Messzire nyúló genetikai kapcsolatokat tárt fel a HistoGenes projekt keretében működő nemzetközi kutatócsoport Belső-Ázsia és a Kárpát-medence között, ezzel évszázados vita végére kerülhet pont a hunok eredetéről – írja az MTI.
A nemzetközi kutatócsoport, az ELTE kutatóinak közreműködésével, az európai hun korszak egyes személyeit közvetlenül összekapcsolta a korábbi, ázsiai Hun Birodalom néhány magas rangú személyével. Ugyanakkor azt is bemutatták, hogy a teljes korabeli Kárpát-medencei népességet tekintve csak kevesen voltak kelet-ázsiai származásúak, és az újonnan érkező népesség tagjai is meglehetősen vegyes eredetet képviseltek.
A kutatók a felfedezésről szóló tanulmányukat a Proceedings of the National Academy of Sciences (PNAS) című szaklapban publikálták.
Ázsiai és európai hunok
A hunok a 370-es években lépték át a Volgát, és létrehozták Európa egyik legbefolyásosabb, bár rövid életű nomád birodalmát. A kutatókat régóta foglalkoztatja, milyen kapcsolat állt fenn az ázsiai hunok és az Európában feltűnő csoportok között, miközben a népnevek egyezését széles körben elfogadják. Az ázsiai Hun Birodalom Kr. u. 100 körül felbomlott, így több mint 250 évnyi űr tátong a két birodalom fennállása között. A kutatók arra a kérdésre keresték a választ, hogy felfedezhetők-e olyan DNS-vonalak, amelyek áthidalják ezt az óriási időt.
A vizsgálat során 370 olyan személy DNS-ét hasonlították össze, akik a Kr. e. 2. század és a Kr. u. 6. század között éltek három nagy földrajzi régióban: Belső-Ázsiában, a mongol sztyeppéken, Közép-Ázsia különböző területein, valamint a Kárpát-medencében. Ezek között 35 újonnan elemzett genetikai minta szerepelt Magyarországról és Kazahsztán keleti régiójából. A kutatók a Kárpát-medence teljes, eddig megismert 4-6. századi népességét figyelembe vették, így a minták között sztyeppei jellegzetességeket hordozó temetkezések és a helyi, késő szarmata (4-5. század) és a Gepida Királyság (5-6. század) kultúrájába illeszkedő temetők is előfordultak.
Az eredmények azt mutatják, hogy a Kárpát-medencében a hunok érkezése után nem élt nagyobb ázsiai vagy sztyeppei származású közösség, mindössze a népesség 7 százaléka sorolható ide. Azonosítottak azonban egy kisszámú, ám jól elkülöníthető csoportot, amely valóban jelentős kelet-ázsiai genetikai jegyeket hordozott.
Hogyan zajlik a kutatás
A felfedezéshez a genealógiai kapcsolatok újfajta összehasonlítása vezetett: az egyes egyének közös DNS-szegmenseinek elemzése közvetlen közös ősöket (IBD/identity-by-descent módszer) bizonyított. Néhány magyarországi egyén ugyanis közvetlen IBD kapcsolatot mutatott mongóliai, az ázsiai Hun Birodalom késői időszakából származó magas rangú személyekkel.
E biológiai kapcsolati háló része egy olyan személy is, aki a valaha felfedezett legnagyobb mongóliai, úgynevezett teraszos sírban volt eltemetve. A magyarországi minták közül az egymással is rokonságban álló Budapest-Zuglói férfi és egy-egy Tiszagyendán és Tiszabura-Pusztataskonyon feltárt női, valamint egy az erdélyi Marosszentgyörgyön és egy Kecskeméten feltárt férfi temetkezés kapcsolható össze közvetlenül ázsiai hun személyekkel.
Korábbi cikkünkből kiderül, hogy a régészeti feltárásokról múzeumi raktárakba vagy embertani gyűjteményekhez kerülnek a csontok. Ott tisztítják, dokumentálják, leltározzák őket. Ezt a munkát általában antropológusok végzik – meghatározzák az elhunytak nemét, elhalálozási életkorát, valamint alapvető betegségek jegyeit keresik a maradványokon. Csak ezek után vesznek dns-mintát; előfordul az is, hogy évtizedeket tölt egy lelet a múzeumban, mielőtt hozzányúlnak.
„Egy teljes koponya esetében mindez úgy történik, hogy kivágunk belőle egy picinyke csontot, a sziklacsontot, az emberi csontozat ugyanis ebben tartja meg legjobban a dns-t. Amennyiben ez nem áll rendelkezésre, akkor fogakkal dolgozunk. A csontokból vagy fogakból tisztítás után kifúrunk egy egészen kis pormennyiséget, 50 milligrammnyit, ez nagyjából két csipet sónak felel meg”
– vázolta fel lapunknak Szécsényi-Nagy Anna, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének igazgatója. Ezt követően különféle enzimatikus folyamatokat alkalmazva egy éjszakán át forgatják, áztatják a port, majd kinyerik az örökítőanyagot, amelyet utána dns-könyvtárakba foglalnak. Ez annyit tesz, hogy molekuláris vonalkóddal látják el a dns-szálakat, így a későbbi laborfolyamatok során nyomon tudják követni a mintákat, illetve újra ki tudják őket halászni egy-egy elegyből. Ezek után elkezdik szaporítani a dns-t, hogy látható és mérhető legyen, majd megfejtik a bázissorrendjét, ezt nevezik szekvenálásnak. A dns-szekvencia visszanyerése után kezdődik a bioinformatikusok, illetve a biostatisztikusok munkája. Az ő feladatuk összevetni egymással a szekvenciákat, illetve a különböző genomi pozíciók változásait, változatait egymáshoz képest, valamint populációgenetikai kérdések esetén csoportszinten is megvizsgálni az eredményeket.
