Félelem és reszketés délen – 1848–49 magyar–szerb konfliktusai

Huszonegy éves koromban döbbentem rá, hogy nem ismerem Ðorđe Stratimirović vagy Kuzman Todorović nevét. Avram Iancu azért mondott nekem valamit. Persze, a román felkelővezér szerepe nem egészen összevethető a két említett szerb vezetőjével, inkább a helyzet szimbolikáját szeretném kidomborítani. A délvidéki harcok szereplőit az 1848–49-es időszakból alig ismerjük.

Különösen azért volt furcsa, hogy nem mondtak semmit a nevek, mert szegediként – már csak a földrajzi közelség okán – lett volna értelme róluk tanulni. Talán két mondatot beszélhettünk volna arról, hogy voltak errefelé komoly összezördülések.

Bizonyos tekintetben egyébként érthető ez a hallgatás: az etnikai jellegű konfliktusok abba a kategóriába tartoznak, amelyben egyik oldalon se lehet hősöket találni. Jelen cikkben e hadszíntér eseményeiből villantunk fel néhányat.

Amikor Stratimirović és Kossuth összeveszett

A soknemzetiségű Magyarországnak 1848 tavaszán szembe kellett néznie a nemzetállam koncepciójából adódó ellentmondásokkal. Bár sok tekintetben – például egyházi és oktatási ügyekben – autonómiát kívántak biztosítani a nemzetiségeknek, államalkotó nemzetnek nem lehetett őket elismerni: hiszen akkor saját kormányzattal kellene rendelkezniük. Márpedig az Újvidéken elfogadott március 27-ei petíció többek között ezt kívánta elérni.

Kossuth Lajos viszont – udvariasan körüljárva a kérdést – közölte, hogy erre ne számítsanak, amikor Aleksandar Kostić, a szerb delegáció vezetője az országgyűlés elé vitte a követeléseket:

Valódi értelme pedig a szabadságnak az, hogy nem kasztokat, nem privilégiumokat, hanem a honnak lakosait összesen ismerve, azok nyelv- és valláskülönbség nélkül részesíttessenek a közszabadság közáldásában.

Az általános, polgári szabadságjogok tehát garantáltak: a népképviseleti országgyűlésbe vallásra és nyelvre való tekintet nélkül delegálhatók képviselők, és tekintsék úgy, hogy ezzel a kérdés rendezve van. A szerb kisebbség esetén emellett volt egy specifikus probléma: mivel jellemzően katonáskodással (határőrszolgálattal), illetve kereskedelemmel foglalkoztak, a jobbágyfelszabadítás nem érintette őket olyan nagy számban, mint például a románokat. Így fordulhatott elő az az ellentmondásos helyzet, hogy amikor az Újvidékről érkező delegációból Ðorđe Stratimirović felvetette István nádornak a szerb privilégiumok visszaállítását, csak egy udvarias mosoly volt a felelet. Nehéz is lett volna egyenes választ adni: elvégre az éppen szentesítés alatt álló törvények az ilyen privilégiumokat kívánták eltörölni.

A vita viszont csak ezután élesedett ki igazán: állítólag Kossuth és Stratimirović egy magánértekezleten úgy összeveszett, hogy a szerb delegáció attól kezdve csak fegyveres úton látta elintézhetőnek az ügyet. Meg kell jegyezni, hogy Kossuth később tagadta, hogy a beszélgetés egyáltalán lezajlott – és azt is, hogy 1865 előtt találkozott volna Stratimirovićcsal. Sőt, Stratimirović politikai mozgása sem arra utal, hogy a pozsonyi követség után rögtön a „vér és vas” mellett kötelezte el magát.

Az állítólagos beszélgetés jó hangulatban kezdődött, az egyik szerb követ felhívta Kossuth figyelmét arra, hogy a „rác” számukra sértő kifejezés. Erre a válasz még készséges volt: „Tehát Uraim a mai naptól Önök szerbeknek neveztetnek!” A probléma ezután kezdődött: Stratimirović megint szóba hozta a szerb nemzet jogait, e ponton viszont Kossuth elvesztette a türelmét:

Magyarországon csak egy nemzet van, a magyar, a többiek csak más nyelven beszélő néptörzsek!

