Közel húsz éve azt nyilatkozta, már hatezer-ötszáz autogramból áll a gyűjteménye. Azóta mennyivel gyarapodott ez a szám?
Majdnem a két és félszeresével, jelenleg nagyjából tizenötezer aláírásom lehet.
Hogyan kezdődött ez a nem mindennapi szenvedélye?
Már gyerekként magával ragadott a színház világa, nagyon tiszteltem a színészeket, és vágytam rá, hogy legalább egy aláírás erejéig személyes élményem legyen velük. A kilencvenes években teátrumról teátrumra jártam, a művészbejárók előtt várakoztam, és viszonylag hamar számos aláírást sikerült gyűjtenem. Eleinte csak magyar hírességekre fókuszáltam, később külföldiekre is.
Ki volt az első művész, akitől autogramot kért?
Azokból az időkből, amikor már szinte missziószerűen űztem a gyűjtést, Molnár Piroska. 1994-ben történt; közel laktam a Játékszínhez, ezért ott kezdtem a színházi körutamat. Ott játszott egy darabban, így őt csíptem el először.
A műgyűjtésről tudjuk, olyan hobbi, amivel nem lehet leállni, a cél mindig egy következő darab megszerzése. Ön is hasonlóképpen van ezzel, ha hozzájutott egy áhított autogramhoz, máris a következő célszemélyen gondolkodik?
Ez valóban sosem múló szenvedély az esetemben.
Már nem járok minden egyes nap lehetőségekre vadászva, mint abban az életszakaszomban, amikor a tetőfokán volt a rajongásom, de nem hunyt ki a tűz, és szerintem sosem fog.
Ha szembejön egy ismert ember, már nem biztos, hogy aláírást kérek, de a 21. század autogramját, azaz egy közös fényképet mindenképpen. A hobbimban az aranyhármast az aláírás, a szelfi és a kézfogás jelenti, ha valakivel mindhárom sikerül, akkor tökéletesen elégedett vagyok, de örülök természetesen, ha akár csak az egyik teljesül. Nekem ezek életre szóló élmények, nem a pénz miatt csinálom, nem is hiszem, hogy az autogramnak van piaci értéke, hanem mert megfizethetetlen, amikor általam nagyra tartott emberrel találkozom. Az pedig még inkább, ha lehetőségem nyílik pár szót beszélni velük és bepillantást nyerni a személyiségükbe.
Hajlandó akár pénzt is áldozni a szenvedélyére?
Előfordul, hogy vásárolok olyan személyektől származó aláírásokat, akiktől magam biztosan nem tudok szerezni, mert már nem élnek. Nemcsak színészek kézjegyeit gyűjtöm, hanem más művészeti ágak képviselőiét is, és sportolókét, politikusokét szintúgy. Ha egy számomra fontos és kedves ember aláírásáról van szó, amit nagyon hiányolok a gyűjteményemből, akkor örömmel áldozok rá pénzt.
Szóval nem is az a legfontosabb, hogy mennyire ismert az illető, hanem hogy önhöz mennyire áll közel?
Így van. Persze ha valaki nem tartozik a kedvenceim közé, de világhírű, és milliók imádják, akkor természetesen megragadom az alkalmat, ha lehetőségem nyílik rá. A legnagyobb erőfeszítést azonban olyan személyek felkereséséért teszem, akikhez kötődöm, rajongok értük – a tőlük kapott aláírások a legértékesebbek nekem.
Utóbbiak közül kiket emelne ki?
Talán a legnagyobb élményem Tony Curtishez fűződik. 1996-ban több alkalommal is szerencsém volt vele találkozni, meghívott minket egy kollégámmal uzsonnára a szállodába, ahol lakott, így hosszabb ideig is beszélgethettem vele. A színészektől eltávolodva, de a filmek világában maradva három operatőr jut eszembe: Kovács László, Zsigmond Vilmos és Illés György, az utóbbi húsz-harminc év csúcspontjainak tartom, hogy velük interjút is készíthettem. Mindannyian nemcsak a magyar, hanem a nemzetközi filmtörténet részei, így a hozzájuk kötődő élményem miatt is a gyűjteményem legbecsesebb darabjai a kézjegyük. És vannak olyan autogramok is, amelyek más szempontból számítanak kuriózumnak a kollekciómban. Ilyen Benazír Bhutto, Pakisztán első és máig egyetlen női miniszterelnöke, akitől pár hónappal a meggyilkolása előtt sikerült aláírást szereznem.
