Tősgyökeres székesfehérváriként emlegetik. Meddig tudja visszavezetni helyben a családfáját?

Az 1700-as évek fordulója óta a felmenőim java része vagy a városban, vagy a közvetlen környékén élt. A feleségem is közelről, a nagyjából húsz kilométerre lévő Polgárdiból származik, de vele is egy székesfehérvári középiskolában ismerkedtünk meg. Vagyis tényleg elmondhatom, hogy a múltban és a jelenben magánemberként is minden ehhez a településhez köt.

Ha nem polgármester lennék, mint ahogyan nem mindig voltam, és nem is mindig leszek az, akkor sem tudnám máshol elképzelni az életemet.

Nem is kacsingatott soha messzebbre?

Komolyan soha. Pécsre jártam jogi egyetemre, azt a várost is nagyon szeretem a mai napig, gyakran visszajárunk a családdal, de egyértelmű volt, hogy diplomaszerzés után itthon van a helyem. A Videotonnál kezdtem dolgozni jogászként, és bár aztán meglegyintett egy elég csábító budapesti álláslehetőség, egészen könnyedén döntöttem a maradás mellett. És soha egy percig nem bántam meg, emberileg és szakmailag is sokat kaptam azoktól az időktől, a csapatjáték fontosságát például akkor tanultam meg. Később, országgyűlési képviselőként pedig egyértelmű volt, hogy költözésről szó sem lehet, inkább ingázom minden egyes nap. Budapest gyönyörű és izgalmas hely, de nekem túl nagy. Ahhoz szoktam hozzá és azt is szeretem, ha szinte minden tíz-tizenöt perces sétatávolságra van, nem kell hetekig szervezni egy találkozót, mert az ismerősök úgyis összefutnak a piacon, egy kávézó teraszán, a színházban vagy ami a legbiztosabb: egy foci-, hoki- vagy kosármeccsen. Székesfehérvár pedig nemcsak emberléptékű maradt, de az urbánus lét minden kelléke és kényelme is megvan benne, ráadásul rendkívül szerencsés a fekvése. Közel a Velencei-tó, a Balaton, alig egy óra a főváros. A falak között őrzött ezeréves történelmünkről nem is beszélve.

Visszatérve az ön személyes történelmére, azt is tudja, hogy az ősei mivel foglalkoztak errefelé?

Többségükben iparosok voltak. A nagyapám például faesztergályos mesteremberként dolgozott, a gyönyörű alkotásait még ma is használja a család, akadtak a rokonságban varrónők is szép számmal, néhányan pedig a város működtetésében vállaltak kisebb-nagyobb szerepet. Szerencsés vagyok, mert édesanyám számtalan régi fényképet őriz, és gyerekkorunkban sokszor mesélt a fotókon lévőkről: kik voltak, hogyan kapcsolódtak hozzánk, merre kanyarodott a sorsuk. Őt mindig is érdekelte az ilyesmi, édesapámmal együtt nagyon boldogok voltak, amikor néhány éve a bátyámmal kerek évfordulós ajándékként profi szakemberekkel elkészítettük a családfánkat. Ami egyébként számunkra is óriási élmény volt, pláne, mert nem csupán a saját régmúltunkba pillanthattunk bele, hanem a város egykori mindennapjaiba is jobban beleláthattunk.

Az is kiderült a kutatás során, honnan érkeztek ide a Cser-Palkovicsok?

A Palkovics egyértelműen szláv vonalra utal. A magyaron és a szlávon kívül pedig biztosan van egy német szál is, az egyik nagymamám Haselbergerként látta meg a napvilágot. Mindez szintén nem független a várostörténettől. A török idők elnéptelenedése után – Székesfehérvár és térsége lakói sokat szenvedtek akkoriban – szlávok és németek érkeztek nagy számban, mi is akkoriban keveredhettünk valahogy ide. És laktuk be aztán szép lassan Székesfehérvár különböző részeit.

Ön melyikben nőtt fel?

A belváros közvetlen közelében, egy panelház nyolcadik emeletén laktunk nagyjából tizenhat éves koromig. Ha arra járok, ma is mindig felnézek a régi ablakainkra. Klasszikus hetvenes évekbeli lakótelepi gyerekkorom volt játszóterezéssel, bandázással, grundon focizással. Szerencsés vagyok, mert szerető családba születtem, a szüleimről, nagyszüleimről tényleg csak jót tudok mondani. Templomba is jártunk, szintén a Vízivárosba. A név a mocsárra utal, amelyre a település épült, de megtévesztő elnevezés, mert Fehérvár ma már nem éppen a folyók városa. A gyerekkorom másik meghatározó helyszíne Zamárdi volt, minden szünidőt ott töltöttünk az unokatesóimmal, a nagyszüleim nyaralójában. Elég üdülős körülmények voltak, de egyáltalán nem foglalkoztunk ilyesmivel. Kint csatangoltunk a természetben egész nap, rúgtuk a bőrt, vagy fejeltük a vízben; idilli létezés volt ez minden értelemben.

