Két bácskai diák, Donoszlovits Vilmos és Barassevits István – miközben gyalogszerrel bejárja Erdélyt – a nagyszebeni őrültek házában hall először a később nagy karriert befutó dákóromán elméletről 1877 nyarán. A tébolyda ápoltjai között van Románia korábbi igazságügyi minisztere, Papiu Ilarian, az 1848-as balázsfalvi román nagygyűlés egyik szónoka, Erdély és Magyarország uniójának esküdt ellensége. Ő beszél a fiúknak arról, miért illeti Erdély a románokat, de Vilmosék csak legyintenek. Rögeszme, jegyzik meg megvetően, és mennek tovább Szászváros, Alvinc, Vajdahunyad felé.
Nem telik bele ötven év, az elmélet nagy karriert fut be, a két délvidéki diák áhítattal bejárt és leírt Erdélye már azoké az oláhoké, akikre a fiúk egy jó szót sem vesztegettek. Ezért is mondhatjuk, hogy ez a könyv, amelyet a Fekete Sas Kiadó Séta érettségi előtt Zombortól Udvarhelyig (meg vissza!) címmel adott ki, jóval több, mint egy napló és az első lejegyzett magyarországi turistateljesítmény őskiadása. A hétköznapok és a korszellem krónikája: történelmi olvasókönyv.
„Ezek a fiúk 1877-ben térdig csörtettek a történelemben, de ők ennek természetesen nem voltak tudatában. Számukra egyelőre csak az a történelem, ami már megvolt: Hunyadi csatái, a magyar hősök, Petőfi és negyvennyolc” […] „Nekünk viszont megadatik, hogy elgondolkodjunk: nem kellene-e kissé másképpen viszonyulni a múlthoz, ahonnan nehéz ballasztként hordjuk a mítoszainkat. Ha folyton a történelmi sérelmeinket locsolgatjuk, azok a jelenben újra meg újra kihajtanak. Pedig a jelenre és jövőre kellene állítani az iránytűnket. Nincs ebben semmi újság: már Kölcsey is megmondta: régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?”
– írja a kéziratot összeállító és azt jegyzetekkel ellátó Nikowitz Oszkár.
| Magyar szöveg: Nikowitz Oszkár. Ezt a mondatot hallhatjuk a Keresztapa-trilógia, a Tűzszekerek, A paradicsom meghódítása, több Kusturica-film vagy a népszerű sorozat, a Forró szél főcíme alatt. Klasszika-filológiát tanult, volt latintanár és iskolaigazgató, a filmek és könyvek fordítása után szolgált a Határon Túli Magyarok Hivatalában és a külügyminisztériumban. Szerb nyelvtudását belgrádi nagykövetként is hasznosította 2010 és 2014 között. Ma a napló a szívügye. |
1500 kilométer gyalog a hazafiság Mekkájában
A két zombori diák, Vilmos és István 1877-ben nem egészen tizennyolc évesen indul el, hogy bejárja a „hazafiság Mekkáját”, az imádott Erdélyt. Nem sokkal vagyunk a szabadságharc után, a fiúk lánglelkű magyarok. Mindketten bunyevác származásúak, de ezt még csak le sem írják. Kíváncsiak, nyitottak, okosak. Fényképezőgép híján saját rajzaikkal díszítik az útinaplót, a rajzok meghökkentően jók.
Csomagjukban a napló, mellette iránytű, butykos, kés, revolver (egyszer használniuk is kell!), „szappany”, éjjeli lámpa és kevéske ruhanemű. Ingből, kapcaneműből, alsónadrágból két-három darabot visznek csupán, de azért a napi 30-35 kilométeres táv alatt azt is elég cipelni. A körülbelül 1500 kilométeres utat többnyire gyalog teszik meg, vasúton (a naplóban így áll: vaspályán) alig 250 kilométert utaznak, és időnként felkéredzkednek egy-egy szekérre. Így járják be a Partiumot, Kolozsvárt, Tordát, majd Székelyföldet, visszafelé Bánátot.
A könyv legmegindítóbb üzenete a jelennek az a magától értetődő bizalom és vendégszeretet, amivel fogadják őket. Mindenhol. Kendeffy gróf bőségesen eteti, itatja őket, ugyanígy a ferences barátok, de még a faluszéli ácsok is megosztják velük a sütésre előkészített szalonnájukat. Az egyik háznál csirkét vágnak, másutt lebbencs kerül az asztalra, mindenhol kinyitják előttük a kaput, megvetik nekik az ágyat, és teletöltik a poharukat borral.