Milyen arányban válik be az a taktika, hogy levelet küld a sztárok ügynökeinek, hogy postázzanak egy autogramot?
Nagyjából az esetek harmadában. És nem feltétlenül az ügynökség hozzáállása miatt, előfordul, hogy kiderül, nem a megfelelő címre írtam, vagy más okból nem érkezett meg a kérés. Volt példa arra is, hogy hosszú esztendők után kaptam választ, amikor már a legkevésbé sem számítottam rá; a Magnumot alakító Tom Selleck aláírása például több mint három év után érkezett meg. Amikor sikerrel járok, az mindig öröm, legyen szó aláírásról, fényképről, de még jobb érzés egy rövid üzenet, illetve az a gondolat, hogy ha csak pár másodpercre is, de kapcsolatot teremthettem az illetővel.
Kik okozták a legkellemesebb csalódást?
Több alkalommal előfordult magyar színészek esetében, hogy miután autogramot kértem tőlük, meghívtak az előadásukra, ezek nyilván jóleső élmények. A külföldi példák közül Ralph Fiennes jut hirtelen eszembe: az Iparművészeti Múzeumban forgatott, aznap egy kardozós akciójelenetet vettek fel, látszott rajta, hogy hulla fáradt, így amikor elkezdtem közeledni felé, a testőrei rögtön jelezték, hogy ne zargassam, mire ő mondta nekik, hogy „ugyan, hadd jöjjön csak ide”. Amellett, hogy zseniális színész, elképesztően alázatos is. És ugyanezt tudom elmondani Viggo Mortensenről is, akivel szerencsém volt egy sajtónapot eltölteni, és semmiféle nagyképűség vagy sztárallűr nem jellemezte.
A szívmelengető sztorik mellett azért akadt kevésbé kellemes élmény is. Olvastam, hogy Antonio Banderas első alkalommal igencsak flegmán rázta le. Az ilyen tapasztalatok megváltoztatják az adott hírességhez fűződő viszonyát?
Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy meg kellene sértődnöm ilyenkor. Egyébként is úgy vélem, külön kell választani a művészek teljesítményét a személyiségüktől. Az említett eset egyébként az Evita forgatásán történt 1996-ban. Akkori felesége, Melanie Griffith Madonna miatt féltékeny volt Banderasra, ezért mindenhová elkísérte, a szóban forgó alkalommal is valószínűleg ez okozta a feszült légkört. De természetesen mindenkinek lehetnek rossz napjai vagy éppen fontosabb dolgai, mint a rajongói vágyainak a kielégítése. Persze voltak azért negatív élményeim is, Marco Ferreri, A nagy zabálás rendezője szintén megtagadta az autogramot, de nem ezért keserű a szám íze vele kapcsolatban, hanem mert szinte ellökött magától, ami azért meglepett.
Bevet például olyan szürkezónás praktikákat, hogy belóg egy forgatásra?
Fiatal koromban volt rá példa, de néhány év alatt rájöttem, hogy ez nem a legjobb taktika, forgatás közben nem szerencsés megzavarni a színészeket vagy a rendezőket, hiszen éppen dolgoznak, és senki nem örül, ha munka közben piszkálják. Így hamar áttértem arra, hogy ha tudtam, valaki nálunk tartózkodik, akkor kiderítettem, hol szállt meg vagy hol van a törzshelye, és ott várakoztam rá.
Kik hiányoznak a leginkább a gyűjteményéből?
Erre azt szoktam mondani, hogy mindenki, aki nem szerepel még benne. De hogy példát is említsek, nagyon bánom a mai napig, hogy fél órával maradtam le arról, hogy találkozhassak Peter Ustinovval, hiszen amellett, hogy zseniális színész, hihetetlenül intelligens, és örök élmény lett volna, ha legalább öt percet sikerül beszélnem vele. Azóta sikerült megvásárolnom az aláírását, de az természetesen nem ugyanaz. És hasonló kaliberű művésznek, igazi polihisztornak tartom John Malkovichot is. Bár ő számtalanszor járt nálunk, nem ad senkinek autogramot, nem szereti ezt a fajta közeledést, még a közös képeket sem. Egy rajongónak utóbbi mégis összejött: amikor megkérdezte tőle a színész, hogy miért akar vele fotózkodni, hiszen nem ismerik egymást, azt felelte, hogy „de én ismerem magát”, és ezzel meggyőzte.
