Lajkó Félix ötvenéves. A mondatnak inkább a másodlagos értelme érdekes, az apropó, hogy a jubileumi Budapesti tavaszi fesztivál nyitóelőadásként 2020-ban debütált GisL zenei anyag december 17-re, a születésnapjára önállóan is megjelent. A kor, a szám, a fél évszázad Lajkó esetében nehezen értelmezhető. Talán azért, mert a színpadi jelenlétében nincs semmi időhöz köthető. Talán mert nincs is ott. Vonzásának ereje a megfejthetetlenségen túl az, hogy látványosan máshol van. Nem tudni, hol, de erős a késztetés utánamenni, miközben szinte szégyelli, aki látja, hogy be van avatva valamibe, az intimitás, az önfeltárás olyan bugyraiba, ami talán nem is tartozik külső szemlélőre.
LajKó Félix az A38 Hajón (Kép forrása: A38 Hajó)
Kinyílik egy belső szem ilyenkor, új önmagadra ébredsz, és elkezdesz ebben az egészben sétálni. Átlépsz valahová máshová.
Ennyit tudtam kicsikarni belőle a saját megéléséről tíz éve. Negyven volt akkor éppen, mellékesen. Tele tervekkel. Elképesztő felkéréseket kapott, csak kapkodta a fejét, mi történik körülötte. Nem is kellett sok, 2019-ben megtörtént az áttörés. A Lajkó Félix & VOŁOSI című lemeze röviddel a megjelenése után felkerült az összes fontos nemzetközi toplistára, a kritika a világ legjobb vonós zenei anyagának titulálta. Ez történt a szalagcímek szintjén.
De nincs itt semmi elbeszélnivaló. Akkor nyílik meg Lajkó Félix zenéje igazán, válik érthetővé, inkább megsejthetővé a karaktere, amikor akármelyik zenéje hallgatása közben megérint az illetéktelenség érzete, amiért ott vagy, ahol valaki önmagát nem kímélve démonokat táncoltat. Akkor leesik, hogy nem a gyakran neki tulajdonított flegmaságból nem beszél, kvaterkázik, sztorizgat igény szerint. Egyszerűen nincs verbalizálható mondanivalója. Nem a szavak szintjén él.
A GisL zenei anyaga már meghallgatható a Spotify-on is
Szabadkán, egy régi tiszti kaszinóban volt az egyik első koncertje, így mesélte. Mint más a wifi routere számsorára vagy a mindenféle belépési jelszavaira, ő úgy emlékezett egy homályos utazásra. A Fehér ló című számnál nagyjából harminc éve – miközben a közönség akkor is a húrszaggató sámánt nézte – lovakkal vágtázott egy vízióban. Jelnek érezte. Lajkó Félixnek ehhez a dimenzióhoz van kódja, ide bejáratos, erre mehet vele, aki akar. És főleg: aki fel van készülve a félhangokra. A félhangokban rejtőző fájdalomra. Ráadásul a félnek is van fele. „Negyedhangokban lakik a szív” – egyszer így mondta. A negyedhangokon túl alighanem már csak a szilánkjaira szétbontott egyéniség van. A feloldódás. A teljes csend. Oda eljutni: mint tevének a tű foka.
A zenélés számára – Sigmund Freud nyomán – „a túlélés egyik módja”, „folyamatos harc az egóval”, a művészet pedig – részben – önterápia: „Már kamaszkoromban eldöntöttem, hogy az a zene, amit játszom, valamilyen módon gyógyító, segítő erővel is kell rendelkezzen. Mindig magamon próbálom ki, és van, hogy fáj is.” Erős, tudatos szavak egy akkor negyvenéves embertől.
Eugene T. Gendlin filozófus, pszichoterapeuta homályos zónának nevezi azt a helyet, ahol a nevezhetetlen lakik bennünk. A megértetten, a megérzetten túli jelentések. Mindaz tehát, ami gondolati úton, de még érzéseink felismerésén, tudatosításán keresztül sem hozzáférhető.
A hegedű olyan lapát, amivel az ember a saját és a mások lelkében is tud vájkálni.
Lajkó Félix arra tette fel az életét, hogy a nevezhetetlenben vájkál. Ő így mondja: a zenélésre. Csak hát rock and roll ugye nem egy tánc. A szívlapátolás meg nem egy könnyen kiheverhető, váltóműszakos bányászmeló.
Hosszú felvezetés egy – a rendező, Velekei László koreográfus által – „világbalettnek” nevezett, ikonikus darabhoz írt „világzenei” lemezhez, de a GisL ennél már csak az 50. születésnap apropóján is több. Ugyan ki nem mondva, összegző igényű és színvonalú munka.
A Giselle a 19. századi romantikus balett stílusteremtő remekműve. Misztikum, borzongás, lidérces őrület és egy világokon átívelő, a túlvilágot az élet színpadával összekötő, drámai szerelmi történet. A világ összes balettszínpadán játsszák ma is, érinthetetlennek tetsző klasszikus. Egy kétfelvonásos, monumentális műből kortárs megközelítésű, dinamikus egyfelvonásos darabot rendezni, egy ilyen baletthez zenét szerezni merész vállalkozás. A balett talán az utolsó, amit Lajkó semmiféle kényszeredett koreografáltságot be nem engedő világával bárki asszociálna, egészen addig, amíg meg nem hallgatja, nézi a darabot. Tizenhárom számba sűrítve feltárni, átélhetővé tenni azt az érzelmi regisztert, a végletes mélységeket és magasságokat, amiket a GisL története hordoz, csak az tudja, aki maga is jártas a végletekben.
A GisL Lajkó-féle zenei kompozíciója – Velekei László szavaival – „világbaletthez írt világzene”. Nagyvonalúan le is tudhatnánk a címkézést ennyivel. Csakhogy. „A semmiből termetésben nem hiszek” – mondja Lajkó. – A zenét szerzik. A közösből.” Klasszikus zenének mindig is punk marad, amit játszik, világzenének nevezni meg semmitmondó, de a szerzett zene kategóriával a GisL esetében ki lehet egyezni. Jó helyről szerzi.
Tánc és zene egymást támogatják, emelik a Győri Balett és a Fonó Budai Zeneház közös programjaként megvalósult produkcióban, de a zene a mozdulatok kifejező ereje nélkül is visz a saját sodrásával, lehetetlen nem a hatása alá kerülni. A megőrülésjelenet, amikor a szerelmében csalódott lány a halállal kacérkodik, hátborzongató zeneileg is. A szerelmes duettben ott az öröklét lehetősége és összhangja. A nyugalom, amit Lajkó Félix a Magyarország Érdemes Művésze díj márciusi átadásakor megnevezett életcélként.
A szívbányászat tehát a csendig hatol. Oda, ahol a béke kezdődik. Szép terv a következő időkre. Meg is van hozzá a születésnap mágiája. Bármit is jelentsen, de Lajkó Félix ugyanazon a napon született, mint Ferenc pápa.