– mondta állítólag. Stratimirović sem maradt adós a válasszal: ragaszkodott hozzá, hogy a szerb igenis egy nemzet, és mint ilyen hajlandó a jogait minden körülmények közt megvédeni. Kossuth látva a helyzet menthetetlenségét, csak annyit mondott: „Akkor a kard fog dönteni közöttünk.” Ezzel pedig a Stratimirović is egyetértett: „A szerb soha sem volt erre gyáva!”

Könnyen elképzelhető, hogy ezt a jelenetet csak Stratimirović – aki hamarosan a szerb felkelés politikai vezetője lett – és köre eszelte ki mint uszító propagandaeszközt a felkelők motiválására. Akár megtörtént, akár nem, az kijelenthető: a szerb és a magyar törekvések látszólag összehangolhatatlanok voltak 1848 tavaszán.

Az állítólagos beszélgetés után öt nappal, április 14-én Karlócán a szerb nemzeti gyűlés követelései közt megjelent az önálló Szerb Vajdaság igénye. Ez területileg a Bánságból, Bácskából, a Szerémségből és Baranyából állt volna. Korábban ilyen vajdaság nem létezett, így a világi feladatokat is ellátó görögkeleti egyháznak adott önkormányzati kiváltságokból formáltak igényt a különállásra. Nem véletlen, hogy a nemzeti gyűléseknek éppen Karlóca, a görögkeleti egyház székhelye adott otthont.

Egy hónappal ugyanitt már fegyverkezésre hívták a szerbek nemzettársaikat.

A kétarcú hadviselés: gerillák és regulárisok

A nemzetiségi ellentétek kiéleződéséhez hozzájárult az is, hogy az oszmán fennhatóság alatt működő, de már félig független Szerbiából nagyszámú önkéntes (szerviánus) érkezett. A foglyokkal szemben alkalmazott kínzási módszerek elsősorban a balkáni hadviselésből származtak, a Magyar Királyság területén ilyenek már nem voltak divatban.

A szerbek harcászati stratégiájában az alapot az erődített táborok jelentették. Ezeket jól védhető településeken építették ki, például Tamáslakán vagy a Titeli-fennsíkon, és onnan vezették a támadásaikat.

A háború jellegét tekintve kétarcú volt: egyszerre jelent meg benne a reguláris erők küzdelme, illetve a gerillahadviselés. Ez utóbbi azzal a nehézséggel járt, hogy gyakran a békés civileket nem lehetett megkülönböztetni az ellenséges felkelőktől: elvégre bárki kezében-zsebében ott lapulhatott a bicska, amit egy óvatlan pillanatban a honvéd vagy a nemzetőr hátába döfött.

Az első etnikai tisztogatásokra Szenttamáson került sor július 14. és 17. között. Az ottani tábor a mai napig a szerb nemzeti ellenállás egyik jelképe, a város mai neve is Srbobran, vagyis „szerb védő”. A magyar ostromlók nem tudták bevenni a tábort, a védők viszont a szorult helyzetüket a lakosságon torolták meg. Ahogy a magyar erők nem bízhattak a szerb civilekben, úgy a szerbek sem akartak a magyarokban: lemészárolták a szenttamási és a szomszédos földvári (ma Bácsföldvár) magyar lakosság jelentős részét.

A császári és királyi erők nehezen tudtak mit kezdeni a kialakult helyzettel. Egyrészt a létszámuk alacsony volt a térségben, másrészt a szerb felkelők között nagy számú reguláris határőr szolgált: nem szívesen adtak ki tűzparancsot a bajtársak ellen.

A magyar reguláris hadviselést sem volt könnyű megszervezni, hiszen a térségben állomásozó hadtestek korábban nem a magyar államra, hanem a császárra esküdtek fel, vezetőik pedig gyakran császárpártiak voltak. Idesorolhatjuk a péterváradi várparancsnokot, Hentzi tábornokot – aki később Buda védelmét irányította a tavaszi hadjárat idején.

