Hogy mikor kezdődött el a magyar nyelvű tankönyvírás története? Nem nehéz kitalálni: a könyvnyomtatás elterjedése, illetve a reformáció után, akkor, amikor az anyanyelv használata nagyobb jelentőséget nyert, és megkezdték tudatos művelését. Később aztán minél szélesebb társadalmi rétegek számára vált elérhetővé valamilyen fokú oktatás – ami összefüggött azzal, hogy a hitvitázó korban fontossá vált az emberek megfelelő világnézeti nevelése –, annál inkább növekedett az igény az alapvető ismereteket összesítő munkákra.

Az első magyar nyelvű tankönyvek egyszerre voltak ábécéskönyvek és katekizmusok.

1553-ban Heltai Gáspár nyomdája jelentette meg a ma Kolozsvári ábécéskönyv néven ismert munkát, amely a hittételek szövegeit az olvasás elsajátításának, gyakorlásának céljára használta fel, néhány évtizeddel később pedig Bornemisza Péter, a magyar széppróza egyik megteremtője, az Ördögi kisírtetek és a Magyar Elektra szerzője is írt hasonló jellegű ábécéskönyvet. A Szentírás magyarra fordításához kapcsolódóan, a nyelvhasználat és a helyesírás egységesítésének szándékával jelentek meg a magyar nyelvvel foglalkozó első munkák: az Újszövetséget fordító Sylvester János latin–magyar összehasonlító nyelvtanja, illetve Szenczi Molnár Albert ugyancsak latin nyelvű magyar grammatikája.

Őket az 1600-as évek közepén a kálvinista hitvitázó és püspök, Geleji Katona István követte a Magyar Gramatikatska címen az említett munkáknál szerényebb igénnyel, de immár magyar nyelven írt, nyelvtani megfigyeléseket és tanácsokat tartalmazó szövegével, amelyet egy prédikációskönyve függelékeként jelentetett meg. Geleji Katona „a Magyarságon kapdoso elmés iffjuságnak oktattatására” szánta az írást, az „igaz magyarán szóllásnak” gyakorlatát igyekezett benne ismertetni, olyan szabályokat, mint hogy „a szókot a dolgoknak mivoltokhoz és természetekhez kell alkalmaztatni, és ami egyikhez illik, a másiknak nem kell illetlenül tulajdonítani. Mint: nincs egy csepp borom is; egy szem buzám is […]. Nem: egy szál borom is; egy csepp buzám, lisztem, szénám is, mint a község szokott gorombájul szóllani.”

Gemma Frisius, a 16. század tudományos szaktekintélye Maarten van Heemskerck festményén

A 16. században már számtankönyveket is adtak ki magyar nyelven, köztük azt a kötetet, amelyet a Gemma Frisius németalföldi tudós által írt, a korban Európa-szerte igen népszerű matematika-tankönyv fordításaként jelentetett meg a Svájcban született, de hosszabb ideig Debrecenben tevékenykedő nyomdász, Hoffhalter Rudolf. A Debreceni aritmetika valójában nem a nevezett mű fordítása, hanem egy másik, talán lengyel szakszöveg szabad átdolgozása volt, Frisiusra bizonyára csak azért hivatkozik a cím, hogy tekintélyesebbé tegye a kiadványt. A szövegben a gyakorlati életből vett, magyar körülményekhez szabott feladatok is szerepelnek, ilyesfélék: „Mass fél sing posztot veszöc ötuen pénzen, vallyon negyed fél singöt högy vehetöc?”

Két évszázaddal később került ki a nyomdából az első európai színvonalú magyar nyelvű aritmetika-tankönyv, mely magyar szerző önálló munkája volt. A debreceni kollégiumban tanító Maróthi György a honi matematika- és zeneoktatásnak egyaránt meghatározó alakja volt, a tanításmódszertani fejtegetések és a „számvetés” tudnivalói mellett gyakorlati információkat („Árnyékából hogy kell meg-mérni a’ Toronynak vagy Fának Magasságát?”) is tartalmazó Arithmeticája vezette be szókincsünkbe – többek között – az összeadás, kivonás, osztás szavakat.