„Magyarországon akkor még nincs turizmus, vagyis a nem kényszerből, üzleti, gyógykezelési okból vagy más megbízásból, hanem általános ismeretszerzési, tapasztalatszerzési céllal, sportból vagy erőpróbaként tett túra, utazás – magyarázza Nikowitz Oszkár. – Nincsenek meg hozzá a feltételek sem: közlekedés, kövezett utak, vasút éppen hogy csak, a robbanómotor sincs feltalálva, az elektromosság még kísérleti stádiumban. Nincs vízvezeték, fényképezés, telefon. Kommunikáció csak posta útján.”
Úttörő turisták a történelem sűrűjében
Nikowitz Oszkár magyarázó szövegeiből kiderül, hogy „a bizalom és a segítőkészség mindent pótol: ahová mennek, megtömik a pipájukat, még pénzt is kapnak: több pénzzel érkeznek haza, mint amennyivel elindultak. Pedig nem sokkal vagyunk a betyárvilág felszámolása után, akkoriban még nem lehetett csak úgy utazgatni”. Megtudjuk, hogy az idegenek befogadását az orgazdaság kiirtása érdekében keményen büntették akkoriban. A vármegye elhagyásához a betyárdalokból ismert utazólevél kellett, amit a hivatalos közegek lepecsételtek. Ezek a papírok is fontos kordokumentumok, benne is vannak a naplóban.
A fiúk Zomborból indultak júliusban, és Szegeden, Gyulán keresztül értek Nagyszalontára. Ott Arany János barátja kalauzolta őket, Gyulán pedig az a Mogyoróssy János, akinek a nevét ma a városi könyvtár viseli. Teljesen véletlenül, de találkoztak Orbán Balázzsal. Ma így mondanánk, összefutottak vele Marosvásárhelyen. Erről a naplóban csak az áll, hogy a nagyságos követ úr elismeréssel adózott a vállalkozásuknak, és némi pénzt is kaptak tőle, de azt a két fiú nem tudta, hogy akivel beszélgetnek, még náluk is nagyobb utazást vitt véghez nem sokkal előttük, és arról hatkötetes hatalmas jelentőségű könyvet adott ki. A Székelyföld leírása című munka akkor még bizonyára nem jutott el mindenhova, így a zombori gimnáziumba sem.
Vilmos és István fürdik a palicsi tóban, odakiált a tordai sóbánya visszhangjának, malmot, üveghutát, kolostort és templomokat keres fel, kiszekerezik Apafi Mihály síremlékéhez, teázik (theázik) és sakkozik a házigazdákkal, bivalytejes kávét meg szalonnát reggelizik, vihar elől szénaboglyába kuporodik. Beszélget, kérdez és figyel. Vilmos szép és érthető magyar nyelven rögzít mindent a naplóba, de hát 1877-ben vagyunk, ez már a nyelvújítás utáni nyelv, Petőfié, Aranyé, Jókaié.
Egy kalandos út kéziratának kalandos története
A kézirat, azaz a napló története hasonlóan érdekes, mint az utazásé. Nikowitz Oszkár, aki akkoriban a brüsszeli magyar NATO-nagykövetségen dolgozott, Brüsszelben kapta a fénymásolatát egy nyugalmazott pilótától, akivel a magyar emigráció egyik rendezvényén találkozott. Az idős úr az unokája volt a naplóíró Donoszlovits Vilmosnak, és nem is sejtette, hogy a szöveg és a sok kép érdekes lehet másoknak is.
| Az egyik első erdélyi turista dédunokája, Donoszlovits Vilmos orvos lett, de egész életében foglalkozott a történelemmel, alapítója lett a Bács-Bodrog Vármegye Történelmi Társulatának. Kutatott, ásatásokban vett részt, tanulmányokat írt, lapot szerkesztett. |
„Laci bácsi akkor adta át nekem a napló fénymásolt oldalait, amikor megtudta, hogy én is bácskai vagyok. Azonnal láttam, mekkora érték, páratlan kordokumentum. Eltelt majdnem húsz év, amíg könyv lehetett belőle. Egész biztos, hogy ennek az értéktárnak a mai diákok kezébe kell kerülnie. Annak érdekében, hogy ők is élvezettel olvassák, sőt – Vilmos felhívása nyomán („Utam megtételét kikinek, különösen diák-társaimnak ajánlom.”) –, elinduljanak ők is felfedezni határon túli kultúrértékeinket, gazdag fénykép-, térkép- és dokumentumanyaggal igyekeztem színesíteni a könyvet.”
