Kicsit furcsán jár, talán merev a bokája… Ezt gondolhatja, aki találkozik Kollár Noémivel. Senki sem hinné, hogy ennek a kedves, közvetlen nőnek térd alatt amputálták a lábát, és művégtaggal végzi a munkáját. Ott, ahol a műtét után hosszú hetekig, sőt hónapokig készült egy új életre, egy új életmódra. Miközben megismerte az orvosok, ápolók összeszokott csapatát, eldöntötte: csakis itt akar dolgozni.
Ez az itt a Semmelweis Egyetem Rehabilitációs Klinikájának Szeptikus Mozgásszervi Rehabilitációs Osztálya, ahol Noémi általános ápoló és asszisztens. Immár két éve. Adminisztrál, tisztába tesz, ebédet oszt, ágyneműt húz, és főképpen élő bizonyíték a betegek számára, hogy ha el is veszítették valamely végtagjukat, nincs vége sem a világnak, sem az életnek.
„Szerintem azért is olyan családias nálunk – kezdi Noémi –, mert itt nem egy-két napot töltenek az emberek. Összeszokunk a hetek, hónapok alatt. Én is hatalmas utat jártam be lelkileg és fizikailag, és már közben eldöntöttem, hogy ez a nekem való munkahely, itt érezném jól magam. Köztük. Addig ostromoltam őket, míg sikerült. (Nevet) A végzettségem megvan, és most elmondhatom: bár elvesztettem a lábam, lett egy új életem. Egy jó életem.”
Az óvodába, ahol pedagógiai asszisztens volt, az amputáció után nem tudott visszamenni. Nem sokkal azelőtt halt meg az édesapja, az akkori párja pedig a műtét után hagyta el. Új munka, új otthon, új párkapcsolat, új barátság – ezek nőttek ki a veszteségekből. És megszületett az unokája, Dominik, aki egy igazi erőforrásbomba. Rá gondolt a műtét alatt is, ezt javasolta az osztály pszichológusa.
„Ő a mindenem, és tényleg rá gondoltam. Nem voltam elaltatva, és bár nem éreztem semmit, a tudatom elég éber volt. Emlékszem a képre, ahogy a főorvos felemeli a fűrészt.”
Azóta évek múltak el, most itt áll előttünk egy csinos nő, szűk fehér nadrágban, fehér tornacipőben. Óvatos kérdésünkre, megmutatná-e a műlábát, habozás nélkül benyit egy üres helyiségbe, veszi is le a cipőt, húzza a nadrágot, mutatja a csonkot, a tokot és láb formára alakított művégtagot.
„Nem akartam, hogy azonnal lássák, nem igazi láb, ezért formáztattam ilyenre a műszerésszel. Sajnos olyan vékony bokát nem tudtak csinálni, amilyen volt.” Maga a csonk pamutharisnyával borítva illeszkedik a tokba, és az illesztést egy szilikonos, rugalmas „külső zokni” biztosítja. Nem körülményes és nem fájdalmas.
„A barátnőmmel, Mariannal – ő itt a főnővér, és el sem tudom mondani, mennyit köszönhetek neki –, a héten elmentünk bokacsizmát venni. Eddig csak edzőcipőben jártam, de a karácsonyi bulin jól akarok kinézni. Mire az üzletben sikerült belebújnom egybe, annyit nevettünk, hogy az eladók sem bírták ki nevetés nélkül. Pedig ők nem is tudták, hogy műlábam van, és nem vették észre, hogy a nagy nevetésben kijött a lábam a tokból. A nevetés fontos. Képzeld el, amikor az unokám otthon megkérdezi: »Na, mama melyik lábat hozzam? A pisilőst, vagy amiben az utcára mész?«. Mert a régi, az első lábat megtartottam, hogy ha éjjel ki kell mennem. Ez azért elég vicces, nem? De azért néha, amikor egy-egy tizenkét órás műszak után hazamegyek, és leveszem a lábam, megkérdezem magamtól: miért történt ez velem? Persze, tudom a választ. Azért, mert elhanyagoltam a cukromat, nem törődtem vele, csak dolgoztam, éltem, lesz, ahogy lesz. Hát így lett. Pedig majdnem harminc éve vagyok cukros, a terhesség alatt állapították meg, inzulinoznom kellett volna magam szabályosan, és tartani a diétát. Mégsem tettem. Pedig édesanyám is cukros volt, és majdnem ugyanígy, negyvenhét évesen amputálták.”