Szimbolikus esemény volt a kérdésben, amikor az Országos Honvédelmi Bizottmány október 15-én úgy rendelkezett, hogy Péterváradra – a Délvidék legnagyobb erődítményére – is ki kell tűzni a magyar lobogót. A várparancsnok ezt vonakodott végrehajtani, végül katonái miatt menekülésre kényszerült az erődből.

A délvidéki helyzet tragikuma, hogy a magyar oldalon harcoló reguláris erők is követtek el atrocitásokat a szerb civileket ellen. Jó példa erre a strázsai szerb tábor november 9-ei felszámolása. Ekkor a hadifogságba került szerb határőröket a 9. honvédzászlóalj agyonlőtte, a felkelők közül pedig hatvan főt egy csűrbe zárt, amit rájuk gyújtott. Mindeközben a Karas felé menekülő szerb nőket és gyermekeket „szuronnyal lökdösték a folyóba”.

Jarkovac: amikor „a rác a legbarátságosabb”

Az egyik leghíresebb etnikai konfliktus Jarkovacban (Árkod) történt 1848 decemberében. A magyar csapatokat a szerb lakosság kedvesen fogadta: Leiningen-Westerburg Károly naplójába fel is jegyzi, hogy az az érzése támadt, félreismerte a szerbeket. Damjanich Jánosnak viszont feltűnt, hogy a lakosok leginkább borral kínálják a csapatait. Gyanút fogott, és megparancsolta, hogy emberei ne helyi lakosok házában szálljanak meg, hanem a szabadban üssenek tábort – könnyebb a mozgósítás így, és annak is kisebb az esélye, hogy egy helyi lakos elvágja a honvéd torkát álmában.

Damjanich gyanúja beigazolódott, ugyanis Stevan Supljikać – a perlaszi vereség után ő vette át Stratimirovićtól a főparancsnoki posztot – terve az volt, hogy egy éjjeli rajtaütéssel semmisíti meg Damjanich hadoszlopait.

A támadás Jarkovacnál hajnali három és négy között kezdődött: a lakosság is fegyvert ragadott, a házak ablakából lőtte a magyar csapatokat. Damjanichék a rend megőrzése végett először kiürítették a falut, majd több irányból támadva kezdték újra megszállni. A honvédeket még a templomtoronyból is lőtték, amit válaszul felgyújtottak. Ahogy egy ekkor tizenhét éves honvéd írja szüleinek:

Befűtöttünk nekik, egypár azonban, igen melege lévén, megkísérelt leugrani az alsóbb ablakokbul, de biz az egy sem maradt élve.

A magyar csapatok foglyokat nemigen ejtettek, a magukat megadókat szuronnyal végezték ki. A csata után Leiningen feljegyezte:

a rác akkor a legbarátságosabb, amikor áruláson jár az esze.

A megsemmisítő háború viszont különösen télen okozott kellemetlenséget a magyar erőknek: ebben az évszakban szabad ég alatt lehetetlen táboroztatni hosszú ideig egy hadsereget, a polgári lakosságban viszont senki nem mert megbízni. Nem véletlen, hogy amikor 1849 januárjában a honvédek kiürítették a Délvidéket, Damjanich levélben fordult Kuzman Todorovićhoz, az osztrák–szerb hadtest parancsnokához, hogy kérje a civilek megkímélését. A legnagyobb mészárlás viszont csak ezután következett…

Zenta: csaknem teljesen eltűnik a magyar lakosság

1848–49 tele – a tavaszi hadjáratot megelőző időszak – szorult helyzetben érte honvédséget, ezért a Délvidéket többnyire kiürítették. A kevés maradó honvéd csupán a nagyobb városok, illetve a kulcsfontosságú péterváradi erőd védelmét tudta ellátni.

Egyes városok jobb híján saját maguk próbálták a védekezést megszervezni, és legyünk őszinték: a megelőző fél év tapasztalatai alapján volt okuk az aggodalomra. Az emberhiány természetesen probléma volt: nemzetőr csapatokat próbáltak rekrutálni e célra.

