Minden zeneszerető ember számára nehéz kiválasztani egyetlen dalt, hiszen rengeteg minden hat ránk, de a kedvenc zenekarom, a Muse második, Origin of Symmetry című albumán szereplő Space Dementia meghatározó szám volt az életemben. Mindig is szerelmes voltam a komolyzenébe, ezért is volt hatalmas élmény és felismerés, amikor rádöbbentem, a dal elején hallható zongorajátékot Rachmaninovtól kölcsönözték – amikor mindezt felfedeztem az eredeti művel összehasonlítva, ráébredtem, hogy a rockegyüttesek is sokszor a klasszikus zene által inspirálódnak. Tizenhat éves lehettem, amikor először hallottam ezt a számot, de akkor még nem vettem észre mindezt, csupán később, az érettségi környékén, amikor a zeneiskolában nagyon sok klasszikust kellett hallgatni, és nagy kedvencem lett az orosz származású zeneszerző, akkor jöttem rá a dallam eredetére. Ettől a ponttól kezdve pedig én is bátrabban alkalmaztam a komolyzenei elemeket a munkásságomban.
Néha előfordul, hogy leülök a zongora elé csak azért, hogy lejátsszam ezt a tételt, elképesztően felemelő érzés, akárcsak a Muse bármelyik másik dalát meghallgatni: sokaknak lehúzza a hangulatát az ilyen típusú zene, depresszívnek és pszichedelikusnak tarják, rám azonban felszabadítóan hat, elűzi a gondokat.
Engem ugyanis pont ezek a mások által kissé negatív hangulatúnak érzett dalok emelnek fel, ezektől tudom magam elengedni igazán. Nem szeretem az olyan számokat, amelyek a napsütésről, a boldogságról vagy mondjuk a Balatonról szólnak, azok a szerzemények állnak közel hozzám, amelyek kicsit jobban belemennek az emberi lélek mélyébe, és fontosabb, örök érvényű problémákat fogalmaznak meg, mint például az előadó aktuális szerelme. Vannak persze vidámabb dalok, amelyeket szeretek, ezek közül az egyik nagy kedvencem a Piramis Ha volna két életem című slágere, amelyet énekeltem is az X-Faktorban, de nem ez a zenei világ áll igazán közel hozzám. Az Origin of Symmetry album nem az a lemez, amelyet meghallgatsz egyszer, aztán elfelejted, hanem egy olyan korong, ami mindig megragad, ha előveszed.
Többször is voltam egyébként Muse-koncerten, elképesztően virtuóz módon játszanak élőben, miközben a látvány is lenyűgöző, egy hatalmas show-t prezentálnak; amikor egyik fellépésükön eljátszották a Space Dementiát, olyan hormonok szabadultak fel bennem, hogy teljesen önkívületi állapotba kerültem, csak énekeltem a dalt és szálltam velük. Nem elsősorban a szövege miatt áll közel hozzám ez a szám – hiszen amikor először hallottam, még nem is beszéltem jól angolul –, hanem sokkal inkább zeneileg inspirált. És azt gondolom, hogy nem csupán engem, jól érezhetően nagy hatást gyakorolt az általam nagyon szeretett magyar alternatív szcénára is a Muse munkássága, hangzásában, dalszövegeiben a hazai formációk közül leginkább a Vad Fruttikhoz tudnám hasonlítani, az ő dalaikból is kiérződik némi kétségbeesettség, miközben élesen és frappánsan fogalmaznak meg olyan emberi problémákat és élethelyzeteket, amelyekkel mindenki találkozik – ugyanez igaz a Space Dementiára is, amely számomra arról az érzésről szól, amikor olyan kérdéseket tesznek fel nekünk, amelyekre nem tudjuk a választ, és ráébredünk, hogy alaposan körül kell néznünk a világban ahhoz, hogy megtaláljuk a magyarázatokat és a miérteket.
Ezt a dalt soha nem dolgoztam fel, sőt alapvetően nem hiszek a feldolgozásokban és a másolásban: amikor az X-Faktorban szerepeltem, mindig mások dalait kellett elénekelnem, örülök, hogy kemény küzdelem árán sikerült továbblépni ebből a szerepből, és most már a saját szerzeményekre koncentrálhatok. Előfordul persze néha, hogy egy akusztikus est keretében a gitárosommal, Wagner Emillel a saját örömünkre előadjuk néhány kedvencünket a magunk szája ízére hangszerelve, de lemezre, rádióba nem gondolkozom ilyesmiben, csak saját magam által írt dalokban.
Kiemelt kép: Janicsák Veca. Fotó: Lugosi Péter