A nővérpultnál állunk, az orchideák mellett már itt az adventi koszorú, a széles folyosón kerekesszékkel közlekednek a betegek. Noémi kis piros mopedje itt áll az oldalfolyosón, ezzel érkezik a munkába reggelente, a szerpentin alján álló nővérszállásról.
„Kicsi lakrészem van ott, az egész harmincöt négyzetméter, de nekem elég. Mariann is ott lakik, néha együtt főzünk valamit.”
Mariann a főnővér, akit sem ígérettel, sem fenyegetéssel (ez csak vicc!) nem tudtunk rávenni, hogy engedje fényképezni magát. Pedig ennek a sportosan vékony, határozott, melegszívű nőnek kulcsszerepe van Noémi történetében. Ő tartotta benne a lelket, etette, itatta, szidta vagy vigasztalta, mikor, mi volt hatásosabb, ráadásul azóta együtt valósítják meg Noémi bakancslistájának tételeit.
„Nagy álmom volt eljutni Egyiptomba. Eljutottunk! A nyáron meg Cipruson voltunk, és felültem egy jetskire. Mariann és a jetskis fiú segített, húztak, toltak, hogy láb nélkül fel tudjak szállni, fel nem adták volna. Sikerült! Ráültem és hasítottam a tengeren! A párom is utazott már velünk, őt is itt ismertem meg. Aznap műtötték, amikor elkezdtem a munkát. Sokáig ő sem tudta, hogy műlábam van. Ha egy beteg nagyon elkeseredik, mert elveszíti a lábujját vagy a lábfejét, engem szoktak példának állítani, hogy »tessék, nézze csak meg Noémit!«.”
Meg lehet nézni, de látni kell az árnyékos részeket is. Például azt, milyen érzés, ha az ember először gördül végig kerekesszékben azokon az utcákon, ahol annyi az ismerős. Vagy amikor az, akit a barátjának hitt, azt mondja, a továbbiakban nem tud mit kezdeni egy nyomorékkal. Ezek is a történet részei. Ahogy az első séta is az unokával, amihez a nagymama fenéken csúszkál le a lépcsőfokokon. Ezek a mozaikdarabkák mind benne vannak a képben, ami most már azt mutatja, hogy Noémi karton ásványvízzel is fel tud menni egy lépcsőn. Sőt, tükörjégen is elboldogul. Fogát összeszorítva, de elboldogul. Azt mondja, a guggoláson kívül szinte mindenre képes, és sokat elmond róla, hogy amikor először ment boltba a műtét után, és vitte a kötelezően előírt mankóit, hazafelé vette észre, hogy ottfelejtette őket.
„Az a helyzet, hogy a jobb oldalam kuka. Nézzétek a jobb kezemen a gyűrűs ujjamat. Nem tudom mozgatni. Egy kerti partin valami megszúrta, elfertőződött, ez lett belőle. A lábammal pedig az történt, hogy vízhólyag lett a nagy lábujjamon, ami nem gyógyult. Annyira elfertőződött, hogy le kellett vágni, majd egy másik ujjamat, végül az egész a lábfejem került szörnyű állapotba. Ezután amputálták térd alatt. És hogy folytassam: a bal lábamon sem érzem a lábfejemet. Neuropátia. Tudom, hogy ez is a cukortól van. Viszont most már esélyem sincs, hogy elhanyagoljam magam, itt figyelnek, hogy rendesen reggelizzek, ebédeljek, vacsorázzak, arra is, mit egyek, mennyi a cukrom.”
Sikertörténet, de nem mesebeli és nem felhőtlen.
„A cukorbetegség krónikus állapot, mi mást értünk siker alatt – mondja Farkas Péter az osztály főorvosa. – A rehabilitáció összetett területe a gyógyításnak, itt nagyon fontos a páciens aktív részvétele. Amikor valaki egy súlyos betegség miatt maradandó károsodást szenved, az minden értelemben nagy törés. »Mi lesz velem, a környezetemmel, a munkámmal, az életemmel?« Nekünk a testi és a lelki állapotot is kezelnünk kell, és ebben a nagy bizonytalanságban, különösen jó, ha a beteg lát maga előtt egy erőt adó, hiteles példát. Valakit, akinek sikerült, aki mindenkinél jobban tudja, mit él át a másik ember. Noémi története a kölcsönös előny egyik iskolapéldája. Jó neki és jó nekünk. Aki a rehabilitációban dolgozik, annak a személyiségben szerintem amúgy is van egy fokozott odafigyelés a másik emberre, azt hiszem, ezt érezte meg, és ezért szeretett volna ennek a csapatnak a tagja lenni.”
