Szöveg: Leimeiszter Barnabás
Fotó: Földházi Árpád, Muray Gábor
Veszprémi sétánk hét állomása a város múltjának ikonikus pillanatait és jelenének szimbolikus helyszíneit érinti.
A viadukt
A város első számú jelképe, a biatorbágyi mellett Magyarország minden bizonnyal leghíresebb völgyhídja. A Jeruzsálem-hegyet köti össze a Dózsavárossal, két kisebb s köztük egy nagyobb ív alkotja. A Szent István-emlékév alkalmából országalapító királyunkról elnevezett, vasbeton híd 1937 végére készült el a 8-as főút részeként. Jelentősen leegyszerűsítette az addig igen körülményes átkelést a városon. A második világháború végén a németek fel akarták robbantani, ám a városi főmérnök vezette kis csapat egy éjszaka kiszerelte a gyutacsot a robbanószerkezetekből, s így a híd csak részlegesen sérült. A viadukt nemcsak híres, de – az itt elkövetett öngyilkosságok miatt – hírhedt veszprémi látványosság is. Az utóbbi időben bekamerázták, s már régebben telefonkészülékeket helyeztek el a végein. Nemrég egy öngyilkosságra készülő kamasz lányt egy mentálhigiénés szervezetnek a hídon elhelyezett táblája bírta jobb belátásra.
Jutas
„Káromkodik, mint egy jutasi őrmester” – valaha közszájon forgott ez a szólás, jól mutatva, hogy az altisztképző intézetnek, amely 1924-ben kapott helyet a Veszprém északi részén található, addig katonai kórházként, illetve tiszti üdülőként használt épületben, országos híre volt. A szólás, amely valószínűleg a második világháború végén, a tömeges kiképzések idején kelhetett szárnyra, sajnos eltorzította a létesítmény emlékét: a trágár beszédet ugyanis – hogy mást ne mondjunk – kifejezetten tiltották. Magas szakmai színvonala és fegyelmezett légköre okán Horthy Miklós „az ország egyetlen mintaszerű intézetének” nevezte az altisztképzőt, de állítólag még a hazánkba látogató német hadügyminiszter is irigykedve nyilatkozott róla. A háború után szovjet katonák rendezkedtek be itt, 2003-ban pedig a megyei levéltár költözött a felújított épületbe.
A Szikla
A megyeszékhely legtitokzatosabb létesítményét az itteniek csak Sziklaként emlegetik. Halandó ember ide nem teheti be a lábát, hacsak nem visel egyenruhát. Hiába is próbálnánk a Jókai utcáról bekukkantani a szögesdrót mögé: a Jeruzsálem-hegy mélyébe vájt, hatezer négyzetméteres, kétszintes bunkerben a Magyar Honvédség Légi Műveleti Vezetési és Irányítási Központja működik, innen figyelik a magyar légtérbe szabályosan vagy szabálytalanul belépő gépeket – érthető tehát a fokozott biztonság. A bunker a Magyar Nemzeti Bank trezorjaként épült a harmincas évek végén, majd 1944 végén rövid ideig itt őrizték a Szent Koronát, a Szent Jobbot és a nemzeti aranytartalékot. A hidegháború alatt úgy alakították át a Sziklát, hogy egy atomtámadást is kibírna.
A Benedek-hegy
A vár előtt elnyúló dolomitsziklát, a Benedek-hegyet Jancsó Miklós filmje, a Fényes szelek emelte be a filmtörténetbe. A kereszt mellől körbenézni, ízlelgetni a festői panorámát, a vár, a völgyhíd és a Bakony látványát: minden veszprémi látogatás csúcspontja. A középkorban egyes feltételezések szerint Szent Benedek tiszteletére emelt kápolna állt itt, majd a török időkben temetkezési hely volt. Ekkor a sziklát még szakadék választotta el a vártól, amit a harcokban lerombolt falak maradványaival töltöttek fel. Később gyümölcsöst telepítettek ide, a 19. század végéig birkalegelőként használták a helyet a veszprémiek, majd 1944-ben óvóhelyet fúrtak a hegybe. A sziklákra-dombokra épült város jó adottságokkal bírt az óvóhelyek kialakításához, ennek köszönhető, hogy a Veszprémet érő – katonai fontossága miatt meglehetősen sűrű – bombatámadásokban a lakosságnak csupán egy százaléka halt meg, az épületállománynak viszont csak a negyede maradt ép.
