Már kilencéves koromban elkezdtem megtanulni Liszt Ferenc A Villa d ‘Este szökőkútjai című darabját, de akkor még túl kicsi volt a kezem hozzá, márpedig ez a mű rendkívül nagy fogásokat igényel, ráadásul a pedált sem értem el a lábammal, ami szintén fontos a lejátszásához, de annyira megbabonázott, hogy mindezek ellenére újra és újra elővettem a kottáját és kísérleteztem vele. Gyermekként Cziffra György előadásában találkoztam a darabbal először, a különleges hangzásától pedig egyből egy mesevilágban éreztem magam: a víz folyamatos imitálása jellemzi, érezni benne a visszaverődő fényeket a tükrén, a hullámok morajlását, szinte nem is a billentyűket, hanem a természet zenéjét halljuk.
Ez a darab döbbentett rá először, a zongora több egy hétköznapi hangszernél, sokkal többet lehet átadni vele, alkalmas arra, hogy akár a szelet, akár állati hangokat, akár esetünkben a vizet megidézzük általa, a tíz ujjunk, a pedál és a mechanika nyújtotta határok szinte végtelenek.
És minden alkalommal, amikor a felvételt figyeltem, úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban: szemléltem a vizet, a színeket, azt, hogy hol úszik el valami benne, vagy mikor jön a nagy zuhatag.
Két-három évvel később végre sikerült elsajátítanom, és akkorra már a mű filozófiája is megérintett. Korábban is tudtam, hogy a Bibliában szerepel az örökélet vize, ezzel a momentummal az Indiana Jones-filmekben is találkoztam, komolyabban azonban csak ekkor értettem meg, miről is szól valójában. Liszt Ferenc nagyon vallásos ember volt, idősebb korára abbévá avanzsálódott, az élet egyik legfontosabb aspektusának a hitet tartotta, ebben a kései darabjában pedig mindezt a legerőteljesebben jeleníti meg, miközben a vizet a létezés egyik jelképeként kezeli.
Liszt Ferenc egyik utolsó művéről van egyébként szó, 1877-ben komponálta. Igazán előremutató alkotás, az impresszionista zenének alapjait tette le vele, ezt az irányt vitte tovább mások mellett Claude Achille Debussy, Maurice Ravel. A zongorát arra használta, hogy a természetet zenében fogalmazza meg. A víz megjelenítését folyamatosan egymás után illesztett hangokkal lehet elérni, ezért technikai szempontból egy nagyon virtuóz darab, de a hatását tekintve egyértelműen filozofikus hangvételű. Hangzásokból áll: hol kisebb, hol nagyobb cseppek nyernek zenei formát, majd idővel kidomborodnak, vizuálisan szinte láthatjuk magunk előtt, ahogy az apró szemcséktől folyamatosan hátrálunk, egyre nagyobb szelet tárul elénk a szökőkútból.
Szerintem a zongorairodalom egyik legnagyobb csúcsteljesítményéről van szó. A virtuozitás, az impresszionizmus, a szenvedély, az esztétikus hangzás és a ritmus egységet alkot benne. A hosszúsága is ideális, nyolc-kilenc perc, attól függően, ki, hogyan játssza. A közönségnek is hatalmas örömet okoz, hiszem a dallama egy annyira egyszerű magától értetődő fantasztikum, amit az is élvezettel be tud fogadni, aki nem tud kottát olvasni.
Amióta elsajátítottam, nem adtam két-három koncertnél többet anélkül, hogy kihagytam volna a repertoárból – kisebb termekben és a Szent István-bazilika előtt adott nagykoncertjeimen is felcsendült. És bár már 29 éves vagyok (az interjú 2018-ban készült – a szerk.), még csak most, 18 esztendővel a mű megtanulása után láttam először a címbeli szökőkutat az olaszországi Tivoliba eljutva. Fantasztikus volt a d’Este család birtokán járni, ahol Liszt Ferenc is vendégeskedett annak idején, és ahol megihletődött az egybefüggő, máig mechanikusan, elektronika nélkül működő szökőkútkomplexum láttán. A saját szememmel és fülemmel figyelhettem meg a csobogását. Megdöbbentő élmény megtapasztalni, hogy az ember kottaképből és az intuícióiból kiindulva kreál egy képet magának, aztán az inspirációt nyújtó helyszínen ráébred, melyik részlet mit szimbolizál – sok mindent le lehet írni hangjegyekkel, de a valódi, személyes érzéseinket nem.
Észrevettem magamon, hogy nyár óta elkezdtem másként játszani a darabot a kirándulás hatására, sokkal szélsőségesebbé vált az előadásom hangereje. A halkabb részleteket éppen csak a hallhatóság határán szólaltatom meg, a hangosabb szegmenseket azonban hatalmas erőbedobással, tíz ujjal adom át. Mindezt azért, hogy megfogalmazzam azt a monumentalitást, azt az energiát, ami a képződményből és a lezúgó hektoliterekből fakad, és azért, hogy a közönség érezze, földöntúli, hatalmas áradat zuhog ránk. Liszt Ferenc az örökkévalóságnak komponált. Ahogyan a többi műve, ez is fennmaradt. Meggyőződésem, hogy csakis így, mögöttes, mély tartalommal lehet időtállót alkotni.
Kiemelt kép: Balázs János (Fotó: Kleb Attila)