Az iskolai közeg is hasonlóan idilli volt?

Igen. Nagyrészt jó nevelők, pedagógusok vettek körül az általános iskolától az egyetemig. A középiskolai magyartanáromat, Mariann nénit különösen kedveltem, nemcsak az otthonról hozott olvasásszeretetet erősítette meg bennem, de emberségből is rengeteget tanultam tőle. Ő egyébként a mostani országgyűlési képviselőnk, barátom, Vargha Tamás édesanyja; ez is jól mutatja, milyen családias város a miénk. A gimis éveim amúgy mozgalmasan teltek, volt benne kis színjátszás is, és már akkor erőteljesen elkezdtem érdeklődni a történelem, tágabban a politika iránt.

És a sport?

Hogyne! Tipikus meccsre menős család voltunk. Hétvégenként közösen sétáltunk ki a Sóstói Stadionba a Vidi-meccsekre. Sőt, édesapám és a bátyám a születésem előtt még a MÁV Előre kis stadionjába is eljárt; a nagy múltú egyesületnek manapság a röplabda a zászlóshajója, de volt időszak, amikor a focicsapata is az élvonalban játszott. Hozzám a foci viszont már abszolút a Videotonon keresztül kötődik. A piros-kék bűvöletében nőttem föl, ami azért is érdekes, mert Székesfehérvár színe is pont ez, csak fordítva: kék-piros.

A mai napig kitart ez a bűvölet?

Természetesen. Igyekszem minden hazai mérkőzésen ott lenni, és ez igaz a környék sportéletét ugyancsak meghatározó hokira és kosárlabdára is. A legnagyobb öröm, amikor nem kell olyankor is „dolgoznom”, hanem ülhetek a saját bérletemmel a családtagjaim és a régi barátaim, ismerőseim mellett. A három gyerekem szintén nagy Videoton-szurkoló, a feleségem a megmondhatója, milyen különbség van a vasárnapi hangulatban otthon, ha nyer és ha veszít a csapatunk. De bármi történik, kitartunk, jóban-rosszban ott vagyunk mindegyik városi csapatunk mellett. Vannak szerencsére szép számmal.

És kedvenc játékosai is?

Régiek vagy újak?

Bármilyen.

Remélem, tág a karakterlimit, mert ez hosszú lista lesz! Kezdjük az abszolút kedvenc sportolómmal! Mivel tizenéves koromig versenyszerűen teniszeztem, csak sajnos nem voltam olyan tehetséges, hogy ebből karrier lehessen, Roger Federert régóta csodálom. Számomra ő maga a tenisz és a teniszező, csupa nagybetűvel. És persze vannak focista példaképeim is. Gyerekként futballoztam is rövid ideig, ráadásul pont akkor, amikor a Videoton nagy menetelése volt. Az azóta is páratlan sikerszériát a Real Madriddal játszott UEFA-kupa-döntő koronázta meg, éppen negyven évvel ezelőtt, májusban; készülünk is nagyon az évforduló méltó megünneplésére. Emlékszem, milyen elképesztő hangulat volt aznap a városban és a stadionban, ahol negyvenezer Vidi-szurkoló várta a spanyol királyi gárdát; azóta vagyok egyébként stabil Real-drukker is. A Kovács Ferenc vezette csapat kezdőjében ráadásul szerepet kaptak az akkori kedvenc játékosaim. Mások mellett a sajnos fiatalon meghalt Májer Lajos, akit mi csak Matyinak hívtunk; alacsony, szenzációsan ügyes szélső támadó volt hetes mezben, miatta lett a hét a szerencseszámom. Ugyanúgy akadnak szép számmal kosarasok is, akiknek a játékát, a személyét csodáltam. Így az első fehérvári bajnokcsapat tagjait, akik között ott volt Dávid Kornél és a kiváló irányító, a fehérvári születésű Matus Gábor, vagy mondhatnám Wojciech Rosińskit , a lengyel légiósunkat és az első amerikai igazolásunkat, Robert Shannont is. Nem hagyhatom ki a hokisainkat se. Az Ocskay–Palkovics csatárduónak nem volt párja a jégen, mindenekfelett pedig mindketten helyben is nevelkedtek. Ezt néha hiányolom a mai sportból. Jó lenne, ha minden csapatban lennének olyanok, akik az adott település vagy vidék közösségéhez szorosan kapcsolódnak. A sport önmagában is, ám ezzel a plusszal kiegészülve igazán tudja erősíteni a helyi közösség identitását.