Így tett például Zenta is: a város vezetése 1849 januárjára körülsáncoltatta a települést. A petrovászi szerbek január 29-én megadási felszólítást küldtek hozzájuk, a városi vezetés pedig kétségbeesetten próbált segítséget kérni Szegedről és Szabadkáról. A követ nem járt sikerrel, sőt mire visszaért Zentára, elterjedt róla, hogy görögkeleti felekezetű, a feldühödött nép ezért felkoncolta.

Mint látszik ebből az esetből: a városlakók is eszkalálták a feszült helyzetet. Ez mutatkozott meg akkor is, amikor Aleksandar Trifković őrnagy két követet küldött tárgyalni a városba: őket a helyi lakosság agyonverte.

Ezzel együtt sem látszik indokoltnak, ami ezután következett. Február elsején a szerb csapatok betörtek Zentára, és akkora vérfürdő kezdődött, amihez hasonlót a Délvidék korábban nem látott. Az egyenletbe szintén bele kell vennünk azt, hogy a terület vegyes lakosságú volt, a helyi szerbek felbátorodtak, alkalmat éreztek arra, hogy leszámoljanak a magyarokkal.

A szerb katonai erők három napig mészárolták a helyi magyar lakosságot: ráadásul olyan kegyetlen módszerekkel, ami a középkort idézte. Ebbe a sorba illeszthető az a gesztus is, hogy az áldozatok levágott fejével feldíszítették a város főterén álló Szentháromság-szobrot.

A reguláris erők három nap után elvonultak, de a szerb lakosság folytatta az öldöklést csaknem egy hétig. Meg kell említeni azonban, hogy ez már a szerb elöljárókat is zavarta: találunk olyan pópát, illetve földbirtokost, aki magyarokat bújtatott a házában.

Csak a számok nyelvére lefordítva az történteket: mintegy 2000-2800 halálos áldozatról beszélünk. Egy távoli példát hozva az összehasonlítás végett: ez a szám nagyobb, mint az 1919–20-as vörös- és fehérterror áldozatainak összesített száma az egész országban.

Ennek eredményeképp az 1848-ban még 15 000 lelket számláló Szabadkán alig 400 magyar ajkú maradhatott.

Buzog a düh a honvédekben, hogy visszaadják a kölcsönt

Végül érdemes megemlíteni egy olyan esetet, amelyet jobbára a félreértés szült. Azért fontos látni ezt, mert kiválóan rávilágít arra a lelkiállapotra, amiben a Délvidék lakosság ebben a szűk másfél évben élt. A Szeged határában található vegyes lakosságú Szőregen járunk 1848. október 15-én. A helyi szerb jegyzőről délelőtt elterjed, hogy fegyvereket osztogat a lakosság részére, ráadásul mostohafia a magyarok istenét káromolta. Erről nem sokkal később értesülnek a nemzetőrök – akik éppen Nagykikindára vonulnának erősítésként –, a fiút és a jegyzőt rögtön megölik, továbbá tizenöt helyi szerb lakost.

Szőregről hamarosan visszatér Szegedre a nemzetőrök egy része: ők már azt a hírt viszik, hogy a szerbek rájuk támadtak. Erre a feldühödött szegedi tömeg elindul a rácok ellen. Délutánra a nép teljesen kezébe veszi a bíráskodást: a szőregi szerbeket kifosztják, és mintegy hatvan emberrel végeznek. Köztük egyébként moldvai marhahajcsárokkal is, akiket a vörös sipkájuk miatt szerb szerviánusnak néznek. Az eset kivizsgálásra kerül – de természetesen nem sietnek felelősöket keríteni.

A helyzet valamelyest javul 1849 tavaszán, amikor a magyar csapatok lendülnek támadásba. Bár sok honvédben buzog a düh, hogy visszaadja a kölcsönt a rácoknak, Perczel Mór mindent megtesz, hogy embereit féken tartsa a békés szerb lakossággal szemben.

A Délvidék 1848 nyara és 1849 tavasza közt egy olyan hadszíntere a forradalom- és szabadságharcnak, amelyen nehéz hősöket találni. Az események tükrében azoknak is megkopik valamelyest a fénye, akik később Aradon vértanúként haltak meg. Talán csak azokat emelhetjük ki, akik a békés lakosságot próbálták menteni a vérengzésektől. Akár magyar, akár szerb oldalon.