Az alsóvárosi temető
A turisztikai prospektusokban nem szerepel, de Veszprémben járva érdemes sétát tenni a városközponttól délre, a kórház mögött található régi temetőben. A tekintélyes fák, az itt-ott térdig érő avar, az eldőlt-besüppedt, kétszáz éves síremlékek, a moha lepte feliratok az enyészet különleges-romantikus atmoszféráját teremtik meg. A 18. század óta temetkeznek ide, eleinte csak katolikusok, később kisebb számban protestánsokat is helyeztek végső nyugalomra az alsóvárosi temetőben. A klasszicista temetőkápolnát 1830-ban Haiszler György városi orvos építtette a kolerajárványban elhunyt gyermeke sírja fölé. Az Erzsébet liget felőli oldalon sorakozó kriptákon a város történetében meghatározó szerepet játszó családok neveit olvashatjuk.
A régi vasútállomás
A Balaton Plaza oldalában áll egy régi állomásépület. Ma takarékszövetkezet és borbélyüzlet működik benne, az idősebbek viszont még emlékeznek eredeti funkciójára: itt lehetett felszállni a balatoni vonatra. Mert volt idő, amikor Győrből még közvetlen vonat járt a Balaton-partra – igaz, csigalassan, négy óra alatt tette meg az utat, a sebességért viszont a Bakonyban a Cuha-völgy látványa, majd az út végén a balatoni kilátás kárpótolt. A Veszprém–Alsóörs-vonalat a hatvanas évek végén felszámolták, a tavat a városból vasúton ma már csak székesfehérvári átszállással lehet megközelíteni. Na persze busszal sokkal egyszerűbben le lehet jutni a partra. A vasútvonal emlékére szervezett túrák viszont jelzik: továbbra is él a nosztalgia a balatoni járat iránt.
A régi vidámpark
Egy másik múlhatatlan veszprémi nosztalgia: a Betekints-völgyben, a jezsuita templom és a veszprémvölgyi apácák kolostorromjának környékén 1961-ban megnyitott vidámpark. Pedig nem volt hosszú életű, alig tíz évet ért meg a társadalmi munkával kialakított szabadidőközpont. Volt itt óriáskerék, körhinta, játszótér, csónakázótó, kemping s persze a felejthetetlen úttörővasút, amihez alagutat fúrtak a völgyet határoló dolomitsziklába. Szinetár Miklós itt vette fel a Csárdáskirálynő filmváltozatának több jelenetét. A 2009–10-es Kolostorok és kertek projektben a korábbi évtizedekben erősen elhanyagolt területet rendezték, mesepark és büfék nyíltak, a Betekints-völgy ismét a város kedvelt kirándulóhelye lett. Nemrégiben az úttörővonat felújított mozdonyát és két kocsiját is elhelyezték a csónakázótó melletti „állomásépületnél”.
Van egy város, ahol mást jelent a futball. Találkozási hely, a mindennapok része. Ünnep. A dunaszerdahelyi DAC-lelátón a Kárpát-medence egyik legkülönlegesebb közössége gyűlik össze kéthetente. Minderről Németh Sándor fotós és Nagy Krisztián kommunikációs vezető mesélt nekünk a stadionban, és megkérdeztük a csapatról filmet forgató Tősér Ádám filmrendezőt is.
A dorogi bányászhagyományt őrzi a 2020-ban megnyitott, különleges atmoszférájú Reimann Bányászattörténeti Miniverzum, amelyben interaktív megoldásokkal teszik élményszerűvé a környék múltjának megismerését.
Mit tanítanak a macskák önelfogadásról, önszeretetről, határokról és valódi kapcsolódásról? Miért nem akarnak minden áron megfelelni, és mi a titka annak, hogy együttműködjenek velünk? Bánszky Noémi állataszisztált terapeutát, macskatrénert kérdeztük.
Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem – fakadt ki a népbiztos.
Tárkány-Kovács Bálint zenész és felesége, Tárkány-Kovácsné Albicz Ágnes építészmérnök néhány évvel ezelőtt úgy döntöttek, élettérré alakítják vágyott harmadik helyüket. Miközben folyamatosan tanulják a közel kétszáz éves vigántpetendi házuk tereit, írják tovább a történetét is. Minél tovább beszélgetünk velük, annál biztosabbak vagyunk benne: nem csupán maguknak.