Ha már közönség, a korai szárnypróbálgatásaira tekintettel az ugyancsak nagy múltra visszatekintő Vörösmarty Színház még soha nem ajánlott szerepet önnek?

Egyetlen nyúlfarknyi jelenésem volt eddig, bár színpadra akkor sem mertek engedni.

Az mi volt?

Egy ideig itt dolgozott velünk Cserhalmi György. Olyannyira itt, hogy az általa rendezett Tizenkét dühös ember próbáit nálunk, a városházán tartották. Sokszor besurrantam, mert hihetetlen izgalmas volt nézni, hogyan formálódik lépésről lépésre egy előadás. A darab elején van egy kvázi felvezető hang, a történetet megnyitó bírósági ítéletet kellett ismertetni, és Cserhalmi kitalálta, hogy legyen az enyém a hang, én meg lelkesen teljesítettem a kérését. De azt hiszem, a színházi karrierem ezzel véget is ért.

Nem úgy a közéleti. Az hogyan kezdődött?

Az érdeklődés, ahogy említettem, korán megvolt, hogy ebből politikusi, városvezetői szerepkör lesz, az később jött, és fokozatosan alakult, mondhatni az élet dramaturgiája szerint. Az biztos, hogy a családunkban a közös idő, például a nagy vasárnapi ebédek természetes része volt, hogy beszélgettünk a világ kérdéseiről. A templomba járásból kikövetkeztethető, hogy a nagyszüleim, szüleim elég kritikusan viszonyultak a szocializmushoz. Van egy éles emlékem ezzel kapcsolatban. Egyszer a balatoni ház teraszán a nagypapám fennhangon mondott valamit a Kádár-rendszerről, a nagymamám meg nem győzte lepisszegni, nehogy meghallják a szomszédok. Az ilyenekből hamar leszűrtem, hogy egy olyan furcsa országban élünk, ahol nem mondhatja el bárki szabadon a véleményét. Nem csoda, hogy a rendszerváltozás idején lelkes, lánglelkű és a maga szerény eszközeivel a hazája szabadságáért tenni akaró ifjúként rögtön beálltam a fiatal demokraták közé. Azóta is én vagyok az egyetlen párttag az egész famíliában, és azt hiszem, ez már így is marad mindkét részről.

Mi döntött végül a főállású politikusság mellett?

Részben ez a közélet iránti régi vonzódás, részben meg az, hogy jogászként mindig izgatott, milyen lenne egyszer a másik oldalon állni, a jogalkotás részévé válni. És amikor jött a lehetőség, hogy a világ egyik legszebb épületében, az Országházban dolgozhatom, nem tudtam nemet mondani. De nem is ez volt a vízválasztó, sokkal kevesebb dilemmám volt, mint 2010-ben.

Amikor először jelölték, illetve választották meg polgármesternek?

Igen. Erre, őszintén mondom, a legkevésbé sem készültem. Meglepett a felkérés, és harminchat évesen túl fiatalnak éreztem magam egy ilyen feladathoz. A városvezetéshez rengeteg élettapasztalat szükséges, ahhoz pedig élni kell, begyűjtve az örömök mellett az óhatatlanul jövő pofonokat is.

Úgy tűnik, mégsem volt olyan nagy a kabát, hiszen tavaly már a negyedik ciklusát kezdte, a fehérváriak közel háromnegyedének a támogatásával. Eszerint jól döntött, hogy amikor 2014-ben egy új törvény miatt választania kellett a polgármesterség és a képviselőség között, ragaszkodott az előbbihez?

Ebben a kérdésben még pillanatnyi megingásom sem volt; az eddig elmondottakból talán sejthetők az okok.

Nem is vágyna vissza az országos ügyek közé?

Talleyrand óta tudjuk az Antall József által is többször idézett bölcsességet, hogy a a politikában és a szerelemben két dolog nincs: a soha és a mindig. De egyelőre nincs késztetésem az országos térhez. Továbbra is remekül érzem magam itthon.

A fokozott figyelmet is megszokta mára?