Egyes esetekben a mongol sztyeppékig vezetnek a szálak
A most felfedezett kapcsolatok bizonyítják, hogy az európai hunok közül néhány személynek egészen a mongol sztyeppékig, késői hsziungnu temetkezésekben nyugvó előkelő személyekig vezethető vissza a származása.
A Hun Birodalom lakossága genetikailag azonban rendkívül heterogén volt.
A genetikai és a régészeti bizonyítékok egyaránt az itt élő közösségek mozaikosságát mutatják, ami összetett mobilitási és interakciós folyamatokra utal, nem pedig tömeges, egy helyről érkező népvándorlásra”
– emelték ki a kutatók. Még a sztyeppei jellegzetességeket mutató temetkezésekről is elmondható, hogy mind kulturálisan, mind genetikai örökségüket tekintve rendkívül változatosak, akadnak közöttük keleti szarmata és kaukázusi népességekkel összefüggésbe hozható személyek is.
A keleti genetikai szálak, ugyan jóval kisebb mértékben, de a hun korszakot követő időszak temetőiben is nyomon követhetők még, ami a keleti származású és európai személyek közös utódait, egyben a hun kori népesség továbbélését bizonyítja a Gepida Királyság idején.
Hogy jelentek meg a hunok Európában?
Az új eredmények arra is rámutatnak, hogy a hunok Európába érkezése eltérő módon játszódhatott le, mint két évszázaddal később az avarok megjelenése. Az avarok csupán néhány évvel azután, hogy belső-ázsiai birodalmukat a türkök elpusztították, már új otthonra leltek Európában, és számos leszármazottjuk jelentős kelet-ázsiai genetikai örökséget hordozott egészen uralmuk végéig. Attila hunjainak ősei azonban sok nemzedéknyi idő elteltével alapítottak új birodalmat Európában, amibe számos más eurázsiai csoportot beolvasztottak. És bár drámaian átalakították a politikai tájat, tényleges genetikai lábnyomuk korlátozott maradt.
Tágabb perspektívából nézve a tanulmány megmutatja, hogy a legmodernebb genetikai kutatások a régészeti és történelmi környezet gondos feltárásával kombinálva hogyan oldhatják meg a múltbeli népességek összetételével és eredetével kapcsolatos évszázados vitákat. Bár számos kérdés továbbra is fennáll, a munka meggyőző bizonyítékot nyújt a hun kori népesség, az eurázsiai sztyeppék és az ázsiai Hun Birodalom közötti közvetlen kapcsolatra, segítve ezzel a Kelet- és Nyugat-Eurázsiát a múltban összekötő dinamikus hálózatok megértését.
Érdekesség korábbi cikkünkből
„Az avarok 568-tól a 9. századig éltek a Kárpát-medencében, de a 800-as években már nehezen lehet őket nyomon követni, ugyanis elszegényedtek. Elvégeztük az első betelepülő elitcsoportjuk genetikai jellemzését. Ennek a csoportnak igen gazdag sírjai ismeretesek a Duna–Tisza közéről, a legismertebb Kunbábonyból került elő. Egy jelentős, az elitben domináns apai vonalat tudtunk elkülöníteni, amely kifejezetten belső-ázsiainak mondható. Ezt ma már teljes genomeredményekkel is alá tudjuk támasztani, tehát a korai avarok vezetői Belső-Ázsiából kellett hogy származzanak” – fejtette ki korábban magazinunknak Szécsényi-Nagy Anna, az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének igazgatója. Hozzátette, hogy az antropológusok már régóta feltételezték a keleti származást, a legtöbb gazdag sírba temetett egyént ugyanis keleti arc- és fejforma jellemzi.
Ezzel összefüggésben sikerült azt is megállapítaniuk, hogy az avarok a belső-ázsiai Zsuanzsuan Birodalomból menekültek el, nem pedig a közelebb eső Heftalita Birodalomból. Az írásos forrásokkal összekötve a genetikai eredményeket az is bizonyossá vált, hogy az avarok 552-ben megkezdett vándorlása az egyik legnagyobb és leggyorsabb volt, ugyanis 558-ban már 5000 kilométerrel nyugatabbra, a Kaukázusnál említik őket. „További kérdés lesz, hogy közép-európai megtelepedésük időszakában volt-e újabb, esetleg közelebbről, a Kaukázus vidékéről vagy a kelet-európai sztyeppéről induló bevándorlás.”
Nyitókép: Ásatási fotók a Budapest, Népfürdő utcai férfi sírról (4. század vége/5. század). A fej mögött kialakított fülkében nagyméretű korsó. (Fotó: Mészáros Boglárka, BTM Aquincumi Múzeum és Régészeti Park)
