Ezer év öt olyan fejezetét elevenítjük fel, amelyben főszerep jutott a településnek.
Az utak városa
„Feheruuaru rea meneh hodu utu rea”, tehát a „Fehérvárra menő hadi útra” – olvasható a tihanyi apátság alapítólevelében az ismert sor, amely az első magyar nyelvű szórványemlékünk 1055-ből. Székesfehérvárt Szent István alapította a Győrből, Esztergomból és Veszprémből induló utak találkozásánál az ezredforduló környékén, 1009-ben pedig már igazgatási központként beszél róla egy oklevél. A hadi utak a korban a kereskedelem érrendszerét is jelentették, s ebből a szempontból Fehérvár fontos ponton helyezkedett el. Szerepét tovább erősítette, hogy uralkodása derekán Szent István király megnyitotta az útvonalat, amelyen – a Balkánon és Konstantinápolyon keresztül – a zarándokok, majd később a keresztesek száraz lábbal juthattak a Szentföldre. A századok során a Jeruzsálem visszaszerzésére induló hadak több ízben is áthaladtak a városon. Ennek a forgalomnak is köszönhető, hogy a 12. század közepén II. Géza király a városban telepítette le a Szent János-lovagrendet.
Királyok temetője és koronázóvárosa
Szent István a stratégiai mellett is kitüntetett szerepet szánt Fehérvárnak. Székesegyházat alapított a városban, amelyet dinasztiája szakrális központjaként, valamint saját temetkezési helyeként jelölt meg. Tragikus hirtelenséggel elhunyt fiát, Imre herceget már itt helyezte örök nyugalomra. A trónját öröklő uralkodók azonban a század végéig személyükhöz köthető helyszíneken, például általuk alapított apátságokban temetkeztek. Könyves Kálmán volt a második királyunk, akit a Szűz Máriának szentelt bazilikában hantoltak el, majd az Árpád-ház számos tagja követte a példáját. Az Anjouk és az őket követő uralkodók is gyakorta döntöttek így, ezzel is erősítve, hogy az Árpádok örökösei.
A székesegyház szakrális szerepét mutatja, hogy itt őrizték az uralkodóház ereklyekincseinek javát. Feltehetően ebből fakadóan alakult ki az a rendszer – a 13. századra már biztosan –, miszerint az esztergomi érsek koronázza a királyt a Szent Istvánnak tulajdonított koronával, de Fehérváron. A középkorban ennek a három szimbolikus elemnek kellett megvalósulnia egy legitim uralkodó trónra lépéséhez. Ezek közül a székesfehérvári helyszín már korábban állandósult, hiszen I. András 1046-os koronázásától kezdve minden középkori királyunkat a Szűz Mária-bazilikában kenték fel.
Az Aranybulla és a törvénynapok
Az Aranybulla évszáma feltehetően a diákok kedvence, hiszen könnyű megjegyezni. A II. András által 1222-ben kiadott kiváltságlevél Székesfehérváron született. Rögzítette, hogy Szent István napján, augusztus 20-án a városban tart törvénynapot a király. „Évenként a szent király ünnepén, hacsak nem akadályoz bennünket váratlan nehéz ügy, avagy betegség, Fehérváron tartozunk ünnepelni. És ha mi jelen lenni nem tudnánk, a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy a mi nevünkben az ügyeket meghallgassa. És az összes serviensek, akik akarnak, oda szabadon eljöhetnek.” Persze már korábban is tartottak hasonló gyűléseket a városban, amikor az ország népének panaszait meghallgatta az uralkodó. A legkorábbi előzmény az lehetett, amikor hadjáratra készülve Fehérvárra ment, ahol a kincsek közül átvette a királyi lobogót, ezzel jelezve a hadiállapot beálltát. Közel egy évtizeddel a történelmi jelentőségű okirat megjelenése után, illetve Nagy Lajos uralkodása idején ugyancsak Székesfehérváron erősítették meg az Aranybullát.
A királysírok pusztulása
Buda 1541-es eleste után három részre szakadt az ország, a török hódítás pedig hamar utolérte Székesfehérvárt is. Két évvel később már oszmán hadak ostromolták az előző század trónviszályai során Habsburg Miksa katonái által egyszer már kifosztott várost. A királysírokat is akkor dúlták fel első ízben. Visszatérve a várháborúk korába, a kapitány, Varkocs György nyolcszáz-kilencszáz katonával védte az erősséget Szulejmán hozzávetőleg negyvenezer katonájával szemben. Miután a törököknek sikerült rést ütniük a falakon, általános rohammal igyekeztek eldönteni a küzdelmet. Egy ködös reggelen indították a támadást, meglepve a védőket, akik igyekeztek a belső vár felé menekülni, ám a riadt polgárok nem voltak hajlandók leereszteni a kapuhoz vezető hidat, így a kint rekedt katonákat, köztük Varkocs Györgyöt lekaszabolta az ellenség. A várat a belül ragadt maréknyi zsoldos tovább akarta védeni, de a polgárok és parasztok feladták az erődöt. A szultán az olasz és német katonáknak szabad elvonulást garantált, a polgárokat azonban nem engedte el. Mivel korábban Ferdinándhoz pártoltak, kivégzésekkel félemlítette meg őket. A hódító katonák fosztogatásba kezdtek, feldúlták a királysírokat is, Szapolyai János holttestét kidobták a székesegyházból. A város szandzsákközpont lett, s egy rövidebb időszaktól eltekintve egészen a visszafoglaló háborúkig török kézen is maradt. A fentebb leírt ostrom alatt a királysírokban nem keletkezett újabb kár, azonban a város 1601-es, rövid életű visszafoglalásakor Székesfehérvár tulajdonképpen romhalmazzá vált, beleértve a bazilikát is. A támadók ágyúzása, valamint a védők robbantásai és gyújtogatása tönkretette a középkori várost, ami pedig a királysírokból épen maradt, a fosztogató katonák prédájává vált.
A második világháborúban
Nemcsak a török korban kellett pusztító ostromot átélnie Székesfehérvárnak, hanem közel háromszázötven évvel később is. A második világháború végéhez közeledve Magyarország területére is megérkeztek a harcok. Eleinte csak bombázás formájában, majd szovjet csapatok lépték át a határt Románia és a mai Ukrajna irányából. Budapest elhúzódó, véres ostromával nagyjából egyszerre kezdődött Fehérvár kálváriája is. Bár a szovjetek egy nap alatt bevették a várost, a német és magyar csapatok a harmadik Konrád-hadművelet részeként ellentámadást indítottak a térségben, és 1945 januárjának végén visszafoglalták. Tavaszra azonban kifulladt a német hadigépezet, és újabb harcok indultak meg a környéken. Egészen március 22-éig folytak az összecsapások, amikor is a szovjetek újból megszállták Székesfehérvárt. Az események következtében a lakosság a felére csökkent, az épületek egyharmada pedig használhatatlanná vált. A város népessége az ötvenes évekre érte el az ostromok előtti szintet.
Nyitókép: Székesfehérvár 1205-ben. A Pazirik stúdió rekonstrukciója
