Túl a Rákosi-korszak munkásmozgalmi indulóktól hangos, mégis dermesztő diktatúráján, túl a forradalmon, a fokozatosan elposványosodó kádári elvtársvilág idején Kellér Andor, a népszerű konferanszié Kellér Dezső testvérbátyja az előző századforduló Pest-Atlantiszáról mesél, amely csupán egy bő emberöltővel azelőtt még elevenen létezett, mégis mélyebbre süllyedt a történelem zajló óceánjába, mint az ógörögök Atlantisza.
Az 1900-as évek elején a régi, németesen kedélyes Pest-Buda helyébe lépő modern Budapestről van tehát szó, melynek lakói, ahogy Kellér írja,
„ma vagy tegnap érkeztek az ország minden tájáról, aranyásók, kalandszimatolók, akik a nagy esélyt játsszák meg. Duzzad a város a jövevényektől, Pest most felemás, fülsértő keveréknyelven beszél, egyformán hatódik meg a hazafias tirádákon és a sötét cafe chantantokban az érzelgős német fércelményeken.”
Feljebb regényt mondtunk, és valóban az is, de felettébb különös regény, amelyben minden szereplő valódi, a maga nevén szerepel, a főbb események is mind hitelesek, de a részletek és a párbeszédek egytől egyig fiktívek, még ha anekdotákban megőrzött valóságtöredékeket tartalmaznak is. A forrásairól maga így számol be. „Kezdő koromban, a húszas évek elején az Otthon Körben (Írók és Hírlapírók köre – a szerk.) sokat faggattam régi dolgokról a múltban kotorászó, ifjúságukat kérődzve felidéző öregeket.”
Abból, amit így összegyűjtött, Kellér egy sor hasonló könyvet írt, könnyed stílusú, remek mondatokkal teletűzdelt életrajzokat Szomory Dezsőről, Markovics Rodionról, Szemere Miklósról és másokról, akiknek a nevét már nem nagyon őrzi az emlékezet. A Bal négyes páholy központi alakja Beöthy László, a nagy színházcsináló, apai ágon a nagy Beöthy, anyain a még nagyobb Rákosi család leszármazottja, két olyan családé, amelyek nélkül az előző századfordulónak sem az irodalmi, sem a hírlapírói, sem a színházi, de még a tudományos világa sem képzelhető el.
Beöthy László a nyüzsgő, egyeseknek aranyásós, másoknak ágyrajáró, tarka és lump pesti miliőbe fölülről érkezett, tehetséges, sikeres és gazdag családból, önkéntes huszárhadnagy egyenruhában, a kártyán nagy pénzeket veszítve, „ahogy illik”, remek tollú újságíróként. Hamar otthon találta magát benne, újságot írt, színházat csinált, fölfedezett tehetségeket – Huszka Jenőt, Fedák Sárit például –, aztán Keglevich gróftól, az intendánstól huszonhét évesen megkapta a Nemzeti Színház igazgatását.
Ott meg Hevesi Sándort és Molnár Ferencet fedezte fel, Gárdonyit vette rá a darabírásra. A történet szerint Gárdonyi kétezer korona előleget kért, Beöthy csak ezret tudott szerezni, azt is a sajátjából. Gárdonyi az ezret visszautasította, erre Beöthy az Otthon Körben föltette kártyára, nyert, vitte a pénzt, megvolt az egyesség.
„Ezt a históriát Beöthy László az Otthonban igen sokszor elmesélte, pontosan így, kihagyás nélkül. Legenda lett belőle, újságíró-nyelven állószedés, mindig felhasználható történet”
– írja Kellér Andor.
Beöthy színigazgatóként sajtóperbe keveredett, amit elveszített, megbukott, Molnárt már nem is tudta bemutatni. Visszament a nagybátyja, Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlaphoz adósságcsináló újságírónak. A család azonban nem engedte el a kezét, a pénzükkel és a segítségükkel 1903-ban a Király utca 71-ben (a helyén ma modern épület áll) megnyitotta a Király Színházat.
A dolog ugyan nem ment könnyen, az ellendrukkerek az engedélyek körül nehézségeket támasztottak, mindenféle politikusi csapatok sorakoztak föl, végül azonban maga a miniszterelnök, Khuen-Héderváry Károly szállt ki a helyszínre, megszemlélni az épületet, aláírni az engedélyt. „Ez volt az utolsó aktája. Egy órával később lemondott.”
Azóta sem látott Budapest olyan fergeteges színházi sikert, mint amit a Beöthy vezette Király Színházban Kacsóh Pongrác és Heltai Jenő János vitéze aratott Fedák Sári címszereplésével. Indulásnak egy huzamban 165 táblás házzal (vagyis „Minden jegy elkelt” táblával) ment a darab, és megszakításokkal még több mint 500 előadás következett. Beöthy befutott, később átvette a Magyar Színház és a Népopera (ma Erkel Színház) igazgatását is. A nagy válság idején megint befuccsolt, megint szerzett egy színházat, míg végül 58 éves korában agyvérzésben meghalt.
Csupán két évvel fiatalabban, mint Kellér Andor, aki ebben régi idők zamatait őrző regényben ránk örökítette a történetét. Amikor a kötet 1960-ban először megjelent, még sokan őriztek személyes emlékeket a szereplőkről, de hogy nem csupán a nosztalgia éltette a regényt, azt az 1964-ben, 1968-ban, 1970-ben, 2000-ben, 2004-ben és 2010-ben sorra megjelenő további kiadások is bizonyítják.