Az elején elég furcsa volt, hogy nem tudok úgy végigmenni az utcán, hogy ne állítana meg valaki, de belerázódtam, és ma már kifejezetten szeretem, ha van alkalmam ilyen közvetlen módon is beszélgetni az emberekkel. Nem csupán azért, hogy megveregessék a vállamat, a negatívumokból ugyanúgy lehet tanulni. Nem szeretnék soha abba a gyakori politikusi hibába esni, hogy elefántcsonttoronyból nézem a világot, én tényleg mindent ugyanúgy és ugyanott csinálok, ahogy és ahol a fehérváriak. Miközben, és ez okoz néha bennem egy kis zűrzavart, egy pillanatra sem tudom kikapcsolni magamban a polgármestert. A feleségem szokta mondani, amikor például felmegy a függöny a színházban, hogy próbáljam meg egyszerűen élvezni az előadást, és nem azt latolgatni rögtön, vajon mennyibe kerülhetett a díszlet. Vagy ha elmegyünk valahova, akár más országba, és ott rögtön vizslatok, jó gyakorlatokat keresek, akkor néha finoman odaszól, hogy „drágám, ugye tudod, hogy itt nem te vagy a polgármester?”. Nyilván neki és a gyermekeinknek sem mindig könnyű ebben a reflektorfényben normálisan létezni, de mindig igyekszem úgy dolgozni, hogy soha ne kelljen szégyenkezniük miattam.

És olyan volt már, hogy elégedetten hátradőlt: minden sínen van, kitehetjük a „készen” táblát?

Nem. Ha egy polgármester jól végzi a dolgát, ő látja a legtöbb elakadást, problémát. De ha az a kérdés, hogy szerintem Székesfehérvár jól működik-e, arra a válaszom, hogy igen, de persze nem hibátlanul. Először is egy ekkora településen mindig van mit felújítani, rendbe tenni, kicserélni, megépíteni. Másodszor az élet maga is újabb feladatokat ró ránk, gondoljunk csak a covid, aztán a borzalmas ukrajnai háború és a nyomában járó energiakrízis okozta rengeteg nehézségre. Biztató, hogy mindennek ellenére általában pozitív visszajelzéseket kapunk az elfogulatlan idelátogatóktól is. Ez nem engem dicsér elsősorban, hanem a jó csapatmunkát. Hogy maradjunk a sportoknál, én vagyok ugyan a csapatkapitány, a meccset, aminek a tétje a közös otthonunk működőképessége, fejlődése, szépsége, csak közösen tudjuk megnyerni. És ebbe beletartozik, hogy

az ember harcol, ha kell, különösen az elveit nem cseréli, de keresi az észszerű kompromisszumokat, és kész elismerni a hibáit; ez nem a gyengeség, hanem éppen ellenkezőleg, az erő jele.

És a gyerekei városban maradását illetően milyen reményei vannak?

Meglátjuk, mit hoz a jövő. A mostani fiatalok már egy sokkal nyitottabb világba születtek bele, mobilabbak, a nemzetközi térben is jobban látnak, mint mi annak idején. A 21. századi városfejlesztés egyik fő kihívása egyébként éppen az, hogyan lehet őket helyben tartani, illetve elég vonzóvá válni ahhoz, hogy néhány év kalandozás után legyen kedvük visszatérni. A nagyfiam egyetemista, de Fehérváron él, és úgy tűnik, egész jól érzi itt magát, a középső majd jövőre felvételizik, a kislányunk pedig még jó pár évre van bármiféle költözéstől. Nyilván nem lennénk boldogtalanok, ha a közelünkben tudhatnánk őket és a leendő unokákat, de csak azt tudom mondani, amit minden szülő ezzel kapcsolatban.

Vagyis?

A lényeg, hogy éljenek bárhol a földön, érezzék jól magukat. Találják meg a párjukat és azt a hivatást, amiben örömmel kiteljesedhetnek. Ha ők boldogok lesznek, én is az leszek.

Így képzeli el magát nyugdíjasként, az önéhez hasonló nagy családdal körbevéve?

Igen. És bár még rengeteg tetterőt érzek magamban, azért látok abban is fantáziát, hogy újra annyit olvashassak, mint tizenévesként, amikor valahogy mindenre volt időm.

Van kedvence?

Ha szépirodalom és hazai, akkor Jókai minden mennyiségben, és nagyon szeretem az Abigélt is, a belőle készült sorozatot különösen. Ha külföldi, akkor az orosz irodalom, kifejezetten a Háború és béke, és igen, talán sokakkal ellentétben éppen a hosszú, leíró részekben gazdag irodalmat kedvelem a legjobban.

Más hobbi?

A puzzle. Számomra relaxáló kirakni a darabokat, jó látni, ahogy összeáll a kép, közben pedig podcasteket hallgatok. Ha a kiskutyánk is úgy gondolja, akkor igyekszem minél többet kirakósozni. Kicsit olyan ez, mint polgármesternek lenni. Mindig óriási sikerélmény, amikor sok hét vagy hónap munkája után az utolsó darabkát is sikerül a helyére illeszteni. Olyankor van pár nap nyugalom, aztán jöhet a következő nagy feladat.