Fehérvasárnapot mátkázó vagy mátkaváltó vasárnapnak is nevezték utalva a naphoz kapcsolódó szokásra: a mátkaválasztással a lányok örök barátságot fogadtak egymásnak. A komálás során a keresztszülők fogadtak egymásnak rokonságot, szokás volt a komatál küldése is, amellyel szintén egymás testvérré fogadását pecsételték meg.
A Magyar néprajz kötetekben arról is olvashatunk, hogy a koma- vagy mátkatálat a nagyobb lányok is küldtek a kisebbekkel választott barátnőjükhöz. A kislányt verssel köszöntbe a mátka házába: „Komatálat hoztam, fel is aranyoztam, koma küldte komának, hogy váltsa ki magának. Ha nem váltja magának, küldje vissza komának.”
Ahogy a vers szövege is utal rá, a komatálat viszonozni illett, ezzel is megerősítve, hogy elfogadják a barátságot. Volt, aki személyesen vitte el a barátnőjének a mátkatálat, és a finomságok mellé egy csokrot is helyezett, amelybe papírlapon egy verset rejtett: „Mátka, mátka mátkázzunk, hónap dére komázzunk, ha éljünk, ha haljunk, mindég mátkák maradjunk.”
Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd – A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából című kötetében további, a naphoz fűződő szokásokról is olvashatunk. Azok a fiatal feleségek, akiknek az az évi farsangi időszak alatt volt az esküvője, a fehérvasárnapi misére felvették a menyasszonyi ruhájukat – a koszorút és fátylat már nem tették fel. Fehérvasárnaphoz kapcsolódott a határjárás szokása is, az ünneplő tömeg énekszóval járta körbe a települést, hogy elhárítsanak minden gonosz ártalmat a faluról.
Érdekesség, hogy bizonyos tájegységeken az egymásnak mátkaságot fogadott lányok azt követően magázódni kezdtek, és így szólították egymást: „Mari mátkám”, „mátkámasszony”. Más tájegységeken a lányok mátkát, a fiúk pedig komát választottak maguknak, és egy szertartás keretében fogadtak a síron is túl tartó szövetséget. Ehhez a lányok egy idősebb lányt, a fiúk pedig egy idősebb fiút választottak keresztanyának vagy keresztapának, aki a következő szöveggel pecsételte meg a fiatalabbak közti keresztbarátságot: „ezen a világon legyetek mátkások/komások, a másvilágon legyetek testvérek”.
A keresztbarátságot olyan erős kapocsnak tartották, hogy csak egy személlyel lehetett megkötni, és csak házasságkötés előtt kerülhetett rá sor. A keresztbarátok szövetsége életük végéig tartott: „mindig jó egyetértésben éltek, nem civakodtak, egymás titkait el nem árulták, jóban-rosszban összetartottak, szinte két lélek egy testben”. A gyermekeik nem köthettek egymással házasságot.
Fehérvasárnaphoz kötődik még a húsvéti gyertya maradványaiból készített apró, bárányt formázó viaszképek hagyománya. A szokás pogány gyökerekkel bír, a rómaiak rontásűző érmeket akasztottak a gyerekek nyakába. Ezt helyettesítette a szentelménynek számító viaszkép a fekvő báránnyal és keresztes lobogóval. A kép egyszerre óvja viselője lelkét a kísértésektől és rontásoktól, testét a vihar, villámlás, jégeső, tűzvész, járvány, árvíz csapásaitól, a nehéz szüléstől és a hirtelen haláltól.
Kiemelt fotó: MTI / Balázs Attila