Hogy az újkorban miért éppen Debrecen állt a magyar matematikaoktatás élvonalában? Kereskedőváros voltában rejlik a magyarázat: nem csupán a diákoknak, de a helyi kalmároknak, iparosoknak is szükségük volt a számtani ismeretek elsajátítására, ezt az igényt pedig kielégítették a – mint láttuk – praktikus példákkal teletűzdelt, itt kiadott számtankönyvek.

Apáczai Csere János Magyar Encyclopaedia, azaz minden igaz és hasznos bölcsességnek szép rendbe foglalása és magyar nyelven világra bocsátása című, 1655-ben megjelent műve metafizika, logika, geometria, asztronómia, fizika és még sok más terület tudnivalóit gyűjtötte egybe, a kilencedik, Az ekkéntig megtörtént dolgokról című fejezete pedig évszámokhoz kapcsolódóan valóban megtörtént és legendás eseményeket elegyesen mutatott be. Így 1270 kapcsán azt jegyezte fel, hogy egy krakkói asszony egyszerre 36 gyereket szült, hat évvel később pedig – írja – egy holland nő 365 gyerekkel tetézte e meghökkentő számot. Apáczai enciklopédiájának írását még Hollandiában kezdte meg, majd Erdélyben fejezte be, s Utrechtben nyomtatták ki.

Apáczai Csere János Magyar Encyclopaediájának borítója

A műre az angliai puritán teológiai értekezések, illetve Descartes ismeretelmélete és természettudományos szemlélete gyakorolt hatást, nóvuma pedig abban állt, hogy Apáczai magyar nyelven tett kísérletet a különböző tudományágak ismeretanyagának összefoglalására, egyben a magyar tudományos szaknyelv megalapozására – ő alkotta meg például a hegyesszög, a tompaszög, a középpont, a súrlódás kifejezéseket. Apáczai nem kifejezetten tankönyvnek szánta enciklopédiáját, de olyan műnek tekintette, amelynek a középfokú oktatásban nagy hasznát vehetik a diákok: „Oly könyvet adnék a magyar ifjúságnak kezébe, melyben anyai nyelvén többire minden szép és hasznos tudományokat olvashatna.”

A 18. század végén és még utána is hosszú ideig, egészen a reformkorig nagy népszerűségnek örvendett a nagykőrösi lelkész Mányoki Losontzi István Hármas kis tükör című műve, az első magyar történelemtankönyv, amely a református népiskolákban zajló nevelés céljára készült, de evangélikus és katolikus iskolákban is sokat forgatták, a Biblia mellett valószínűleg a valaha legtöbbször kiadott magyar könyvet tisztelhetjük benne. A Hármas kis tükör első része egy svájci református teológus munkáján alapul, s az ó- és újszövetségi eseményeket mutatja be kérdés-válasz formában, a második rész – földrajzi és alkotmánytani passzusokkal kiegészítve – a magyar királyok életét meséli el, s ezen keresztül Magyarország történelmét ismerteti, az utolsó rész pedig Erdélyre fókuszál.

Losontzi egyes részeket – így a vármegyék nevezetességeit taglaló szövegeket – verses formában írt meg, hogy ezzel is könnyítse az ismeretek elsajátítását.

Idézzük a Pest vármegyéről szólót: „Ha fordulsz Pest, Pilis és Solt vármegyére, / Itt akadsz Buda, Pest, Vác és Szentendrére, / Szent András és Csepel híres szigetére, / Hol épül Ráckevi, Makád a szélére. / Itt vagyon Cegléd is, Kőrös Kecskeméttel, / Gazdag három város vörösbor-szürettel / Kalocsa, Solt, Dömsöd a kiskun helyekkel, / Melyek bővelkednek telt búza-vermekkel.” Arany János egy tanulmányában arról értekezvén, mennyire elhomályosultak a magyar múlt emlékei a nép egyszerű fiainak tudatában, a következőket írja: „Egy-egy rideg monda, töredékben, zilált prózában, hullong itt-amott; rajta műalkatnak semmi nyoma. Mátyás előtti királyait, vezéreit elfeledte a magyar; s ami keveset az »Isten ostoráról« tud, nagyrészben s talán egészen, Losonczi István népszerű könyvének köszöni.”