Ők pedig ha nem tudták is, megérezték, hogy sokan hozzájuk hasonlóan rezonálnának arra, amit ez a vidék titkos hatása révén nyújtani képes. Az első Virágzás napjai fesztivál 1994-ben volt, története pedig összefügg hatvan rododendroncserjével és egy csapat iskolással. „Meghívtam egy osztályt abból az iskolából, ahova a gyerekeim jártak, és a már említett Árpád-kori templom kertjében elültettük ezeket a számomra kedves virágokat. Végül ide szerveztük az első koncertet is, és ott, a templomban megszólalt valami. Érdekes, hogy errefelé a rododendron vadon is nő, köszönhetően a talajnak és a klímának – beljebb az országban, kelet felé nem. A tudat, hogy a következő évben, ráadásul május környékén ezek a bokrok virágba borulnak, megteremtette a kereteket, így esett, hogy minden évben pünkösdkor tartottuk a Virágzás napjai művészeti fesztivált.”

A program gerincét nem is feltétlenül a művészet, sokkal inkább a háromnapos folyamatos együttlét adta kirándulásokkal, értékes gondolatokkal, szerteágazó feltöltődési lehetőséggel. Az élmény nyomot hagyott, az ideérkezők elvitték magukkal, és visszatértek érte. „Egyébként ez nem az én találmányom. Hamvas Bélától vettem a receptet: ő megírta, az archaikus kultúrákban az ünnep őreinek az volt a feladatuk, hogy bizonyos időre kiemeljék az embereket a hétköznapokból, hogy egy más tudatszinten megújítsák életenergiáikat.” S hogy miért a múlt idő? A kilencvenes évek az újrakezdés jegyében teltek, de a főszervező úgy érezte, huszonöt év alatt sokat változott a világ, s a földet érések és illúzióvesztések azt jósolták, a magasban kell abbahagyni, mielőtt elindulnának lefelé.

Mielőtt azonban túl hamar visszatérnénk az ettől függetlenül sűrű jelenbe, megkérjük, meséljen arról, hogyan teremtődött oly sok minden általa az évek során. „Miután itt kötöttem ki, kerestem a kapcsolódást és az élet lehetőségeit. Sokfelé dolgoztam korábban, televízióban, színházban, az Omega együttes szövegírójaként és számos egyéb kulturális együttműködésben. Munkatársak helyett pedig a legtöbb helyen barátokat szereztem, akik örömmel vettek részt az általam teremtett kalandokban.” Az említett Őri Alapítvány célkitűzései között nem csupán kulturális események szervezése, de egy mintagazdaság meg­teremtése, illetve a helyi média felélesztése is szerepelt.

„A mintagazdaság már nem fog megvalósulni, de a tájkert alapjai megvannak, arra még van esély. Nemcsak a táj fogott meg annak idején, ugyanígy voltam az itteni emberekkel is, amikor megismertem őket közelebbről” – meséli, miközben körbejárjuk a korábbi malom, majd a majorság részeit. Az egykori teleház terébe érünk, ahol a harminc éve behozott modernitás most a múltat idézi meg. Itt szervezték meg ugyanis „az életet”, az alapvető szolgáltatásokon kívül helyi rádió és szerkesztőség is működött a falak között. „Nem igazán tudtam még, mi fán terem a közösségszervezés, de talán már afelé tartottam” – mondja Sülyi Péter. Annak idején a Magyar Televízió Fiatal Művészek Stúdiójában tanulta meg, mennyire szép egymásrautaltság rejlik a csapatmunkában. „A Magyar Televíziónak készítettem az ezredforduló idején egy tizenhárom részes sorozatot Triangulum – Az Őrség és vidéke címmel. Körbejártuk a vidéket, bekopogtunk a portákra, megkértük az embereket, hogy meséljenek magukról és a mindennapi életvitelükről.” Ez ma már kordokumentumnak számít, mint ahogy a szintén Triangulum néven futó helyi rádió adásai is. A közösségi rádió hét éven keresztül hozta közelebb egymáshoz az embereket. „Ennél elevenebb dolgot aligha tudnék említeni a praxisunkból: amiről délelőtt a közértben vitatkoztak, az délután már élő adásban ment a stúdióból az érintett szereplőkkel. Amellett, hogy hihetetlen hallgatóságunk lett, az itteni problémákra is közvetlenül, közösen kerestünk megoldást.”

A helyi hullám akkor csapott igazán magasra, amikor az egyébiránt kissé magának való őrségi ember szélesre tárta ajtaját a betérni vágyók előtt. A közeledést szó szerint kell érteni. A Nyitott porták című kezdeményezés ugyanis azt a hétköznapi célt szolgálta, hogy az emberek valóban bemenjenek egymás házába. „Ez a világnak is jó recept: csak érdeklődni kell a másik iránt” – mondja a szervező, miközben a teleház irodáiból a hatalmas udvar felé tartunk.

Séta közben megtudjuk, a 2002-ben induló Hétrét­ország fesztivál újdonsága volt a Nyitott porták hálózata. Eleinte húszan voltak, aztán a számuk negyven-ötvenre nőtt az évek során, miközben a keretet adó Hétrétország fesztiválból a sokatmondó „köztivál” névre tért át. A tíznapos művészeti rendezvény gazdája közösségépítésre törekszik inkább, mint a látogatószám növelésére, noha a Hétrétország határa messze túlnyúlik a szemhatáron: „Mindenki oda húzza, ahova szeretné, nagyjából ötven kilométeres körzetben. Azért adtuk a Hétrétország fantázianevet ennek a vidéknek, mert régebben, még a tria­noni határok előtt az Őrség virulens régió volt, intenzív belső élettel, a környék települései napi kapcsolatban álltak. Ezért játszom az Őrvidék kifejezéssel is, hiszen ebbe a fogalomba nem csupán néhány falu, hanem az egész földrajzi egység beletartozhat, a Muravidék és a korábban Vendvidék néven ismert táj településeit is magában foglalja”.