. Nyugodtan élünk, nem magányosan, hanem nagyon jó közösségben. Az utcában a szomszédok segítik egymást, szerszámokat, virágtöveket, kertészeti tippeket cserélünk, sőt vannak angol anyanyelvű beköltözők is, akikkel rendszeresen összejárunk. És ebben az eszményi nyugalomban végre sikerült sok kérdésre is megtalálnom a választ.
Például?
Hogy bár annyi irányba eltérülhettem volna, miért éppen a fényképezés lett az életem.
És miért?
A reáltudományokat mindig is rühelltem, ellentétben a filozófiával, az irodalommal, a zenével és más művészetekkel. És folyton mocorgott bennem a kényszer, hogy valahogy kifejezzem magam. Először arra gondoltam, hogy zenész leszek, de hát botfülű vagyok, nincs mit tenni, a hangszert meg már kora gyerekkorban el kell kezdeni. Később, már Amerikában, kitaláltam, hogy író leszek, de azzal meg nyelvi problémáim akadtak. Magyarul kezdtem elfelejteni, a németet sose tanultam meg teljesen, angolul meg még nem tudtam olyan jól, hogyan írhattam volna meg az én Hamletemet? Ekkoriban, a húszas éveimben egyre gyakrabban eszembe jutottak szeretett kaposvári magyartanárom, Gyenes Zoltán szavai. Ő egyszer arról beszélt nekünk, hogy a kreatív típusú ember olyan, mint egy tyúk: sokáig kapirgál, aztán eljön a pillanat, amikor végre kitojja a tojást. És egyszer csak megvilágosodtam, hogy én már régóta kapirgálok: gép nélkül, fejben mindig is fényképeztem.
Emlékszik az első ilyen képére?
Hogyne. A háború után Kaposmérőn április vége felé volt egy búzaszentelési ünnep. A mise végén a katonai szolgálatból visszatért, részeges pap, akit egyébként utáltunk a bátyámmal, velünk, ministráns gyerekekkel meg a falu lakóival kiballagott megszentelni a közeli búzaföldet. Gyönyörű, bárányfelhős-napsütéses tavaszi reggel volt, álltunk felsorakozva a búzatábla szélén, a háttérben a templom, az atya beballagott a kalászok közé, és amikor visszafelé jött, a tenyerével végigsimította a hullámzó növényeket, miközben ömlött a szeméből a könny. Ez volt életem első fényképe. Mert mivel is fotózik az ember? Nem azzal, hogy megnyom egy gombot, ez önmagában, hiába van meg hozzá a technikai tudás, édeskevés. Hanem a szívével, a szeretetével, az előítéleteivel, a félelmeivel. És a türelmével, aminek segítségével képes kivárni a felvillanó drámát. Én legalábbis sosem tettem másként.
Megérkezünk, jönnek elénk farokcsóválva a kutyák, a ház előtt egy malac napozik, felette az ereszen holló üldögél sajtdarabbal a szájában. Ez már maga egy mese, hát még amit több mint három évtized alatt Kassai Lajos megálmodott-felépített hozzá! Boldog történet a Zselic völgyéből, ahol múlt és jelen, hagyomány és modernitás a lovasíjászatban fonódik össze.
„Ezt a dombot megjelölte az Isten” – írta Márai Sándor Egerről. „Termőhely plusz szeretet egyenlő nagy bor” – teszi hozzá idősebb és ifjabb Lőrincz György. Apa és fia hiszik, nemcsak az egri dűlők, az ő útjuk is áldott. A sikerhez vezető magasságokról és mélységekről Egerszalókon, az általuk vezetett, ma már világszínvonalú St. Andrea Szőlőbirtokon beszélgettünk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
