Béke van, süt a nap, mintha az idő is megállt volna, a Teremtő az örökkévalóságból juttat egy darabot a kisváros lakóinak. Galambcsapat húz át az égen, röptüket széles körré kanyarítva a plébánia tetejére telepednek. Babits a főtéri cukrászdába tart, ahol Emma, a szép szász cukrász lány bivalytejjel készíti a kávét. Babits egy kicsit szerelmes Emmába, már írt is hozzá két verset, talán a Nyugat azokat is lehozza. Hogy Emma hogyan fogadja, azt még nem tudni.

Diákok csapata jön szembe, Babitshoz közeledve illendőn lekapják az egyensapkájukat, kórusban köszönnek:

– Tiszteletünk, tanár úr!

– Szervusztok – válaszol Babits, jobb mutató­ujjával kissé megbillentve a kalapját, és siet tovább a cukrászda felé.

Babits tanár úr… Vajon milyen tanár volt? Azt gondolom, hogy nagyszerű. Egy későbbi beszélgetésben, 1918-ban, még aktív tanárként erről így fogalmazott: „Szeretem a tanárságot, nagyon sok pedagógiai akarat van bennem…” Másutt, már lapszerkesztőként, így írt: „A tanárság szívem szerint való pálya volt: a görög szellemből van bennem valami szokrateszi is…”

Nem tudjuk, milyen emlékeket őriztek a fogarasi tanítványai, nem maradt erről följegyzés. Azt viszont tudjuk, hogy ő maga miként emlékezett rájuk. „Szerettem ezeket a fiúkat, noha volt bennük valami idegenszerű. […] Mozdulataikban, szemük csillogásában ugyanaz az ősi varázs babonázott, ami a székely balladákban, az erdélyi ételek ízében, tájszavakban, folyók és falvak nevében s az öreg székely iskolaszolga által használt félmúltakban, melyeket oly különös szenzáció volt eleven ajakról hallani. Mint a népművészet s népzene gyűjtői, én is megilletődve pillantottam e gyermekszemeken át olyan mélységbe, ahol a kultúra még nem választja el egymástól a népeket, inkább összeköti; közös dalokkal, közös mesékkel, közös emlékekkel; s hol székely és román szomszédul és testvériesen őriznek valamit, havasaik félhomályában, amit mi már régen elvesztettünk.”

Azt hiszem, minden tanár, különösen a jó tanárok, akiknek fontos értelmes felnőtté nevelni őket, emlékeznek egykori diákjaikra. Hiszen majdnem olyan közel álltak hozzájuk, mint a saját családjuk. Emlékeznek a feleleteikre, a csibészségeikre, a szemük előtti fölnövekvésükre. Az én tanáraim nagyobb része sajnos már nem él, de tudom, hogy volt köztük, aki emlékezett rám, sok év után is számon­tartott, megdicsért a sikereimért, és megrótt a hibáimért. Kevés dologra vagyok büszkébb, mint erre a számontartásra.

Hogy én őrájuk, különösen a jó tanáraimra emlékszem, az magától értetődik. A kedves, törékeny, ősz hajú tanár nénire az első elemiből, a trampli, buta következőre, aztán az osztályfőnökünkre általános felsőben – őrá az összes tanárok között a legjobb szívvel. Csekő Gézának hívták, ő az én Babits tanár uram, bár külsőre, habitusra különbözőbbet el sem lehet képzelni. Alacsony, kövér, nekem akkor kifejezetten öregnek tűnő ember volt (Istenem, mennyivel fiatalabb volt, mint én most!), rettenetesen büdös Csongor szivart szívott. Szivarral a szájában, fehér köpenyben, hóna alatt az osztálynaplóval látom magam előtt a folyosón, ahogy közeledik. Számtant tanított, olyan szenvedéllyel, amilyennel azóta sem találkoztam. Szórta az egyeseket – hülye vagy, fiam, leülhetsz –, meg az ötösöket, felháborodott a nemtudáson, lelkendezett a jó felelésért, leszidott és agyondicsért minket, minden órán valóságos színielőadást produkált nekünk ott a külső-józsefvárosi általános iskolában.

Nem mindenki szerette, sok osztálytársam tartott tőle, de velem megszerettette a matematikát. Amit tőle tanultam, kitartott egészen az egyetemig – nem a konkrét tananyag persze, inkább a számokkal való barátságos viszony. És talán abból a módszeréből is sikerült átadnia valamit, hogy bármilyen feladatot sodor is elénk a sors, vegyük komolyan. Egyszer hiányzott az énektanár, lyukasóránk lett volna, elkeseredve tapasztaltuk, hogy Csekő bejött helyette. Gondoltuk, biztosan számtanórát tart, de nem, teljes odaadással megtartotta, a maga repedt­fazék hangján végigénekelte az énekórát, magával sodorva az egész osztályt. Ha fáradtságot látott bennünk, mesélni kezdett a fiatalkoráról, amikor bauxitot kutatott a Bakonyban, egyszer még arról a lányról is mesélt, akinek akkoriban udvarolt.

Szinte túl jó tanár volt nekünk, az is lehet, hogy politikai büntetésül került jobb helyről abba a munkás­környékű iskolába. A hatvanas években, amikor oda jártam, még bőven volt ilyenre példa. Nem derült ki, hogy így történt volna, ilyesmire soha utalást sem tett, bár ez sem bizonyíték semmire. Nekem mindenesetre nagy szerencsém, és azt gondolom, hogy minden iskolatársamnak az volt.

Szerencsésnek mondhatták magukat azok is, akik Babits tanár úr diákjai lehettek. Bár az ő pedagógiai pályafutása csupán egy bő évtizedre terjedt, abba több alkotóerőt és a gyerekek felé forduló figyelmet zsúfolt, mint mások egy egész élet alatt. Pedagógiai cikkek és tanulmányok sorát írta meg, és azoknak minden eredményét átültette a gyakorlatba. Nem valami elvont bölcsészokoskodásokra kell gondolnunk. Minden írásának sarokköve a gyerekek iránti szeretet, elfogadás és a vakfegyelem elutasítása.

Magam elé idézem ismét a képet: Babits tanár úr vág át 1910 egy késő tavaszi délelőttjén a fogarasi piactéren. Már két éve tanítja a helyi ifjúságot tananyagra és emberségre, még egy évig marad, majd visszatér a fővárosba, néhány évig a diákokat, aztán már egész népét tanítani. Viszi magával, egész életén át őrzi, írásaiba foglalja fogarasi diákjainak emlékét. Semmi kétség, hogy azok a diákok éppúgy őrzik az ő emlékét, még ha írásba nem foglalják is. Babits tanár úr megtanította őket jobb emberré lenni.